Mex egyre kevésbé értette a dolgokat. A döntése óta érdekelte a
Szívdobbantók létezése, de amióta felfedezte az öreg tetoválását, a gyanú, mint
valami kártékony rágcsáló, vigyorogva és lépésről-lépésre tett tönkre mindent,
amit Alfonzzal való kapcsolata jelentett.
Miért választotta ki az öreg, annyi kallódó fiatal közül? Mindennek
értelmet adott egy kegyetlen tény: Alfonz tetteinek mozgatórugója a
lelkiismeret-furdalás. Játssza itt a bölcs öreget, közben meg egyszerűen csak
köze van a szüleim halálához és így próbál a lelkén könnyíteni – hasított
bele Mex agyába a felismerés. Tanácstalan volt. Az út, amin elindult, szebbnek tűnt, mint volt valójában. Telis-tele volt csapdákkal. Megmenteni egy
embert csak úgy? Mindennek oka van. Valami egyszerű, meztelen, önző oka –
gondolta Mex keserűen. - Nincsenek csodák. Az emberek mind egyformák. Ha
segítenek rajtad, akarnak is valamit.
A tavasz egyre jobban felmelegítette Realidad városát. Mex nagyot
lélegzett a friss márciusból.
Egyszer csak mellé lépett valaki. Mex észre sem vette, hogy Aisa egy
ideje már pár lépéssel mögötte jön.
- Te biztos vagy benne, hogy jó oldalon állsz?
- Igen – mondta a lány komolyan. – Biztos vagyok benne – Álmodban
megharapott egy Szívdobbantó, vagy mi? – nevette el magát.
- Semmi, hagyjuk – hagyta rá Mex. Nem volt kedve viccelődni.
- Bocsáss meg! Valami baj van? – kérdezte Aisa.
- Csak annyit mondj, te megbízol Alfonzban?
Aisa Mex vállára tette a kezét.
- Magamban sem bízom jobban.
Egy darabig álltak, nézték egymást. Aisa bátorítóan, Mex gyanakvóan.
- Hova megyünk ma? - váltott Mex hirtelen témát.
- A Hírközpontba.
A Hírközpont a város legimpozánsabb helyén állt, a Főtéren, közvetlenül
a várost vezető nagykutyák üvegpalotája mellett. Mex sosem járt odabent, de az
ott folyó munkáról elég sokat tudott. Mint mindenki. Realidad nagyon büszke
volt a korrekt tájékoztatásra. A
személyes algoritmusok pedig óramű pontossággal jelezték a hírek iránti
igényeket. Az emberek falták őket. Szinte lehetetlen volt annyi hírrel
szolgálni, mint amennyire szükség volt. De az itt dolgozók becsületére legyen
mondva, a város lakói 99%-ban jól voltak informálva. Minden veszély, csapás,
katasztrófa, vagy annak az esélye a világ bármely pontjáról jó eséllyel már pár
órán belül jelen volt a monitorok valamelyikén.
Korábban több hírszolgáltató is volt, de ez káoszt okozott, és a sok
nézőpont között elveszett az igazság. Végül is emberek vagyunk. A túl sok ember
túl sokat gondolkozott, túl sokféleképpen értelmezett. Egy erős elmére volt
szükség, aki gondolkozott a többi helyett.
A Tábornok rázta gatyába végül a
rendszert és életre hívta a Hírközpontot. Mindenkinek jobb volt így.
A Hírközpont rengeteg embert foglalkoztatott, ennyi hírt nem lehet
másként összehozni, csak komoly munkával. „Az információ olyan, mint a víz. Az
élet alapja. Tiszta vizet mindenkinek!” Ez volt a Hírközpont szlogenje. Maga a
Tábornok indította a napot minden áldott reggel szóról szóra ezekkel a
szavakkal. Ezt még azok is tudták, akik sosem jártak a Hírközpontban. A
Tábornok igazi nevét senki sem tudta, de nem is volt érdekes. Ősz, bajuszos, szigorú
ember volt, nyugalmazott katonatiszt. Már rég nem hordott egyenruhát, de minden
mozdulatában, minden apró részletében, főleg a testtartásában katona maradt. Legtöbbször
fekete gyakorlónadrágot és fekete pólót viselt. Korához képest meglepően jó
kondiban volt, ami erős dohányos létére csodaszámba ment. Ősz haja felnyírva,
így hordta világ életében, rendezett hófehér bajsza szája körül már
évtizedekkel ezelőtt sárga lett. Valószínű a nikotin már akkor is ott maradt
volna, ha leszokik a cigiről.
