29. Vörös iszony 4. nap

Mex napok óta nem foglalkozott semmi mással, csak egyszerűen tette a dolgát. Nem érdekelte, miért történt mindez, nem érdekelte, más lapátol-e vagy sem, nem nézte, kinek mi, vagy mi lenne a dolga. Ő csak tette a sajátját. Aisa keze a kezében simulékony és volt és ez nem sehogyan sem illet abba a képbe, amit eddig ebből a határozott, vagány lányból látott. Szerette ezt a kettős furcsaságot, ami Aisából áradt.

Napok óta ma járt először igazán nyitott szemmel. Az emberek, akik már negyedik napja önként dolgoztak, fáradtak voltak és elcsigázottak. A kezdeti lelkesedés még megvolt, de az emberi test követelte magának, azt az alapot, amitől működik: alvást, ételt, csöpp nyugalmat. A katonát már szinte csak az irányító pontoknál lehetett látni. Első ránézésre ők mindig ugyan olyan jól bírták a gyűrődést. A hadsereg vigyázott az övéire, tizenkét óránként váltották egymást az egyenruhások. Mivel a maszkjuk egyformává tette őket, olyan hatást keltettek, mintha elnyűhetetlenek lennének: negyedik napja erősek, éberek és fessek voltak.

A város arculata katonás arcot öltött. A katonaság zónákat jelölt ki, és elképesztően hatékonyan szervezte meg a katasztrófa sújtotta övezet életét. Egyre több zóna kapta meg a zöld, azaz az újra élhető besorolást, de még rengeteg piros zóna várt arra, hogy kitakarítsák. A munkát lehetetlen volt gépesíteni. Gondolkodó emberi erő kellett és lapát. A munkások karszalagokat viseltek. A karszalagok pedig egyértelműen jelezték, ki, hova és mikor léphet be, és hogy beléphet-e egyáltalán. Mivel mindenki dolgozni akart, a katonák nem vették túlságosan komolyan a karszalagok ellenőrzését. A Hírközpont viszont egyre többször beszélt a portyázókról, akikből hiányzik az emberség és a segítségnyújtás leple alatt valójában az üres lakásokat célozzák meg és aki kapja, marja alapon eltulajdonítják az értékeket, amit találnak.

A kommunikáció jó volt, egyre jobb. Mintha a Tábornok végre olyan feladatot kapott volna, ahol kibontakozhat, mint vezető, mint szervező, mint egykori katona. Úgy tűnt, sohasem alszik. A leglehetetlenebb időpontokban személyesen jelentkezett be a legváratlanabb helyekről. A bejelentkezései pontosak és hitelesek voltak. Mindig minden információ a birtokában volt és egyetlen újságírónak sem sikerült zavarba hozni. Az emberek hősként tekintettek rá.

Mexnek eleinte úgy tűnt, mindenki ugyanazt teszi, igyekszik segíteni valahogyan, bárhogyan. Most, hogy négynapnyi görnyedt lapátolás és megállás nélküli munka után felegyenesedett, egy új kép fogadta. Még mindig rengetegen dolgoztak az utcán, bár már jóval szervezettebben és kevesebb érzelemmel, de tömegek voltak az utcán. Az ügyes szem azonban már kiszúrt olyat, ami felett korábban elsiklott volna. Az ablakok némelyikéből fény vibrált, a tévé jól ismert fénye. Mex és Aisa közelebb mentek egy ilyen ablakhoz. A ház falánál, az utcán még cuppogott a vörös iszony mocsara a csizmáik alatt, odabent egy nő ült, szemében hideg felháborodás. A képernyőre meredt, ahol a hegyi ember felelősségét firtatta épp a műsorvezető és ahol korábbi évek felvételein mutatták be a hegyet, amit a hírek szerint már akkor is szabálytalanul működő titkok lengtek körül. A képen a bánya előtti víztározó volt látható, ami inkább hasonlított egy túl szabályos négyszögletű tóra, mint egy víztározóra. A folyadék, ami mint a mocsár elterült benne vörös volt, pont, mint a vér.

Mex nézte a nő arcát, ahogy a képernyő kizárta a tudatából az utca realitását. Mintha nem az ő utcája cuppogna az iszapos ragacstól. Mintha ez is csak egy hír lenne a korábbiak közül, csak ez mellesleg itt és most zajlik. Valószínűtlen volt az egész.

