22. Időgép a fiókban

A találkozás a Tábornokkal valamelyest meglepte Mexet. Eddig csak fogyasztotta a híreket, megérintette a monitort és a személyes algoritmusa működésbe lépett. Nem sokat gondolkozott a gépezet működésén. Profibb és hatalmasabb, mint hitte. Egy stadiont is megtöltött volna az a sok ember, aki ott dolgozott.

A Tábornok tragikomikus dührohama óta Ordibációs Központként emlegették Aisával a Koordinációs Központot. Ezen nagyon jól szórakoztak. Kicsit meg voltak szeppenve, de inkább vicces volt at egész. Most is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen jót nevettek, amikor kijöttek az épületből. Kirobban belőlük a röhögés. 

Van a magát túl komolyan vevő hatalomban valami szánalmasan nevetséges.

Rossz érzése Alfonzzal kapcsolatban viszont nem változott. Valami bűzlött ebben a megmentős sztoriban. Rá akart jönni, hogy mi.

Hazament. Olyan érzése volt, mintha most először lenne a kis lakásban világosság. Mintha eddig, csak egy bázis lett volna, ahová enni és aludni járt. Most viszont, mintha elhúzta volna valaki a nem létező sötétítőfüggönyöket és a napsütés olyan dolgokra irányította a figyelmet, amelyek eddig jelentéktelenek, szürkék és porosak voltak.

Mex sosem foglalkozott a lakással, egyedül a szobája érdekelte valamennyire. Azon kívül nem létezett semmi. Éltek ott egymás mellett Nagyival, de nem zavarták egymás életét. Mexnek most tűnt fel, hogy a lakás tele van fényképekkel, amiket ő észlelt ugyan, de sosem tudatosított magában.

A legtöbb képen ő maga volt. Csecsemőkori fotók, amiken óriási mosollyal, fogatlanul nevet bele a kamerába, kisgyermekként fülig maszatosan fagyit nyal, vagy hintázik.

Kezébe akadt egyik kedvenc fotója is magáról. Idejét sem tudta, mikor látta utoljára. Hat-hét éves lehet rajta, dobverőkkel a kezében ül egy csomó féle, fajta dob előtt. Egészen kicsi korától imádott dobolni, gyakorlatilag bármin, ami a kezébe került. Anyja mindig bíztatta, tehetségesnek tartotta. Itt épp lehetősége volt kipróbálni többféle dobot is. Annyira izgatott volt és annyira belemerült a dobolásba, hogy észre sem vette, hogy a többi gyerekkel ellentétben néhány óra helyett, az egész napját ott töltötte. Utolsóként mentek el a teremből, gyakorlatilag kidobták őket. Anya mindvégig türelmesen várt és siettetés helyett, bátorítóan mosolygott rá, megtapsolta. Mex elmosolyodott. Élete egyik legszebb napja volt.

Ahogy az igazságtalan élet eltűntette a felhőtlen gyerekéveket, úgy vált köddé a dob is.

Mex megfordította a képet. Egy pillanatra magán érezte anya meleg tekintetét. A fotó hátulján ez állt:

„Az élet ritmus. Tartsd az ütemet! Szeretlek! Anya”

Életében először magát kereste a képeken. Hogy lehet az, hogy ezekből a mosolygós, bizalommal teli kisgyerekekből ilyen rövid idő alatt elrontott életek, elszánt harcosok vagy éppen Yzefronfüggő bábok lesznek. Megsajnálta a kissrácot, akit látott. Beszélni szeretett volna vele, megsimogatni a fejét, bekötni a cipőfűzőjét és vigyázni az álmát. Életében először szeretettel gondolt magára. 

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

Ahogy nézte gyerekkora megörökített pillanatait, egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzés, hogy valamit tennie kellett volna ezért a csillogó szemű kiskölyökért, hogy most már ő jön, hogy már nem várhatja, hogy valaki szeresse, dédelgesse, megmentse őt. Ezt neki magának kell megtennie. Ha nem vigyáz a kissrác álmaira, csak sodorja tovább az élet. Furcsán érezte magát. Eddig sosem gondolt arra, hogy a jelenlegi Mexen kívül számít bármi is. Most viszont, mint valami tudathasadásos, beengedett valakit a fejébe, akiért felelős, akit szeret. És ez a valaki a világ legabszurdabb módján ő volt, saját maga.

