Mex

Csak az álmaimat kérték cserébe. Nem tűnt nagy árnak.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

A gondolatok azonnal képekké, a képek szépen lassan szavakká, a szavak történetekké, a sokszor elmondott történetek valósággá válnak. Függetlenül attól, igazak voltak-e valaha.

Aki a történetet meséli, azé a hatalom.

Ha hatalmat akarsz, kezd a gondolatoknál!

Szeretettel: a Hüllő

Kép forrása: Pixabay

1. Az üzlet, az üzlet?

Az utolsó szívdobbanásról van szó. Mex jól tudta, mi a tét. Az utolsó értékesíthető szívdobbanásról. Nem volt min gondolkodni, de volt mit veszteni. Mit ér az élet utolsó szívdobbanása? Semmit. Kinek fog hiányozni? Senkinek. Akkor meg mit vesztegeted az idődet, fiú? Egy dobbanás a sötétség vagy a fény oldalán, nem oszt, nem szoroz.

A Hüllő nyugodtan várt, nem mozdult, nem félt, nem vette le a szemét a fiúról. Tudta, már nyert. Minek siessen? Nyálkás pikkelyei attól függően közeledtek, vagy távolodtak egymástól, hogy lassan levegőt vett, vagy épp kifújta azt. Minden mozdulatát láttatta a telihold  ezüstösen csillogó fénye. Gyomrában ezernyi szívdobbantás, felülmúlhatatlan erejének biztos tudatában nézte áldozatát. A hüllők érzelmektől mentes tekintetével, pislogás nélkül Mexen tartotta a szemét. Évmilliók gyilkos ösztöne, a természetes vadász magabiztossága volt izmaiban. Nem volt ő gonosz, csak éhsége volt örök.

Képek forrásai: Pixabay, Töttös Márk, Sarkadi-Szabó Emese

Mivel a halott szív nem táplálta, kénytelen volt dobbanásonként beszerezni éltető adagját. De az emberekkel olyan könnyű volt üzletelni. Olyan könnyen osztogatták azt, amiből megszámlálhatatlanuk sok volt nekik. Mindig ugyanaz a forgatókönyv. A végén, amikor már kevés van, fontos lesz a kincs, az utolsó pedig az életük értelme. Nevetségesnek találta az embert, ezt az átlátható, könnyű prédát. Egyszerűen csak rájuk volt utalva. Az éhség nem válogat.

A Hüllő tehát várt.

Mex sem félt, nem tudta miért, de nem félt. Alfonz gyűrűje a zsebében lapult. Élete tele volt testi, lelki gyönyörökkel. Tudta jól, az utolsó dobbanásért még komoly élményeket szerezhet. Minek végigküzdeni az életet, amikor élvezni is lehet azt. Mindennek ára van, és ő a gondtalanságot választotta. Nem bánt meg semmit. Tudta, a Hüllő kedvenc eledele az utolsó dobbanás, minden más csak az éhségét csillapítja, de ez, amiről most tárgyalnak, igazi csemege. Tudta, a hidegvérű nyugalma csak látszólagos, belül kéjesen remeg.

Ha elfogadja Alfonz gyűrűjét, keserves, kemény évek jönnek, kevés örömmel, sok lemondással, könnyel, veszteséggel és egy a világ minden fájdalmára megdobbanó szívvel. Sosem volt ez a típus. Viszont szeretett élni. Nem volt kedve kiszállni ilyen fiatalon.  Nagyon gyorsan adta el magát, tizenhét év alatt, ez tény, de rengeteg élményt is kapott érte. Az üzlet, az üzlet.

Alfonz, meg a többi Szívdobbantó mindig ezt csinálják a nagyon fiatal, utolsó dobbanásról gondolkodó srácokkal, mint ő. Egy gyűrűt adnak nekik, mielőtt az utolsó tárgyalásra mennek. Úgy tűnik, csak megszokásból, hisz nagyon kevesen térnek vissza a Hüllő szeme elől, az ujjukra örökre ráégett gyűrűvel, a Szívdobbantók jellegzetes idejétmúlt eleganciájában, szmokingban, élére vasalt nadrágban, fehér lakkcipőben, sétapálcával a kezükben. Már a megjelenés is nevetséges. Iszonyú hülyén néznek ki mind. Így kezdeni előröl mindent, több lenne, mint ciki.