Rájött, valahol már látta ezt az arcot. Igen! A nő volt a kávézóból, a nő, akivel az a bolondos, színes Szilvia találkozott. Volt valami nagyon bizarr abban, ahogy a beesett vállú, rosszkedvű alak szeméből fröcsögött a gyűlölet a hegyi emberre, ahogy bólogatott a Tábornok érveire. Ült a tévéje előtt miközben pont az ő ablaka alatt melóztak vagy tízen, hogy megtisztítsák a mocsár ragacsától. Őrült világ – gondolta Mex.

Aisa egy szót se, szólt, csak szelíden elhúzta a fiút és mindketten a gondolataikba merülve mentek tovább a város központja felé.

Ami a központban volt, az cseppet sem hasonlított a régi centrumra. Minden létező helyen közvetítő kocsik álltak. Tetejükön műholdas antennákkal, kamerákkal, kicsi és nagy képernyőkkel olyan hatást keltettek, mintha marslakók szállták volna meg, az amúgy már vörös bolygót. A kamerák előtt bábeli zűrzavart idézve ezerféle nyelven beszélő riporterek hada látta el országát a legfrissebb hírekkel. Volt, aki a ledöntött kerítésre állt fel, hogy nézői lássák, igazi akció, amibe a képernyőn csöppenhetnek. Volt, aki teljes védőfelszerelésben és maszkban hadarta, hányan haltak meg, még milyen következmények várhatók. Mex nem hitt a szemének. Realidad nem fogadta, hanem adta a híreket. Erről szólt a világ minden híradása. Az ő katasztrófájuktól volt hangos a világ. Fordult a kocka.

xxx

Mex és Aisa befordultak a sarkon, és hátuk mögött hagyták a zsibongó tömeget, de Aisa nem állt meg.

A sportcsarnok felé vették az irányt. Mex egészen hozzászokott a kamerák mennyiségéhez. Mintha olyan alapfelszerelés lenne, mint a védőruha. Valaki vagy fogott egy kamerát, vagy az előtt állva hozzá beszélt.

Mex hallotta a hírekből, hogy ideiglenesen a sportcsarnokban húzhatják meg magukat mindazok, akiknek az otthona lakhatatlanná vált. A csarnok előtti kis modern tér a lehetőségekhez képest rendezett volt. Mex több arcot is felismerni vélt a kamerák előtt álló emberek közül. Sokat látta őket a tévében katasztrófák idején, télen, árvízkor, bármikor, amikor a természet meglepte legokosabb és legkiszolgáltatottabb teremtményét, az embert. Az egyházi szervezetek papi egyenruhájukban, a nagy karitatív szervezetek jól ismert címereiket és logoikat viselték ruháikon. Azt az ősz pasit, na meg a vastag, összenőtt szemöldökűt is látta már sokat. Mex semmi furcsát nem látott ebben. Az információ gyermeke volt, ebbe nőtt bele. Természetes volt számára, hogy ami történik, arról hírt is kell adni. Lehetőleg azonnal.

-       Több száz család befogadására vagyunk képesek.

-       Mindenre fel vagyunk készülve.

-       Igazi humanitárius katasztrófát előztünk meg.

-       Munkatársaink mindenben az áldozatok segítségére vannak.

-       Legyen tető mindenki feje felett.

A mondatok tökéletesek, szépen felépítettek és hangzatosak voltak. Profi kommunikáció profi kommunikátoroktól. Mex csak mondatfoszlányokat kapott el, de már attól is zsongott a feje. Aisa nem sokat foglalkozott a nyilatkozó nagyemberekkel.

-       Káposztafejek – mormolta csak úgy magának és a sportcsarnok felé vette az irányt.

Mex csak most vette észre, hogy a Tábornok is épp interjút ad vagy harminc kamera kereszttüzében. Nem tudott nem figyelni a szavaira. Furcsa volt, hogy a Tábornok régi katonai egyenruháját viselte, amitől magasabbnak, erősebbnek és hatalmasabbnak tűnt. Amióta leszerelt, megtehette volna, hogy mint nyugalmazott tábornok viseli, de nem vette fel. Most extra súlyt adott amúgy is erős orgánumának.

-       Igen, már tudjuk, mi történt. Gyakorlatilag háborús helyzet van. A hegyi ember a bánya víztározóját robbantotta fel, hogy bosszút álljon a városon. A törvényen kívüli élet meghozta a várt hatását. Évek óta informáljuk az embereket a hegyi ember életvitelének kockázatairól. Ennek kellett történni, hogy komolyan vegyenek minket, akik ezt a veszélyt jó előre jeleztük. Az, hogy még tisztességesen el sem tudjuk temetni a halottainkat ezeknek a barbár börtöntöltelékeknek a bűne. Az vagy, amiben élsz. Civilizált ember a városban, a disznó az disznóólban, a bűnöző a börtönben él. Illegális, ahogy léteznek, illegális, hogy egyáltalán léteznek, és egyre több jel utal arra, hogy egy ilyen robbanás nem a véletlen műve.

