18. A második álompróba

Mex életében először várta az érkező álmot. A nap a maga belső kalandjával elfárasztotta ugyan, de nem merítette le. Alaposan kiszellőztetett mielőtt lefeküdt és hosszan bámult ki az ablakán a szürkülő, sötétedő utcára. Kevés olyan nap volt az életében, amikor úgy érezte, tett valamit, amit soha, de soha nem fog elfelejteni. Ez a mai ilyen volt. És még nem volt vége.

Az álom komótosan érkezett, cseppet sem sietett. Úgy folyt be a tudatába, mint a méz.

Valami furcsa morajlást halott, de csak nagyon tompán. Alig bírta a szemét kinyitni. A fények, akárcsak a hangok, lüktetve értek el a tudatáig. Mintha a fejében merült volna az elem. Hideg padlót érzett maga alatt, teste fáradt és koszos volt. A ruha, ami rajta volt, nem védte semmitől, inkább bőrszíjakra hasonlított az a valami, amit magán érzett. A fény és a hang egy irányból szűrődött be a sötét, nyirkos helyiségbe, ahol volt. Odahúzta magát a réshez. Nehezére esett minden mozdulat. Kilesett. Egy arénában volt. Embereket látott, akik üvöltve tomboltak, akik sikítva szurkoltak. Embereket, akik rengetegen vannak, fülsiketítően hangosak és közönségesek és mind egyfelé néznek. A nézőtéren aranyba öltözött fénylő méltóságok ültek. Egyikük félelmetesebben csillogott a többinél. A lábánál állatok és rabszolgák ültek láncra verve. Alaposan megnézte az arcukat. Nem ismerte őket. Újra végigpásztázta a nézőteret és hirtelen hideg nyomást érzett a mellkasában. Megbénult a felismeréstől, libabőrös lett, ahogy kifújta összepréselt tüdejéből a sűrű levegőt. A rabszolgák között ott ült az Uralkodónő.

Fotó forrása:Pose Rosalinda

Égkék haja pocsolya színű volt és tépetten omlott az arcára. Sovány volt és elgyötört. A testtartása viszont őrizte született eleganciáját. Méltatlan helyzete, nyakörve és lánca ellenére is méltóságteljesen, királynő módjára ült és ellentétben a körülötte lévőkkel, figyelmen kívül hagyta az aréna teljes közönségét, beleértve a középen folyó harcot is. Szeme csukva volt.

Mex egy darabig nézte, valami üzenetet vagy jelet várva tőle, de semmi nem történt.

Összeszedte a bátorságát és a harctér felé nézett. Sosem látott még hasonlót. Valójában sosem érdekelte sem a harc, sem a háború. Amit látott, attól felfordult a gyomra. Egy korabeli fiú állt középen, körülötte szétszabdalt tetemek és vér mindenfelé. Nem ismerte őt. Egy villám volt tetoválva a bal felkarjára, ettől eltekintve átlagos fiúnak tűnt. A fiú harctéri mámorban, vad szemekkel, kitágult pupillákkal az ég felé nézett, karjait diadalittasan felemelve üvöltött, mint egy vadállat. Mex levette a szemét a fiúról és alaposabban megnézte a tetemeket. Hüllők voltak egytől-egyik. Különböző méretű fejek, törzsek, lábak, amik pár perccel ezelőtt még óriáskígyók, krokodilok, gyíkok voltak. Némelyik hatalmas lehetett. A fiú mögött volt egy óriási fej, ami így csukott szemekkel egész békés benyomást keltett. Színes minták díszítették, már amennyire Mex a koszos vértől ki tudta venni. Teste nem messze tőle, élettelenül hevert a földön. Olyan volt, mint egy krokodilé, de a színes minták itt is folytatódtak. Mex nem tudta, mi ez. Sosem látott hasonlót. Mintha le lett volna takarva valami különleges szövetű takaróval. Mex alaposabban megnézte. Az állat szárnyát hitte takarónak. Ennek a fenevadnak szárnyai vannak. Megborzongott.