Fotó forrása: Töttös Márk
Mex és Aisa beléptek a hatalmas aulába, ahol, mint egy pánikoló
hangyabolyban, valószínűtlenül sokan rohangáltak. Mintha a normál tempót valami
szabályzat tiltotta volna.
Az aula egyik folyosóján hömpölygött a tömeg. Az emberek mind egy
irányba mentek és beözönlöttek egy terembe. A terem ajtaján ez állt:
Koordinációs Központ. Elsőre az egyetemek előadótermeihez hasonlított az
elrendezése, azzal a különbséggel, hogy itt teljes volt a kör, ahol helyet
lehetett foglalni. A falak végig monitorokkal voltak tele, amik ugyan le voltak
némítva, de így is rettenetesen zavaróak voltak. Gyakorlatilag vibrált a fal a
zsibongó emberek körül, mint valami vizuális üvöltözés.
A fiú és a lány a tömeggel együtt bezsúfolódott a terembe. A zsivaj, ami
ennyi ember jelenlétéből összeadódott, monoton és egybefüggő volt. Mex
legszívesebben kiszaladt volna. Minden ösztöne ellen való volt, ami körülötte
zajlott.
Egyszer csak, mintha elvágták volna a tébolyult zsongást, mindenki
felállt és néma csendben a helyiség közepére nézett. A Tábornok lépett
be a kör közepére.
Zsebébe nyúlt, és komótosan rágyújtott. Ahogy a cigarettát a szájába
vette, abban volt valami furcsa. Ajkai helyett fogaival tartotta a cigit, és
lassan emelte a láng fölé.
Mindenki állva maradt.
- A mai rendhagyó koordinációra azért vagy szükség, mert elfelejtettétek,
mi a dolgunk. Ezért akartam, hogy ma a vezetőségen kívül, ti a végrehajtók is
itt legyetek.
Néma csend fogadta a szavait. Hangja nyugodt és kimért volt. Hosszan
izzott a parázs, mielőtt kifújta a füstöt. A vele szemben állók mozdulatlanul
álltak a kavargó füstben. Nem mertek köhögni, úgy tűnt, inkább nem vesznek
levegőt.
- Úgy látom, rosszul ítéltem meg, ki a jó vezető és egy csomó töketlent
jelöltem ki. Hiba volt.
Realidadban már jó ideje tilos volt a munkahelyeken dohányozni, de ez a
Tábornokot soha nem érdekelte. Erről is keringett egy-két városi legenda.
- Nem tudom, miért, de mintha elfelejtettétek volna, miért vagyunk. Pedig
minden áldott nap ide állok elétek és mégis.
A mondanivalója nem csak az arctalan tömegnek szólt. Akikre ránézett,
zavartan elkapták a pillantásukat és lesütötték a szemüket. A Tábornok hangja
nyugodt volt, a keze viszont remegett az idegességtől.
- A hegyi ember készül valamire. A hülye is látja. És mit mutatunk mi
erről? Semmit. Csak mert még nem történt meg, nem is foglalkozunk vele?
Barmok!! Nálunk a veszély lehetősége nem számít. Végül is csak az életünkről, a
biztonságunkról van szó. Hölgyeim és uraim, részletkérdés, ugye?
A Tábornokon úrrá lett a düh legkíméletlenebb formája. Semmi megjátszás
nem volt a szavaiban. Nem tudta folytatni a remegéstől a mondanivalóját. Nagy
levegőt vett és várt egy percet. Sikerült valamelyest összeszednie magát.
- Ki volt a tegnapi hírfolyam felelős szerkesztője?
Egy férfi lassan felemelte a kezét a második sorban.
- Te voltál?