Pár másodpercre elnémult, majd így folyatta:

-       A vörös iszony terrorcselekmény. Ennek megfelelően fogunk intézkedni. Nincs több mondanivalóm.

Az újságírók kérdései hangos zsivajjá álltak össze, de a Tábornok nem méltatta őket válaszra, elmondta, amit el akart mondani, hátat fordított és testőrei gyűrűjében, határozott léptekkel eltűnt.

Mex fejében kavarogtam a Tábornok mondatai. Vajon miért tette ezt a hegyi ember? Kínok kínja végzett azzal, aki a vörös iszonyba fulladt. Ilyet halált nem kíván senki senkinek. Ezek nem is emberek. Aisa határozottan megfogta a kezét és a bejárat felé vették az irányt.

Az ajtókat katonák őrizték. Aisának semmiféle karszalagja nem volt, Mexnek is csak egy két nappal ezelőtti. Két napja elfelejtette felvenni a reggeli eligazításon a karszalagot, amivel igazolhatta volna, milyen jogon tartózkodik a katasztrófa sújtotta zóna kellős közepén. Mivel ezt az egészet eddig csak puszta formalitásnak tekintette, nem is foglalkozott vele. Valamiért most először jutott el a tudatáig, hogy a karszalagoknak bármi jelentősége is lehet. Szerencsére a katonákat jobban érdekelte, hogy a nyilatkozatok gond nélkül pörögjenek, így Mex és Aisa különösebb erőfeszítés nélkül jutottak be a csarnok egyik oldalbejáratán.

A lelátok üresek voltak, viszont az épület tátongó közepén egy kis táborváros körvonalazódott. Precízen bevetett katonai ágyak százai álltak némán és érintetlenül.

Az épület kongott az ürességtől.

Mex nem értette az egészet.

-       Mi folyik itt?

A csendet emberi beszéd foszlányai törték meg. Valahonnan a lelátók mögül mintha minden hang egyszerre jött volna: nevetés, sírás, dúdolás, beszélgetés.

Mex magától indult el a hang irányába. A lelátó mögötti irodákból jött a zaj. Az ajtók nyitva voltak. Odabent úgy húsz ember, főleg nők és gyerekek. Egy tálcán tea gőzölgött, egy idősebb asszony folyamatosan pityergett, egy másik szelíden simogatta a hátát. A gyerekek kergetőztek,  játszottak, mintha egyszerűen nem vennék észre, mi folyik odakint. Egy nő háttal ült és a rá figyelő nagyobb gyerekeknek mesét olvasott.

Mex és Aisa közelebb mentek hozzá. Mex azonnal felismerte. Szilvia volt az.

xxx

Ó, ha baj van, azért csak összefog a világ! Az Yzefron elvette az eszed, kisöcsém! Bajban is ugyanaz számít a nyomorult fajtádnak: önmaga. Milyen szerencsétlen képet tudsz vágni! Tényleg azt hitted, hogy itt majd egy mindenkiért, mindenki egyért? Tudod mit, állj be te is valamelyik kamera elé és mondj valami szívhez szólót! Hülyegyerek. A Hüllő rosszallóan csettintve kicsapta villás nyelvét. A nyála Mex arcára fröccsent. A fiú kezével letörölte a Hüllő testnedvét. Tenyeréről a ragacsot dühös tekintettel, lassan a farmerjára maszatolta.

Hát ha valami nem hiányzott Mexnek, az ez az átkozott dög volt. A hangjával együtt. Már akkor elkezdte gúnyos kuncogását hallatni, amikor a sok karitatív vezető a legelőnyösebb arcát mutatva mondta üres frázisait. Némelyik még laza sminket is kapott, hogy ne csillogjon a homloka, némelyik bakancsát egy kicsit összekente a technikus, mielőtt a stáb forgatni kezdett volna, hogy élethű legyen az anyag. Volt olyan riporter, aki combig érő csizmát húzott és beleállt a még el nem takarított vörös masszába. Egy jó vágóképért bármire képes lett volna. Mex csak nézte ezt a furcsa kavalkádot, és minden apróság csak később állt össze a fejében, amikor odabent meglátta az üres stadiont és Szilviát, akin semmiféle egyenruha nem volt, és aki pusztán azért volt ott, hogy segítsen. Talán senkinek nem tűnt fel, hogy egyik szervezethez sem tartozott. Egyszerű szívdobbantó volt. Odabent aztán a Hüllő már nem csak kuncogott, hangosan és undorítóan röhögött. Mex kétségbeesetten kereste Aisa tekintetét. A lány mintha látta volna, mi zajlik a fiúban, határozottan kézen fogta és a kis csoporthoz vitte.