A többi állatot nagyjából be tudta azonosítani: óriáskígyók, kobrák, aligátorok, krokodilok, mérges gyíkok. Megfagyott a vér az ereiben. Ezek a Hüllő zsoldosai lehetnek. Ragadozók, született gyilkosok.

A fiú odabent hatalmas harcot vívhatott. Még mindig extázisban volt. Mintha e győzelem elvette volna az eszét. Szeme vérben forgott, vadul üvöltött. Hangjában a túlélés öröme és a gyilkolás kéje vegyült. Bőre véres volt és koszos, itt-ott sebes, de úgy tűnt, megúszta a mészárlást komolyabb sérülés nélkül. A tömeg hullámzott. Az aranyba öltözöttek még nem adták jelét sem örömnek, sem elismerésnek. Mintha még vártak volna valamire.

A fiú közben terpeszben állva, karjait kitárva, arcát az égre emelve olyan diadalittasan üvöltött, mint egy vadállat.

Ám ekkor történt valami.

A fiú lába mellett egy meggyilkolt kobra levágott feje hirtelen megmozdult. Száját hatalmasra tátva a fiú bokájába mart. Állkapcsa szorosan összezárt és nem eresztett.

A harci üvöltés fájdalmas ordítássá változott, halált hívó kiáltássá. A fiú térdre rogyott, aztán hasra vágódott. Haláltáncot járt. Pár másodperc alatt végzett vele a méreg, Mexnek mégis úgy tűnt, mintha órákig nézte volna a fiú szenvedését. Szíve dörömbölt félelmében és felháborodásában. „Hogy tehették? Hogy hagyhatták?” – lihegte.

A halott test mozdulatlanul feküdt az aréna közepén. Bokáját még mindig szorosan tartotta a kígyófej. Bizarr, gyomorforgató és valószínűtlen volt a látvány.

A nem várt fordulat még jobban tetszett a nézőtéren tomboló arctalan tömegnek. Fütyültek, tapsoltak.

Az aranyba öltözött férfi gúnyosan elmosolyodott, mint aki már ezer ilyen elbizakodott győzelmet látott. Egy pár percig hagyta még, a tömeg hadd élvezze a mámort, amit a halál az arénára szórt, majd felemelte két kezét, és mintha a nap ezer égető sugara kelt volna életre az ujjaiból, felperzselte a harcteret. Minden porrá lett és az aréna homokjába veszett. Az iménti mészárlás nyomtalanul eltűnt. Mintha semmi sem történt volna.

Mex előtt hirtelen kipattant az ajtó. Ő következett.

Ahogy kilépett, hirtelen annyi fény áramlott a szemébe, hogy egy pillanatra megszédült. Légszomja lett, egyre gyorsabban kapkodta a levegőt.  A félelemtől nyüszíteni tudott volna. Látta, mire képesek ezek a gyilkos hüllők. A halálból visszacsapva, ösztönből ölte meg a kobrafej a fiút.

Pupillái apró pontok voltak, ahogy tágultak, úgy kezdett bénult agya is működésbe lépni. Elkezdett lassan ki és belélegezni. „Gondolkodj! Gondolkodj” – mormogta magának. A pánik, amit érzett, levette fojtogató kezeit a nyakáról. Mex nem volt harcos, de most az élete volt a tét. Valami monoton sámándob egyre hangosabban és gyorsabban szólt a fejében. Ez segített. Segített fókuszálni.

A harctér közepén kilenc különböző méretű kard várta. Volt, ami mintha csak egy nagyobb kés lett volna, és volt, ami óriási volt, mint valami bozótvágó. Mex agya őrült tempóban forgott. A hüllőkről keveset tudott, de abban biztos volt, hogy lassan mozognak, nem fogják elsőre lerohanni. Tudta, hogy ha támadásba lendülnek, azt már közelről és meglepő gyorsasággal teszik. Tehát van még pár perce, ha ezek a gyilkológépek belépnek az arénába.

