Mex a véresőben

Van, hogy nem akarom látni, mi történik körülöttem, és van, hogy ez nem az én választásom. Ami most történik, azt tágra nyílt szemmel néznem KELL. A történetem részévé válik épp.

25. Véreső

A jó érzés éjszaka is vele maradt. Nem álmodott semmit. Végre. Kipihenten ébredt. Olyan valószínűtlenül nyugodt és csöndes volt minden. A Hüllő kussolt egész éjjel. A város lomhán ébredt. A szokásos reggeli nesz sem zavarta Mex hosszú évek óta első nyugodt reggelét. A sikítás, ami kettéhasította a hajnal békéjének lágy selyemtakaróját, éles volt, valószínűtlenül hangos, mintha nem ember, hanem valami meglőtt madár rikácsolta volna bele a ébredő fénybe: Véreső! Úristen, ömlik a vér!

24. Márciusi hó

A március pont olyan szeszélyes volt, mint mindig. A tél ilyentájt belemart még egyet a világba. A melegedő napokat nem várt hóesés vágta ketté. Mindig jön ez a pár szeleburdi nap, és az emberek mindig meglepődnek ezen.

Mex szerette a márciusi hóesést. Valamiféle búcsúcsókot dobott ilyenkor a tél, még utoljára. Mint valami öregedő díva, nagyestélyit vett fel és élvezte a nem várt hatást, amit megjelenése okozott. Volt ezekben a pár napos telekben valami bátor, valami öncélú szépség.

A hideg és a hó az emberek nagy részét otthon tartotta, a hirtelen felpezsdülő utcai élet tetszhalott módjára újra elnémult. Csak a monitorok villogtak a néptelen utcákon.

Mexnek is jól jött ez a kis pihenés. Egyre közeledett a határidő, ameddig lehetősége van hallatni a hangját, de most nem volt kedve ezzel foglalkozni. Szüksége volt egy kis időre. Rengeteg minden történt az elmúlt napokban. Nem hogy értékelni, felfogni sem nagyon volt képes. Az ujján lévő gyűrűvel játszott. A gyűrűbe vésett négy fa, aminek a gyökerei egyben a lombjai. Kezdett valamit megérteni a képből. Valódi élet csak erős gyökerekből születhet. Az életnek története van, amit elmondunk. Az életnek jelentősége van, és ahogy emlékezünk rá, az lesz az életünk valósága. Nem az a valóság, ami történt, hanem az, ahogyan elmeséljük egyszer. Mexnek jó ideig fogalma sem volt a gyökerei erejéről. Valójában a létezésük sem nagyon érdekelte. A Hüllővel, Alfonzzal és Aisával való találkozása óta valami megváltozott, valami elkezdődött.

Alfonzt, ezzel a rejtélyes fotóval, Aisa a lázadó rasztáival és a katonás stílusával, Tei és Borz a berendezett, új életükkel és Nagyi az elmaradhatatlan napi kakaójával, mintha valami film furcsa szereplői lennének, akikről még a rendező sem döntötte el, hogy mihez kezd velük. Mintha felhők lennének Mex életének égboltján. Mintha csak az lenne bennük a közös, hogy Mex egyszerre látja őket az égen, ahogy felnéz. Ezek az én felhőim – gondolta Mex. Tetszett neki a gondolat, hogy saját felhői vannak. A felhők történetek, néha messzire fújja őket egymástól a szél, néha összemossa egyiket a másikkal, néha el is tűnteti némelyiket. Hát ilyen az élet. Felhős.

Mex úgy döntött, autózik egyet. Egyik kedvenc időtöltése volt, csak úgy nekiindulni az utaknak, komolyabb cél nélkül. Az autó még a szüleié volt. Korát tekintve egy roncs is lehetett volna, de mivel alig használták, meglepően jó állapotban volt.

A havat folyamatosan takarították, az emberek mégis alig vezettek ezeken a napokon. Mex imádta ilyenkor a várost, az utakat. Olyan érzés volt, mintha mindez az övé lenne. Egyszer olvasott egy mesésen gazdag hadúrról, aki a kertjében pazarul díszített tetőt építtetett csak azért, hogy monszun idején gyönyörködhessen a szakadó esőben. A márciusi hó hatása egészen más, mint a decemberi hóé. Akkor még mindenkit kicsal a tél a lakásokból, ilyenkor viszont már csak otthon bosszankodnak az emberek, holott a fehér szépség pont ugyanolyan lenyűgöző, mint pár hónappal ezelőtt.

Mex pontosan tudta, mit szeretett a hadúr azokban a napokban, amikor a szakadó eső a házaikba parancsolta az embereket. A hótól elnéptelenedett utcákon valami hasonlót érzett. Övé volt a világ. Személyes tulajdona volt minden utca, minden erkély, az összes lámpa és az út menti fák.

Ahogy céltalanul vezetett, egy járdán sétáló alak felkeltette a figyelmét. Kapucnija nem sokat engedett látni belőle, de volt valami nagyon ismerős a járásában. Mex lelassított, az alak megállt és Mexre mosolygott. Aisa volt.

Mex meglepődött. Nem volt szándékában találkozni a lánnyal.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

-       Szia! Hát te? Pedig most nem kerestelek. Már hogy nem gondoltam rád, hogy felbukkanj.

-       Szia! Én is örülök, hogy látlak – nevette el magát a lány.

-       Nem úgy értem! Örülök neked, csak tudod, akkor bukkansz fel, ha kereslek, és..

-       És most nem akartál találkozni velem?