-       Ételt készítesz vagy játszol a gyerekekkel?

-       Ételt.. – válaszolt Mex kábán. Nem volt éppen játékos kedvében.

-       Idefigyelj! – folytatta a lány – az a hang úgy megy, ahogy jött. Azonnal el tudod tüntetni. Keress valamit, amit megtehetsz vagy keress valakit, akinek tudsz segíteni!

Mex egy pillanatra behunyta a szemét és kiegyenesítette a hátát. Csak úgy ropogtak a csigolyái. Aisa szelídebb hangon folytatta:

-       A Hüllő mindenkihez beszél, de ha van dolgod, olyan mintha egy bekapcsolva felejtett rádió menne a háttérben. Ha szembefordulsz vele és figyeled, megbűvöl, hipnotizál, sokkol, megfagyaszt.

-       Azt hittem, te nem hallod.

-       Mindenki hallja.

-       Kétféle ember van. Az egyik ember hallgat rá, a másik lehalkítja az adást, amit sugároz és teszi, amit tennie kell. Meg kell válogatnod, kit és kinek a hangját engeded be a fejedbe! Mert ha már egyszer bent van, akkor visszhangzik, ha akarod, ha nem. Védd magad! A hangjától csak te védheted meg magad. A Hüllő mindent és mindenkit akar, de a te döntésed, hogy van-e védvonal a fejed körül, vagy nyitott kapukkal várod, hogy betelepedjen a gondolataid közé.

Mex még soha senkivel nem beszélt a Hüllőről, a hangjáról. Valahogy azt hitte, a dög csak azokkal áll le, akiknek a lelkét úgy összeverte a sort, mint az övét. Hogy Aisa, ez a lány aki annyira, de annyira rendben van és annyira oké és normális, ennyi mindent tud a Hüllőről, az teljesen új megvilágításba helyezte a dögöt. Pontosabban az egész világot. Mi a francért nem mondta ezt eddig senki?

Aisa mintha hallotta volna a fiú belső monológját, magához ölelte és a fülébe súgta:

-       Néha ki kell nyújtani a kezed a sötétben. Ha csak összefűzöd magad előtt, senki nem tudja megfogni.

Mex hálásan magához ölelte. Aisa játékosan kibújt az öleléséből és gyengéden a hasába bokszolt.

-       Tudod, a szupererős dzsungelharcosok csak a filmekben élnek túl egyedül.

-       Au – mosolyodott el Mex játékosan fájdalmat színlelve. – Vettem.

-       Akkor gyerünk, keress magadnak valami feladatot!

Mex és Aisa a sportcsarnokban töltötték az éjszakát. A fiú sosem gondolta volna, hogy egy tábori ágy elég lehet két embernek. Elég volt.

28. Vörös iszony 3. nap

Mex nem ment haza előző este. Nem látta értelmét. Ilyen monoton és sziszifuszi munkát még nem végzett soha életében. Ha jobban belegondolt, igazi fizikai munkát sem végzett nagyon. A vörös iszony áradása óta úgy érezte magát, mint aki egy időkapszulába került. Soha, de soha ilyen erős még nem volt a jelen. Ami korábban történt az életében indokolatlanul messzinek tűnt: a Hüllő, Tei, a fájdalmas családi élete, az Yzefron. Csak a latyakos massza létezett, meg a lapát a kezében. Itt és most.

Úgy dolgozott, mint valami bekapcsolva felejtett robot. Álomtalan, nyugodt, mély alvással teltek az éjszakái. Alig emlékezett a rémálmokkal és próbatételekkel átkínlódott éjjelekre. Tudta, nem tűnt el mindez, de érezte, hogy most valami másnak van létjogosultsága.

Megszokott tompaságát valamiféle élénk éberség váltotta fel. Apró részleteket vett észre maszkos, koszos emberi arcokon, mechanikus zajok forrásait azonosította be egyetlen másodperc alatt. Mint valami vadállatnak, bekapcsolt az orra. Ember, étel, állat, tiszta víz és mocskos pocsolya, élő és holt: előbb tudatosultak Mex agyában, mint ahogy látta, megtalálta volna őket.