Felemelte a fejét és a fő páholy felé nézett. Az arany férfiak nem érdekelték, még egyszer látni akarta az Uralkodónőt. Hátha most is ad valami tanácsot, mint ahogyan tette a farkassal való találkozásakor.

Az Uralkodónő ugyanúgy ült. Legalábbis első látásra nem tett semmit sem másként, mint eddig. Mozdulatlanul ült, csukott szemmel, némán.

Közben a harctérre nyíló rácsok felemelkedtek, és ahogy Mex sejtette, lassan megmutatták magukat az ellenfelei. Mex lázasan kereste az összefüggést az előtte heverő fegyverek és az állatok között. A kard közelharcot kíván, a hüllők pedig villámgyorsak, ha támadnak. Észnél kell lennie. Ha hibázik, meghal.

Az aréna elnémult. Várakozással teli csend borult a középen álló fiúra és a kilenc támadóra.

Mex felnézett az aranyruhásra. Arcán ugyanaz a gúnyos, megvető kifejezés ült, mint az előző mészárlás végeztével.

„Gyerünk, Mex, gondolkozz! Kell, hogy legyen valami más megoldás!” – kényszerített magát. Az Uralkodónőre nézett, aki némán, csukott szemmel könnyezni kezdett. Könnye, türkizkék volt, szinte világított.

A tőle jobbra lévő óriáskígyó, aminek csak a feje méteres volt, közben lassan megindult felé. Messze volt még, de Mex érezte az állat gyilkos vágyát. Mellette egy átlagos méretű aligátor lépett lustán. Balra tőle egy kobra várt, feltartott fejjel, nyelvét néha kinyújtva. Mex lassan körbepásztázta a felnyíló rácsokból előbújó ellenfeleit. Pont a háta mögötti ajtónál állt az a furcsa, színes mintás lény, akit nem tudott beazonosítani. A szeme csukva volt.

Mex még egyszer körbe forgott. A vadak lassan közelítettek felé.

És ekkor Mex meglátta, végre meglátta.

A háta mögötti, ismeretlen lény csukott szeméből elindult egy alig látható apró könnycsepp. Türkizkék volt.

Mex szíve vadul kalimpált. Felemelt egy kardot, semmi tudatos nem volt a mozdulatában. Azt fogta meg, ami a keze ügyébe került.

A nézőtéren néhányan csalódottan legyintettek.

Mex lassan hátrálni kezdett. Néha megfordult, mintha szemmel akarná tartani az összes ellenfelet, de valójában a háta mögötti állat felé tartott, aki még nem lépett ki a felnyitott rács elé. A többi hüllő mind Mex felé tartott. Már olyan közel voltak, hogy Mex pontosan tudta, a hirtelen támadás bármikor bekövetkezhet, de biztos volt magában.

Az ismeretlen, furcsa hüllőtől  csak néhány méter választotta el.

Az óriáskígyó abban a pillanatban támadott, amikor a fiú egy hatalmas ugrással a lény felé vetette magát és mellette termett. A kígyó összecsattanó állkapcsa helyén egy tizedmásodperccel korábban még Mex állt.

Minden olyan gyorsan történt.

Mex abban a pillanatban, ahogy beugrott, lerántotta a rácsot.

Még látta az aranyruhás gyűlölettől összeszoruló száját. Hallotta, ahogy a tömeg értetlenül zúgolódik. Többen fütyülni kezdtek. Hallotta az óriáskígyó fogainak csattanását a fémen, ahogy vadul tépi a rácsot, amit ő maga csapott le. Látta az Uralkodónőt, aki alig láthatóan elmosolyodik, és akinek a haja újra tengerkék színű lett.

Mex a lény felé fordult. A lény Mexre nézett. A fiú tudta, mit kell tennie. Már mindenre emlékezett. Megismerte a sárkányát.

Finoman megérintette a sárkány homlokát. Ujjai meleg, bársonyos bőrt tapintottak. A sárkány öreg volt és meggyötört. Pedig aznap született, amikor Mex, percre pontosan egyidősek voltak. Meglátszott rajta minden keserves év magánya és elhagyatottsága. 

