28. Vörös iszony 3. nap

Mex nem ment haza előző este. Nem látta értelmét. Ilyen monoton és sziszifuszi munkát még nem végzett soha életében. Ha jobban belegondolt, igazi fizikai munkát sem végzett nagyon. A vörös iszony áradása óta úgy érezte magát, mint aki egy időkapszulába került. Soha, de soha ilyen erős még nem volt a jelen. Ami korábban történt az életében indokolatlanul messzinek tűnt: a Hüllő, Tei, a fájdalmas családi élete, az Yzefron. Csak a latyakos massza létezett, meg a lapát a kezében. Itt és most.

Úgy dolgozott, mint valami bekapcsolva felejtett robot. Álomtalan, nyugodt, mély alvással teltek az éjszakái. Alig emlékezett a rémálmokkal és próbatételekkel átkínlódott éjjelekre. Tudta, nem tűnt el mindez, de érezte, hogy most valami másnak van létjogosultsága.

Megszokott tompaságát valamiféle élénk éberség váltotta fel. Apró részleteket vett észre maszkos, koszos emberi arcokon, mechanikus zajok forrásait azonosította be egyetlen másodperc alatt. Mint valami vadállatnak, bekapcsolt az orra. Ember, étel, állat, tiszta víz és mocskos pocsolya, élő és holt: előbb tudatosultak Mex agyában, mint ahogy látta, megtalálta volna őket.

Egy ideiglenes szálláson aludt, ami gyakorlatilag egy tucat egyszerű katonai ágyat jelentett. Reggel amilyen gyorsan csak tudott, elindult. Felmarkolt két vajjal vastagon megkent félig száraz zsömlét, megkereste a munkát irányító katonát és nekiállt lapátolni.

Nem tudta pontosan, hány órája dolgozott. Fél füllel hallgatta az embereket maga körül, de mint általában, most is munkált benne valami ösztönös távolságtartás, ami a többiekkel való kommunikációtól távol tartotta.

-       Hallottátok, hogy már megvan az ötvenharmadik halott?

-       Ugyan, már ötvennégyet mondtak az esti hírekben.

-       Most mondták a katonák.

-       Kit érdekel? Amit a Hírközpont mond, azt szabad csak elhinni.

-       Nem mindegy, hogy ötvenhárom, vagy ötvennégy? Egyetlen egy embernek sem szabadott volna meghalnia.

Mex nem akart senkivel beszédbe elegyedni, hallgatni is bőven elég volt.

A katonák egyre profibban szervezték a munkát, szervezett rend kezdett uralkodni a káosz felett.

Az utca, amin dolgozott egy sereg más emberrel együtt, már majdnem megszabadult ettől a gusztustalan dagonyától, csak a színét, csak a kihívó vérvörös színét nem vitte le semmi. Bármi is ez, alaposan beitta magát mindenbe.

Ismerős illatot érzett. Rózsa volt. Nem olyan tömény, mint ahogyan megszokta, nem olyan közelről, de tisztán felismerte. Tei olyan régóta ezt a parfümöt használta, hogy már a pillantásából is illatos rózsa áradt. Mex körülnézett. Szinte esélytelen volt ebben a maszkos, fehér, egyen-munkaruhás tömegben bárkit azonosítani, mégis ösztönösen tudta, merre nézzen. Tei is észrevette őt. A mellette dolgozó Borzot felismerte a mozdulatairól, lendületesen lapátolt, nem nézett fel egy másodpercre sem. Tei viszont egyenes derékkal, nyíltan a szemébe nézve Mexre meredt.

Egy pillanatra minden visszajött a múltból. A két szempár között cikáztak a gyors emlékek: fájók, szépek, elfeledettek és még vérzők. A másodpercek befagytak. Tei állta Mex pillantását, de zavarát nem tudta leplezni. Mex ekkor saját magát is meglepve, rámosolygott a lányra. Bátorítóan és őszintén. „Örülök, hogy élsz. Örülök, hogy látlak.” Teit meglepte Mex üzenete, halványan elmosolyodott. „Vigyázz magadra!” – válaszolta a szeme. A fiú pillantásával nyugtázta a válasz, majd hirtelen elkapta a tekintetét és elvegyült, láthatatlanná vált a dolgozó emberek között.