Egy ideiglenes szálláson aludt, ami gyakorlatilag egy tucat egyszerű katonai ágyat jelentett. Reggel amilyen gyorsan csak tudott, elindult. Felmarkolt két vajjal vastagon megkent félig száraz zsömlét, megkereste a munkát irányító katonát és nekiállt lapátolni.

Nem tudta pontosan, hány órája dolgozott. Fél füllel hallgatta az embereket maga körül, de mint általában, most is munkált benne valami ösztönös távolságtartás, ami a többiekkel való kommunikációtól távol tartotta.

-       Hallottátok, hogy már megvan az ötvenharmadik halott?

-       Ugyan, már ötvennégyet mondtak az esti hírekben.

-       Most mondták a katonák.

-       Kit érdekel? Amit a Hírközpont mond, azt szabad csak elhinni.

-       Nem mindegy, hogy ötvenhárom, vagy ötvennégy? Egyetlen egy embernek sem szabadott volna meghalnia.

Mex nem akart senkivel beszédbe elegyedni, hallgatni is bőven elég volt.

A katonák egyre profibban szervezték a munkát, szervezett rend kezdett uralkodni a káosz felett.

Az utca, amin dolgozott egy sereg más emberrel együtt, már majdnem megszabadult ettől a gusztustalan dagonyától, csak a színét, csak a kihívó vérvörös színét nem vitte le semmi. Bármi is ez, alaposan beitta magát mindenbe.

Ismerős illatot érzett. Rózsa volt. Nem olyan tömény, mint ahogyan megszokta, nem olyan közelről, de tisztán felismerte. Tei olyan régóta ezt a parfümöt használta, hogy már a pillantásából is illatos rózsa áradt. Mex körülnézett. Szinte esélytelen volt ebben a maszkos, fehér, egyen-munkaruhás tömegben bárkit azonosítani, mégis ösztönösen tudta, merre nézzen. Tei is észrevette őt. A mellette dolgozó Borzot felismerte a mozdulatairól, lendületesen lapátolt, nem nézett fel egy másodpercre sem. Tei viszont egyenes derékkal, nyíltan a szemébe nézve Mexre meredt.

Egy pillanatra minden visszajött a múltból. A két szempár között cikáztak a gyors emlékek: fájók, szépek, elfeledettek és még vérzők. A másodpercek befagytak. Tei állta Mex pillantását, de zavarát nem tudta leplezni. Mex ekkor saját magát is meglepve, rámosolygott a lányra. Bátorítóan és őszintén. „Örülök, hogy élsz. Örülök, hogy látlak.” Teit meglepte Mex üzenete, halványan elmosolyodott. „Vigyázz magadra!” – válaszolta a szeme. A fiú pillantásával nyugtázta a válasz, majd hirtelen elkapta a tekintetét és elvegyült, láthatatlanná vált a dolgozó emberek között.

Tei egy picit még kutatott utána a szemével, majd szelíden megsimogatta Borz felegyenesedő hátát. Borz felé fordult.

-       Minden oké, kedves? – kérdezte.

-       Igen, most már minden oké.

-       Elfáradtál?

-       Igen, nagyon.

-       Akkor menjünk, később folytatjuk.

Tei hálásan megfogta a kezét és elindultak a főút felé, ahol a katonai járművek megállója volt. A terepszínű járművek tökéletesen ellátták a tömegközlekedés feladatait, az emberek többsége mégis rossz érzéssel szállt fel a hatalmas kerekű, komfort nélküli monstrumokra. A túl sok egyenruha ösztönösen a háborút juttatta eszükbe.

Mex látta, hogy Tei és Borz elmennek és nekiállt újra dolgozni. Pár perc múlva azonban újra történt valami, hirtelen mindenkinek megállt a kezében a lapát. Egy olyan hang tört utat magának, ami pont annyira volt bizarr, mint egy szivárvány a temető felett. Zene szólt. Pontosabban egy hegedű. Mex először a fülének nem hitt, majd miután megtalálta a hang forrását, a szemének sem. Aisa állt egy saroknyira tőle és csukott szemmel, teljes áhítattal játszott.

Az első érzése a meglepetés volt, aztán a zene hatására akaratlanul becsukta a szemét, és mint a nyári repce illata, lényének minden zugát bejárta a lány játéka. Mindenki szíve a szokásosnál nagyobbat dobbant egy pár másodpercre. Aisa cseppet sem törődött a környezetével, pont olyan öntörvényű benyomást keltett, mint amikor Mex először látta őt zenélni. Mex körülnézett. A körülötte állókra kivétel nélkül hatott valamilyen módon a muzsika.