Bocsáss meg. – mondta Mex. – Bocsáss meg, hogy nem vigyáztam rád.

A sárkány elfogadta a bocsánatkérést és lehajtotta a fejét.

Lassan kibontotta a szárnyait, a gyönyörű, hatalmas szivárványszínű szárnyait. Mex a hátára ült.

Az első suhintásra eltűnt előlük a fal. A második suhintásra eltűnt mögülük az aréna. A harmadik suhintásra felemelkedtek. Mex repült. Mex újra repült.

Hajnalban ébredt, mégis tisztának és erősnek érezte magát. Szálfaegyenesen ült az ágyán. 

Kiszabadult.

17 - Tűzgolyó

Mex úgy érezte magát, mint aki randevúra megy. Randevúra saját magával. Újhold napja van. A döntés napja van. A lelke mélyén eldöntötte, mit akar, de az elhatározás kimondása valamiért félelemmel töltötte el. Akárhányszor hallotta a hangját, mindig olyan mesterségesnek, idegennek tűnt. Ezért nem hagyott soha üzenetet, vagy készített hangpostát.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

Mindenekelőtt nem volt a szavak embere. A szavak repkednek, átváltoznak, elszíneződnek, kifakulnak, vagy lesújtanak. Mexnek nem voltak jó tapasztalatai a szavakról. Ezen felül a szavak rettenetesen konok lények voltak. A legfájóbbak időztek a legtovább, a legkedvesebbek pedig olyan gyorsasággal halványultak el, mint az aszfaltrajzok egy kiadós nyári zivatar után. 

Ez az egész olyan teátrálisnak tűnt. Miért nem lehet leírni, és aláírni, mint egy vacak szerződést vagy csak gondolni rá? Miért kell egy döntést kimondani?

Valójában az élete megmentése egyre tetszőbb gondolat volt számára, de mégsem tudta elképzelni magát ebben az új szerepben. Mi a franchoz fog kezdeni? Mivel telnek majd a napjai? Még nem tudta, mit akar, de azt tudta, mit nem akar. Nem akar meghalni. Nem akar eltűnni a süllyesztőben.

Erőt vett magán és elindult.

„Mi lenne, ha egy olyan helyre mennék, ahol sokan vannak?” – morfondírozott. „Mondjuk egy térre? Úgysem lát senki, meg amúgy is a monitorokat bámulja mindenki.”

Gyorsan összekapta magát és kiviharzott a lakásból. A legközelebbi tér néhány sarokra volt a lakásuktól. Gyerekkorában imádott ott lenni, A szüleihez kapcsolódó emlékek egy része is ide tartozott. Akkoriban még fogócskáztak és játszottak a családok a tereken, ma már a babakocsikon is alapkellék a táblagépet tartó konzol.

Mex némi lézengés után a tér szélén állt meg. Nagy levegőt vett, és úgy maradt, egy nagy buborékkal a tüdejében. Hiába a sok ember, végtelenül magányosnak érezte magát. A döntése helyett azok a régi fesztiválok jutottak eszébe, amikor ezer ember volt körülötte, és pont így érezte magát, mint az elmúlt napokban, teljesen láthatatlanul.

”Szedd össze magad!” – sziszegte és a tér közepére ment. Behunyta a szemét, vett pár mély lélegzetet, megpróbált magára és a mondatára fókuszálni. A várt belső csend helyett felerősödött a külső zaj. Szinte elviselhetetlen volt.

Kinyitotta a szemét és hirtelen megfájdult feje. Mintha minden felgyorsult volna, és a színek, a hangok elviselhetetlen frekvenciára kapcsoltak volna. Egy-egy hirtelen nevetés, mint az éles kés, egyenesen a tarkójába szúrt. A tavaszi színű tarka ruhák egy húsevő növény álságos virágzatává változtak át.

A tér egyre nőtt, de a levegő nem lett több. Sőt! Mex úgy érezte, megfullad.