Tei egy picit még kutatott utána a szemével, majd szelíden megsimogatta Borz felegyenesedő hátát. Borz felé fordult.

-       Minden oké, kedves? – kérdezte.

-       Igen, most már minden oké.

-       Elfáradtál?

-       Igen, nagyon.

-       Akkor menjünk, később folytatjuk.

Tei hálásan megfogta a kezét és elindultak a főút felé, ahol a katonai járművek megállója volt. A terepszínű járművek tökéletesen ellátták a tömegközlekedés feladatait, az emberek többsége mégis rossz érzéssel szállt fel a hatalmas kerekű, komfort nélküli monstrumokra. A túl sok egyenruha ösztönösen a háborút juttatta eszükbe.

Mex látta, hogy Tei és Borz elmennek és nekiállt újra dolgozni. Pár perc múlva azonban újra történt valami, hirtelen mindenkinek megállt a kezében a lapát. Egy olyan hang tört utat magának, ami pont annyira volt bizarr, mint egy szivárvány a temető felett. Zene szólt. Pontosabban egy hegedű. Mex először a fülének nem hitt, majd miután megtalálta a hang forrását, a szemének sem. Aisa állt egy saroknyira tőle és csukott szemmel, teljes áhítattal játszott.

Az első érzése a meglepetés volt, aztán a zene hatására akaratlanul becsukta a szemét, és mint a nyári repce illata, lényének minden zugát bejárta a lány játéka. Mindenki szíve a szokásosnál nagyobbat dobbant egy pár másodpercre. Aisa cseppet sem törődött a környezetével, pont olyan öntörvényű benyomást keltett, mint amikor Mex először látta őt zenélni. Mex körülnézett. A körülötte állókra kivétel nélkül hatott valamilyen módon a muzsika.

Volt, aki mint valami öntudatára ébredt robot, mintha most vette volna észre azt, ami történik, ami történt. Volt, aki hagyta, hadd csorogjon az arcán a könny, ami visszatarthatatlanul folyni kezdett a szeméből, tiszta, függőleges, tiszta csíkot húzva ezzel egészen az álláig. Kevesen, de voltak, akik bosszúsan csettintettek, és látványosan újra dolgozni kezdtek.

Mex a lány háta mögött állt, megvárta, hogy befejezze a dalt, amit játszott, majd kissé közelebb lépett hozzá.

-       Végre – mondta Aisa, anélkül, hogy megfordult volna. – Napok óta kereslek.

Megfordult és szorosan magához ölelte a fiút. Meglepő és természetes volt az ölelése.

-       Végre – mondta Mex halkan, és kisimított egy tincset a lány arcából. – Napok óta várom, hogy megtalálj.

Mex és Aisa úgy ölelték egymást a koszos, meggyötört város utcáján, mintha a körülöttük lévő emberek sosem léteztek volna. Eddig is tudták, hogy a tömeg szeme és véleménye súlytalan, de a vörös iszony érkezése óta minden pillanat különlegessé és egyedivé értékelődött. Nemcsak ők, a város lakóinak jó része is valami hasonló következtetésre jutott. Furcsa módon felszabadítóan hatott a vörös pokol. Kit érdekel bármi? Túléltem.

A lány lassan kibontakozott Mex öleléséből.

Mex tudta, hogy ez, ami éppen most zajlik valahogyan védve van, de nem tart örökké. Tudta, hogy akármilyen keményen is helyt áll, a saját élete megoldásra váró dolgai szépen megvárják. Az álmok, a láthatatlanság, a próbatételek, a kétely Alfonzról, a szülei históriája.. ez még mind ott volt azon a listán, amivel szembe kellett nézni, de azt is tudta, a vörös iszony napjaiban nem a lelkizésé a terep. Itt és most csak a tettek tesznek azzá, aki vagy, és formálnak azzá, aki egyszer talán leszel.

Az emberek visszatértek a félbehagyott feladatukhoz. Mex és Aisa pedig kéz a kézben elindult a városközpont felé.