Volt, aki mint valami öntudatára ébredt robot, mintha most vette volna észre azt, ami történik, ami történt. Volt, aki hagyta, hadd csorogjon az arcán a könny, ami visszatarthatatlanul folyni kezdett a szeméből, tiszta, függőleges, tiszta csíkot húzva ezzel egészen az álláig. Kevesen, de voltak, akik bosszúsan csettintettek, és látványosan újra dolgozni kezdtek.

Mex a lány háta mögött állt, megvárta, hogy befejezze a dalt, amit játszott, majd kissé közelebb lépett hozzá.

-       Végre – mondta Aisa, anélkül, hogy megfordult volna. – Napok óta kereslek.

Megfordult és szorosan magához ölelte a fiút. Meglepő és természetes volt az ölelése.

-       Végre – mondta Mex halkan, és kisimított egy tincset a lány arcából. – Napok óta várom, hogy megtalálj.

Mex és Aisa úgy ölelték egymást a koszos, meggyötört város utcáján, mintha a körülöttük lévő emberek sosem léteztek volna. Eddig is tudták, hogy a tömeg szeme és véleménye súlytalan, de a vörös iszony érkezése óta minden pillanat különlegessé és egyedivé értékelődött. Nemcsak ők, a város lakóinak jó része is valami hasonló következtetésre jutott. Furcsa módon felszabadítóan hatott a vörös pokol. Kit érdekel bármi? Túléltem.

A lány lassan kibontakozott Mex öleléséből.

Mex tudta, hogy ez, ami éppen most zajlik valahogyan védve van, de nem tart örökké. Tudta, hogy akármilyen keményen is helyt áll, a saját élete megoldásra váró dolgai szépen megvárják. Az álmok, a láthatatlanság, a próbatételek, a kétely Alfonzról, a szülei históriája.. ez még mind ott volt azon a listán, amivel szembe kellett nézni, de azt is tudta, a vörös iszony napjaiban nem a lelkizésé a terep. Itt és most csak a tettek tesznek azzá, aki vagy, és formálnak azzá, aki egyszer talán leszel.

Az emberek visszatértek a félbehagyott feladatukhoz. Mex és Aisa pedig kéz a kézben elindult a városközpont felé.

27. Vörös iszony 2. nap

Ragacsos sár, néhol bokáig érő tócsák cuppogtak a talpa alatt. Mindenki az utcán volt, mindenki lapáttal a kezében. A Hírközpont óraműként működött. Minden félórában pontos információt adtak a mentesítő pontokról, a felszerelésről, az orvosi sátorról, az eltűntekről, az áldozatokról és a területek állapotáról. Nélkülük önkényuralomra tört volna a káosz. Így viszont mindenki tudta a dolgát. Kis biztonságérzetet adott a város lakóinak, hogy azért valaki mégis csak tudja, mi folyik itt. Ez a valaki egyértelműen a Hírközpont volt.

Az emberek, mintha marslakók lettek volna, mindenkin fehér zacskószerű ruha, zöld gumicsizma és védőmaszk. A marslakókon kívül volt még egy másik, láthatóan eltérő csoport, az egyenruhások. Ők irányították a munkálatokat. Rajtuk profi, gumi védőfelszerelés volt, ami csizmába végződött, arcukat katonai védőmaszk takarta, amitől lárvaszerű fejük lett. A munkából a marslakók és a rezzenéstelen arcú lárvakatonák egyformán kivették a részüket.

Mex megközelítette az egyik elosztópontot és gondolkodás nélkül beburkolta magát a fehér zacskóruhába, csizmát és maszkot húzott. Amikor végzett, egy tucatnyi emberrel egy hatalmas lánctalpas markoló lapátjába mászva a város legjobban elárasztott kerülete felé vették az irányt. Az emberek körülötte úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismerték volna egymást.

-       A folyót teljesen kiölte a vörös iszony.

Mint tudták már, hogy nem vér árasztotta el a várost, de jobb híján, ez a maradt a tegnapi borzalom neve.

-       Döglött halak tömkelege hever mindenfelé.

-       Sose tér vissza oda az élet, én mondom.

Mex csak hallgatta a többieket. Nem akart bekacsolódni. Csak tenni akart valamit.

-       Mi hír a hegyi emberekről? – kérdezte egy hang. A maszkok miatt nehéz volt megmondani, ki beszél pontosan.

-       Azok a rohadékok, csak megfizetnek azért, amit tettek velünk!

-       De hisz, még nem biztos, hogy ők voltak.