Izzadva, fuldokolva futott, ahogy bírt.

Eltartott egy ideig, míg megnyugodott. Hogy ez percek, vagy órák alatt történt, azt nem tudta volna megmondani. Ki akarta az agyát szellőztetni valahogyan. A folyó! Igen, a folyó!

Ott végre maga lehet, nem zavarja senki. Csak kimondja a mondatát, hadd vigye a víz. Egy darabig vacakolt, hogy a hídon, vagy közvetlenül a víz mellett álljon-e meg. Végül a partot választotta. Leült a kövekre és amolyan ráhangolódásképpen bámulta a szürke hullámokat. A folyó sosem illet igazán a városhoz, amit keresztülszelt. Pontosabban a folyó igazi arca nem illet. Ez a betonmederbe szorított, fegyelmezett vízáradat nem kecsegtetett sok jóval. Földanya közelsége csak illúzió a betonban hömpölygő vizek partján. „Talán ki kéne mennem oda, ahol él a víz és ott ráhangolódnom erre az egészre.” – gondolta, de gyorsan el is vetette a gondolatot. Nem, az nem ő lett volna. Lehet, hogy a város egy arctalan óriás, szürke betonfolyóval, de Mex a város embere volt világ életében. Ennyi erővel hegyet is mászhatna, vagy búvárkodhatna is. Egyik sem ő lenne.

Ahogy ott állt a parton, eszébe jutott, hogy hányszor látott szerencsétlen félnótásokat a parton ácsorogva, ahogy épp énekeltek, vagy szónokoltak, vagy épp csak motyogtak hol dühösen, hol hisztérikusan nevetve valamin a semmibe. Milyen nyomorult patkány is az ember. Hányszor gondolta ezt! Most meg itt áll, és bár nem röhög rajta senki, semmivel nem különb azoknál a szegény ördögöknél, akiket látott.

Ezzel a párhuzammal el is dőlt a hely sorsa. „Ez nem én vagyok.” – szögezte le magában Mex és felkapaszkodott a betontömbökön. Kezdte unni ezt az egészet. A szülei sírját már meg sem találná. Talán már be is dózerolta a város, mint mindenkiét, akiért nem fizettek. Ez lehetetlen vállalkozás. A helyek pedig, ahol Teivel boldognak hitte magát, a lány lakásán tett látogatás óta nem érdekelték. Mint a színes lufik ahogy egyre magasabbra szálltak, kidurrantak egytől-egyig.

Hazaindult.

Az ajtóban ledobta a kabátját. Annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy a szokásos rövid pillantás erejéig sem kereste nagyit, aki pont, mint máskor a napnak ebben a szakában, a konyhában ült és rádiót hallgatott.

Mex a fürdőszobába ment, megengedte a hideg vizet és két tenyerét a sugár alá tartotta. Egy darabig nézte a vizet a nedves tenyerében, és ahogy nézte, valami melegséget érzett a gyomra tájékán. A félelem, az izgalom és a szándék, mint egy tűzlabda elindult felfelé. A torka környékén makacs gombóccá formálódott és megakadt. Mex visszatartotta a lélegzetét, majd teleszívta a tüdejét levegővel, tekintetét a tükörre emelte és végre meglátta magát. Kettős érzés volt. A srác a tükörben hasonlított Mexre és mégis merőben új volt.

„Megmentelek.” – suttogta Mex.  A fiú a tükörben hálás szemmel állta a tekintetét. „Megmentelek.” – mondta félhangosan, miközben kihúzta magát. „Élni fogsz!” – kiáltotta. A tükörkép elnevette magát. Mex torkából kiszabadult a tűzgolyó. „ Élni fogsz! Élni fogsz! Élni fogok!” – üvöltötte torkaszakadtából. Már nem érdekelte, megfelel-e a hely, az idő és a közönség. A mondat mintha önálló életre kelt volna, kirobbant Mex torkából.

Azt hitte, senki sem hallja, de a konyhában egy szempár, amiiből már rég kiszáradtak a könnyek, nedvesen csillogott.