Emlékek ezrei rohanták meg. A kedvenc plüss játékának a tapintása, az első biciklizés eufóriája, a kis sátor, ami a szobájában állt, és ahová annyiszor bújt be az apjával, mert szeretett elbújni, az anyja éneke, amire elaludt, az ölelése, ahogy álomba zuhant. Ezek a távoli képek fájdalommal és melegséggel töltötték el.

Eszébe jutott, Nagyi mennyi rengeteg fotót őriz, csak úgy ömlesztve a kredenc felső fiókjában. Akart még a múltból. Ez a meleg érzés nagyon kellett neki, még így is, hogy belesajdult a szíve.

Kihúzta a fiókot. A képek teljes összevisszaságban, néhol megsárgult borítékokban hevertek érintetlenül, ki tudja mióta.

A fotókon ismert és ismeretlen családtagok pózoltak, nevettek bele a kamerába. Mivel a fiók teljesen kaotikusan tárolta a régi idők szeleteit, eltartott egy darabig, mire a számára ismert és fontos képek előkerültek. Némelyikre emlékezett, sokra viszont egyáltalán nem.  A fotókon az emberek hol fiatalok, hogy gyerekek, hol meg középkorúak, egyenesen idősek voltak. Mex ugrált velük az időben. A rendetlenség megtréfálta a logikát. Ez a csapongó időutazás kifejezetten szórakoztatta Mexet.

Szülei még a születése előtt rengeteget utaztak, csavarogtak. Az egyes utak többnyire külön borítékokban voltak. „Milyen fiatalok..” –csodálkozott rá Mex fiatalkori anyjára és apjára. A közös családi fotóikat hármójukról tudatosan és fegyelmezetten kerülte. Valahogyan ösztönösen érezte, ez még nem menne. Néhány ajtó a lelkében már olyan rég zárva volt, és még nem merte kiereszteni a mögöttük várakozó szellemeket.

Úgy tudta, már amikor annyi idősek voltak, mint ő most, egy pár voltak. Ez a tény felkeltette a kíváncsiságát. Kell, hogy legyen fotó róluk azokból az időkből! Látni akarta, milyenek voltak, hogy melyikükre hasonlít jobban, ha hasonlít egyáltalán. Látni akarta hogyan kezdődött mindaz, aminek ő, Mex lett az eredménye. Kik voltak ők, mielőtt anya és apa lettek? A szülei egykor annyi idősek voltak, mint ő. Abszurd. Ez a felismerés tetszett neki.

Elkezdte találomra kinyitogatni a borítékokat.

A fotók egy jó részén számára ismeretlen emberek voltak. Talán már Nagyi sem emlékezne rájuk.

A sokadik, véletlenszerűen felnyitott boríték viszont pont azt az időszakot rejtegette, amire kíváncsi volt. Anya és apa majdnem felnőttként, az utolsó gimnáziumi nyáron valahol egy hegyi túrán. Anyja, mint egy igazi hippi, színes pólóban, szűk farmerben, tornacipőben, hajában virággal kipirult arccal nevetve állt apja mellett, aki jóval izmosabb volt a képen, mint amire Mex emlékezett. Komoly volt és erős. Ruházata egyszerű volt, tekintete egyenes. A képeken jó néhány hasonló korú fiú és lány volt. Talán valami osztálykiránduláson lehettek. A busz előtt álltak, vagy szamárfület mutattak egymásnak, vagy egy hosszú asztalnál ültek.

Mex egyesével nézte végig az egykori gimnazisták képeit. Apja és anyja nem sokkal ezután jöhettek össze. A fotók még nem árulkodtak a kapcsolatukról.

Mex minden fotón a szüleit kereste, a többieknek nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

A boríték utolsó képét szinte összefogta egy másikkal és már majdnem félretette, de győzött benne a kíváncsiság és alaposabban megnézte.

A fotó megbabonázta.

Nem tudta levenni róla a szemét. A fényképen anya és apa álltak, és még valaki. A három ember ölelkezve mosolyogott a kamerába. Anya középen, jobbján apa a tőle megszokott spotos, komoly megjelenésével, balján egy színes pólós, farmeres, tornacipős fiú, akit Mex már jól ismert.

Anyja Alfonz és apja között állt.