-       Ugyan már! Onnan jött ez a mocsok, onnan ni, a hegyről. Mi a bánattól indult ez meg? – kérdezte egy mérges női hang.

-       Akkor se tudjuk, én nem védem őket, de még korai bármit mondani.

-       A Tábornok úr is megmondta! – érvelt tovább a nő dühösen. Szeme szikrát szórt, haja koszos tincsekben, kócosan a füle mögé tűrve tapadt a fejéhez.

-       Akkor sem tudjuk biztosan – mondta egy katona.

-       Már hogy ne tudnánk, a büdös életbe!

-       Elég! – szólt hátulról egy termetes, idős férfi. – Nem a mi dolgunk kitalálni, mi történt. Inkább figyeljetek, ki tudja, hátha a jóisten megsegít, és jókor leszünk, jó helyen.

A hegyi ember már Mex kiskorában is fogalom volt a városban. Ha egy gyerek nem tanult, a tanárok a hegyi ember jövőjével riogatták. Mexet a hegyi ember nyomora, pontosabban a szimpla léte, sok minden más egyébbel együtt, cseppet sem érdekelte. Azt tudta, amit mindenki, hogy jó pár évvel ezelőtt egy börtön épült a hegyre, messze a várostól, az erdő sűrű közepén. Annyira nehéz volt megközelíteni, hogy nem találtak elég őrt, aki hajlandó lett volna hosszú távon ott dolgozni. Csak a legrosszabb arcú és hírű emberek jelentkeztek a munkára, így hamar kiderült, hogy ha így megy tovább semmi különbség nem lesz a fogvatartottak és őrzőik között. A börtön a későbbiekben bezárt, de az épületet nem számolták fel. Túl macerás lett volna. Hagyták hát, hadd legyen az enyészeté. Pár év elteltével a természet visszahódította belőle, amit csak tudott. De hogy pontosan milyen odafent a világ, senki sem firtatta. Hogy az élet nem szűnt meg a falai között, mindenki tudta. Egyre többen döntöttek úgy, hogy a hegyi életet választják a városi helyett. Távol a hírektől, az Yzefrontól és az egész monitorokkal tömött világtól. A hegyi közösség nem sokat törődött azzal, amit a város gondolt a tagjairól. Ennyi erővel Mex jó helyen lett volna a társaságukban, viszont valami zsigeri ellenérzése volt a valamiért, vagy valami ellen szerveződő csoportokkal szemben. Nem volt egy közösségi alkat. Ez azért néha jól jött. Szerencséjére nem keveredett rossz társaságba. Hát jóba se.

Pontosan nem tudta senki, mit is csinál ott az az egyre nagyobb számú szökevény, kalandor, zarándok. A bányájukról is inkább csak városi legendák szóltak.

Úgy hírlett, a hegyi ember, köszöni jól van. A bánya kemény, de tisztes megélhetést adott minden családnak. Realidad kereskedelmi kapcsolata is imsert volt a bányával. De az más. Az üzlet. Azzal senkinek nem volt semmi baja. De azért mindenki maradjon a maga helyén.

A börtön épülete amolyan városközpont lett a vadon közepén és a hegyi ember nem bántotta az erdőt. Semmit nem vágott ki úgy hírlett. Minden, amit épített, tisztelte az erdőt. Kemény, szikár emberek voltak az ott élők, de legalábbis azok lettek, már amennyire hinni lehetett a híreknek. A férfiak a hajukat röviden tartották, oldalt kiborotválták, szemük mindig fekete volt a bánya porától. Erősek és szűkszavúak hírében álltak, akiket a városi ember egyszerű barbároknak, kulturálatlan senkiknek tartott. Ki tudja, talán így is volt.

xxx

Hirtelen szirénák ezrei szólaltak meg. Mindenkiben megfagyott a vér. Helikopterek zúgtak fel a távolban, a berregésük, ahogy közeledtek, egyre elviselhetetlenebb volt. Mex a fülére tapasztotta a kezét, de a dübörgés, a gyomráig hatolt, attól nem tudta magát megvédeni. Szinte elviselhetetlen volt. A helikopterek hangszóróiból harsogott valami, de olyan nehéz volt érteni ebben a pokoli zajban. Eltartott néhány másodpercig, mire Mex tudatáig eljutott, amit hallott:

-       Újabb áradat közeleg! Riadó! Újabb áradat közeleg! Figyelem! Hagyják el a sík terepet! Ismétlem. Hagyják el a sík terepet! Keressék a magasabb épületeket!