Csak úgy, a játék kedvéért megtapogatta a gyűrűt. Érdekes, hogy a fémes tapintás ellenére nem volt hideg, valami furcsa melegség áradt belőle. Sima, egyszerű, ezüst karikagyűrű volt, külső felszínén négy fa egy körben, ágaikkal egymásba fonódva, olyanformán, hogy az egymásba olvadó gyökerek adják ki a fát övező kört. Ez volt a Szívdobbantók ősi jele. A történet fája, ahol az ágak és a gyökerek összegabalyodva hirdetik, ha tetszik, ha nem, részesei vagyunk egymás történetének. 

A Szívdobbantóknak egyetlen-egy módszerük volt az emberi szív megdobbantására. Egy egyszerű, nevetséges módszer, ami egyidős volt a történelemmel: a történetmondás. Ez a furcsa, valószínűtlen, távoli múltat idéző, elegáns közösség a történeteken keresztül hatott a világra. Embermesék. A gyűrű belső felületén írás állt: Egyszer volt, hol nem volt… Idejétmúlt és gyerekes, gondolta Mex, de azért végigpörgette ujjbegyén a feliratot.

Szüleit rég elvesztette, vak nagymamája vette gondozásba, akit ott vert át, ahol csak akart. Miért ne akarta volna? Melyik tizenévesnek való, hogy egy öregasszony szoknyáján ücsörögjön?

Akár rá is gyújthatott volna, annyira nyugodt volt ebben a döntő pillanatban. Mit kérjen ezért az ínyenc falatért? Utazást, zuhanást, kéjt, szerelmet? Mindössze ezeken a kérdéseken kellett gondolkodnia, semmi máson.

A Hüllő nem mozdult, csupán egy kis nyál indult el lassan, a pofája jobb sarkából lefelé pikkelyes bőrén meg-megakadva, olyan láthatatlan lassúsággal, mint a sűrű sár.

Mexnek már csak annyi dolga volt, hogy megtegye ajánlatát és elkezdődjön végre ez az utolsó valami. Szája halvány mosolyra húzódott. Ujjaival szórakozottan dobolni kezdett. Mindig ezt csinálta, ha csendet akart odabent.

Ám ekkor valami furcsa, váratlan dolog történt.

A gyűrű, amit eddig csak kellemes hőmérsékletűnek érzett, egyre melegebbnek tűnt. Mintha valami láthatatlan kályha melegét közvetítené. Ez némiképp megzavarta Mex gondolatait, óvatosan megérintette a gyűrűt. Ami pedig ezután történt, az egész további életét fenekestül felkavarta. A gyűrű magától, határozottan, mintha ez lenne a dolga, felcsúszott az ujjára.

Mex arcára fagyott halvány mosolya. A Hüllő szemében gyilkos fény gyulladt és fájdalmasan felüvöltött. Mex ösztönösen hátra nézett, Alfonz a hegy tetejéről tartotta szemmel a meghiúsult tárgyalást és komoly arccal nézte még néhány pillanatig, ahogy a Hüllő csalódott üvöltéssel, mintha ördögi gazdája pórázon húzná, vergődve eltűnik a föld alatt. Majd megfordult és sietve távozott.

Mex égő fájdalmat érzett jobb keze középső ujján, kikapta zsebéből a kezét, vadul próbálta lehúzni a gyűrűt. Ám az már soha többé nem engedett. Alfonz elment, a Hüllőt elnyelte a föld, ő pedig ott állt a néma csöndben és dühösen kiabált a semmibe: Szedjétek le rólam! Én ezt nem akarom!

A kiáltásokra még a visszhang sem válaszolt. Valami elkezdődött..

Folyt.köv.

A Hüllő

De az emberekkel olyan könnyű volt üzletelni. Olyan könnyen osztogatták azt, amiből megszámlálhatatlanuk sok volt nekik.

Képek forrásai: Sarkadi-Szabó Emese, Pixabay