-       Nem erről van szó! Senkivel nem akartam találkozni. Persze, te nem senki vagy.

-       Egyre rosszabb – viccelte el Aisa. – Egyre mélyebbre ásod magad.

-       Okés, bár nem gondoltam rá, hogy felbukkanj, jó, hogy látlak. Így rendben? – kérdezte Mex bocsánatkérően.

-        Igen. Most én gondoltam arra, hogy te felbukkanj – mondta a lány magabiztosan.

Mex nem tudta, mit szóljon.

-       Beszállsz? – kérdezte.

-       Igen. Már kezdtem nagyon átfagyni. Pont jókor érkeztél – mondta Aisa, és beüllt Mex mellé.

Mex sebességbe kapcsolt.

-       Miért akartál velem találkozni? Valami lecke lenne mára, amiről lemaradtam?

-       Nem, nincs mára semmi – Aisa komoly volt, és természetes. 

– Egyszerűen szeretek veled lenni.

Mexet melegség járta át. Ő is megszerette a lány társaságát. Mellette az lehetett, aki. Nem kellett megjátszania, hogy erősebb, bátrabb, viccesebb, mint amihez épp kedve van. Aisát mintha tényleg csak ő, Mex érdekelte volna.

-       Te mindig tudtad, hogy az leszel, ami most vagy? – kérdezte váratlanul a lánytól.

-       Természetesen nem. A suli után egy évre elmentem csavarogni a világba. Amikor elindultam csak azt tudtam, mi nem akarok lenni, amikor hazajöttem, már körvonalazódott, hogy mi akarok lenni. Anyáék hagytak, hogy magam találjam ki.

Ez valahogy furcsa volt Mexnek. Eddig sosem gondolt arra, hogy Aisának szülei is vannak. De persze, miért ne lennének?

-       Milyenek a szüleid? – kérdezte.

-       Anyám  orvos, apám tanár.

Hát innen ered a hippis szigorúság – gondolta Mex és elmosolyodott.

-       Apámat nem nevezném szigorúnak. – mondta Aisa, mintha olvasott volna Mex gondolataiban. – Egészen kicsi gyerekeket tanít, amolyan csupaszív pasi. Anya meg egy született gyógyító, érzékeny és elhivatott.

Jó volt egy kicsit normális dolgokról beszélgetni valakivel. Ez az egész belső kaland olyan nagyon, de nagyon kimerítő volt.

Mexnek hirtelen támadt egy ötlete.

-       Van kedved kipróbálni valamit? – kérdezte a lányt.

-       Igen, van – bólintott Aisa igazi mosollyal az arcán.

„De szép vagy!”  gondolta Mex és elindult ki a városból. Rég látott szépnek bárkit is.

A város melletti erdő szélén megálltak. Mex kiszállt.

-       Tudsz vezetni?

-       Most viccelsz, ugye?

-       Akkor cseréljünk!

Aisa átült a kormányhoz. Az erdő szélén voltak, ahonnan egy kis, kivilágítatlan havas út vezetett a fák közé.

-       Lassan indulj el az úton! – kérte Mex.

-       Rendben – mondta a lány. Szerette a meglepetéseket.

Néhány perc után egy keskeny, elhagyatott erdei úton voltak, amit jobbról, balról fák szegélyeztek. A havas út szinte tükörként verte vissza az autó fényszóróit. Aisa lassan ment. Nem értette, mit keresnek itt, de szép volt, amit látott és kíváncsi is volt.

-       Kapcsold le a világítást! – kérte Mex.

Aisa félreállt és leállította. Mex elmosolyodott.

-       Menet közben kapcsold ki!

A lány bizonytalanul elindult. Óvatosan kapcsolta le az autó világítását.

Hirtelen sötét lett és Aisa érezhetően elbizonytalanodott. Mex bátorítóan megérintette a combját. A lány nem vette le a gázról a lábát. Arcán egyre szélesebb mosollyal, egyre magabiztosabban ment tovább.

A kezdeti sötétség lassan tűnni kezdett. A hó, mint valami hatalmas, amorf szentjánosbogár egyre több fényt adott. A erdő fehér fénye világított az autó körül. Aisa magabiztosan tartotta az autót az úton. Hangosan nevetett. Tiszta szívből, hangosan nevetett.

Mex nézte a lányt és boldog volt. Tényleg boldog.

23. Miért, rajtad ki segített?

A Hüllő álmatag mozdulattal, lassan oldalra fordult. Nem te vagy a fontos. Nem te vagy a fontos. Nem te vagy a fontos. Nem te vagy a fontos.  Ahogy most rágondolt, az inkább bénító volt. Lelassította a lépteket, és mint a mocsár, egyre mélyebbre szippantotta Mexet. Kis hülye, azt hitted, van benned valami különleges? Ugyan, mindennek oka van. Azt hittem, igen azt hittem, a rohadt életbe, én tényleg azt hittem, én számítok!!!! A Hüllő bőbeszédű lett. Mintha valami tudományos előadást tartott volna.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Pixabay

Az emberek semmit, de semmit nem tesznek önzetlenül. Mindennek célja van. A mocsár már Mex melléig ért. A büdös sár mérgezett. Megfájdult tőle az ember feje.

Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja. Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja. Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja. Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja.

Mex alig kapott levegőt. Okos Hüllő. Jó Hüllő. Ő mindig tudta, mi a helyzet. Ő sosem áltatott. Minden tettét nyíltan vállalta. Nyomorult, álszent banda! Dögöljetek meg!