A markoló lapátján az emberek, mint megzavart muslicák a rohadó fürtről, néhány másodperc alatt szétrebbentek. Mindenki eszeveszett futásba kezdett. A helikopterek rotorjai eltörpültek a félelem által keltett belső dobogás mellett. Az emberek nem gondolkodtak. Automata üzemmód volt ez, a legősibb ösztön öltött testet ebben a másodpercben. Fuss, ha élni akarsz!

A legközelebb a markolóhoz a kerítés volt, a legtöbben erre kapaszkodtak fel. Mex állati agyában felvillant a kép a nőről és a kutyáról, akit azon a reggelen látott, és akivel, ki tudja, mi lett, így öntudatlanul a hosszabb utat választotta. A ház felé vette az irányt, ami mellett elhaladtak. Észre sem vette, hogy melyik részén vannak a városnak, most meglepetten tapasztalta, hogy a szegényebben lakta lakótelepek egyikén vannak. Itt még nem voltak telepítve a modern érintőképernyős monitorok, külön szenzorok éktelenkedtek az ujjlenyomatok azonosítsa végett. Legalább ötéves lemaradásban volt a környék a főtérhez képest. 

Sosem érdekelte a környezet, amiben élt. Most mintha kinyílt volna a szeme, egészen apró részleteket is meglátott, amik eddig nem érdekelték. Például a tűzlétrákat.

Eszeveszett futásba kezdett, nem is nézett hátra. Rohant, ahogy csak bírt. Izmai valami olyat csináltak, amire eddigi életében nem volt példa. Szíve majd felrobbant. A tűzlétra alsó fokát egy lendületes ugrással elérte és lerántotta, felhúzta magát és mászott, ahogy csak bírt. A helikopterek idegesítő rovarokká váltak, és Mex szerette volna elhessegetni őket, a zúgásukkal és a szirénáikkal együtt. Olyan erőszakos és pimasz volt, ahogy besötétítették az eget.

Mex már a tetőn volt, amikor észrevette, hogy többen követték a példáját. Ahogy a létrán mászó emberekre nézett, bizarr módon nevethetnékje támadt, olyan valószínűtlen volt az egész. A gumicsizmát se nem futásra, se nem mászásra tervezték. Viselője esetlen benyomást keltett, bármilyen fürge is volt.

Lomhán haladtak a másodpercek ebben a fülsiketítő zajban. Mex a hegyeket kémlelte és várt. Elég magasan volt, mégis megkapaszkodott, ki tudja ezúttal, mi hömpölyög le azokból az istenverte hegyekből. Időközben az utána érkező marslakók is felértek a tetőre és némán a hegyeket bámulták. Semmi. Mex az órájára nézett. 11 óra 39 perc volt.

Vajon ezúttal a földből bugyog fel? Vagy egy rohadt felhő nyílik meg? Idegtépő volt a várakozás. Senki nem kérdezett semmit. Az egyik férfi elővette a telefonját és videóra állította. A hegy felé emelte a kezét és várt.

Mex újra az órájára nézett. 11.47 volt. Mi a büdös franc folyik itt? Valami történjen végre!

A helikopterek egy helyben álltak. Mintha valami rohadt csoportképhez álltak volna össze vigyorogva. Hirtelen elhallgattak a szirénák.

„Figyelem! Téves riasztás! Ismétlem. Téves riasztás!”

-       A rohadt életbe... – tört ki megkönnyebbülten a Mex mellett álló nő.

-       Pedig micsoda felvétel lett volna – mondta csalódottan a videózó pasi.

Mex nem szólt semmit. Furcsa megérzése támadt. „Valami gáz van ezzel az egész vörös iszonnyal.” A létra felé indult és lemászott. Lent egy öreg férfi ült a földön, hátát az épület falának támasztva cigizett. Olyan nyugodtan szívta be és eresztette ki a füstöt, mintha épp fordítva lenne, mintha a hegyről nézné a várost, és messziről gyönyörködne benne és nem a város közepén ülne a mocsok, a halál és a bármikor újraéledő veszély kellős közepén.

„Meg sem próbált felmászni.” – gondolta Mex és egy pillanatra megállt mellette. Az öreg egy utolsó mélyet szívott. Koszos keze vörösre maszatolta a cigarettát. A csikket elnyomta a falon, majd két ujja közé fogta és elpöckölte. Ránézett a fiúra.

-       Az egész életem munkája annyit ér, mint a hulló falevél. – mondta, hátat fordított és elballagott.

Mex semmit nem értett az egészből, de öreg fásult hangja egész nap a fülében csengett.