- Én, tábornok úr.
- Igenis, tábornok úr! – javította ki a tábornok. – Igenis, Tábornok Úr! –
folytatta emelt hangon. – De talán onnan kéne kezdeni, hogy mit várok
valakitől, aki még jelenteni sem tud?
- Tábornok úrnak jelentem… - hebegte amaz, aki meglett férfi létére úgy
viselkedett, mint egy kisiskolás.
- Nekem te már ne jelents!!! – ordította el magát a tábornok váratlanul,
félbeszakítva a hebegő mondatot.
Arca vörös volt, hangja megremegett. A teremben a Hírközpont egyetlen
dolgozója sem mert levegőt venni.
- Nem volt már rá szabad emberem. – mondta a férfi, szinte suttogva. – A déli
gerillaharcok, a szokatlanul nagyszámú repülőgép balesetek és a tavaszi
árhullám következményei miatt teljesen túlterheltek voltunk.
A tábornok nyugalmat erőltetett magára. Látszott, hogy komoly belső
harcot vív minden egyes szóért, amit kiprésel magából.
- Nyolc éve, amióta megkaptam a Hírközpont vezetését, itt valódi profi
munka folyik. Tájékoztatás. Pontos, hiteles és mindenre kiterjedő. Mielőtt
rendet tettem ebben a kuplerájban, itt semmi nem volt! Értitek? Semmi! Felnőtt
emberek, mintha egy homokozóban cseszték volna el a napjukat.
Játszadoztatok itt mind! Idióták! Munka helyett, dilettantizmus volt! Más
semmi!
Szavai kopogtak az elnémult falakon. Hangja egyre erősebb lett.
- A világ tele van veszélyekkel. Veszélyekkel, amik leselkednek ránk. Az
az istenverte hegyi bagázs egyszer ránk fogja gyújtani a várost, mi meg csak
akkor tesszük be a hírfolyamba a figyelmeztető statisztikákat, ha Realidad már
lángokban?!! Miért?!? Mert nincs rá kapacitásunk?? A veszélyekről joguk van tudni
az embereknek. Ha nem tudják, hogy állunk a hegyi emberrel, akkor egy
álomvilágban élnek! Mind megdöglünk! Ezt akarjátok?
A tábornok már üvöltve ejtette ki az utolsó szavakat. Újra elvesztette
uralmát az érzelmei felett. Cigarettája utolsó izzó parazsa is kiesett. A
fagyott csendben robbanásként hatott, ahogyan végighúzta a gyufát a dobozon és
újra rágyújtott. Szívott néhány nagyot. Ez mintha kissé megnyugtatta volna.
- Kötelességünk bemutatni, milyen a való világ. Érted, amit mondok? –
fordult a férfi felé.
- Igen, uram, le fogom cseszni a felelősöket.
A tábornok hisztérikusan felnevetett.
- Lecseszni?! Itt én vagyok az egyetlen, aki tudja, mit jelent ez!
Lecseszésből itt én diplomáztam, nem te, te szerencsétlen idióta!
Hosszan és gyűlölettel nézte a férfit, aki, mint egy vert kutya a
Tábornok cipőjén tartotta a szemét.
- Ez volt az utolsó. – szavai már a tömeg felé intézte. Szeme körbejárt. –
Az utolsó hiba. Több nem lesz. Nem lehet!
Szívott pár slukkot a cigarettájából. A remegés mintha elmúlt volna. Hátrasimította
izzadt haját.
- A világ veszélyes hely. Az élet veszélyes játék. Aki nem hisz a
valóságban és a valós informálás létfontosságában, most álljon fel és
takarodjon innen!
Szavait határozottan visszhangozták a falak.
Kifújta az utolsó adag füstöt, megfordult és kiment a teremből. Szürke
mérge hosszan gomolygott még a távozása után is.
Az emberek lassan és néma csöndben szálingóztak ki a teremből.
Mex meglepődött, nem tudta eldönteni, hogy ez a dühöngő exkatona
nevetséges, szánalmas, vagy veszélyes. Talán mind egyben. Talán csak a
körülménytől függ, melyik a három közül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése