18. A második álompróba

Mex életében először várta az érkező álmot. A nap a maga belső kalandjával elfárasztotta ugyan, de nem merítette le. Alaposan kiszellőztetett mielőtt lefeküdt és hosszan bámult ki az ablakán a szürkülő, sötétedő utcára. Kevés olyan nap volt az életében, amikor úgy érezte, tett valamit, amit soha, de soha nem fog elfelejteni. Ez a mai ilyen volt. És még nem volt vége.

Az álom komótosan érkezett, cseppet sem sietett. Úgy folyt be a tudatába, mint a méz.

Valami furcsa morajlást halott, de csak nagyon tompán. Alig bírta a szemét kinyitni. A fények, akárcsak a hangok, lüktetve értek el a tudatáig. Mintha a fejében merült volna az elem. Hideg padlót érzett maga alatt, teste fáradt és koszos volt. A ruha, ami rajta volt, nem védte semmitől, inkább bőrszíjakra hasonlított az a valami, amit magán érzett. A fény és a hang egy irányból szűrődött be a sötét, nyirkos helyiségbe, ahol volt. Odahúzta magát a réshez. Nehezére esett minden mozdulat. Kilesett. Egy arénában volt. Embereket látott, akik üvöltve tomboltak, akik sikítva szurkoltak. Embereket, akik rengetegen vannak, fülsiketítően hangosak és közönségesek és mind egyfelé néznek. A nézőtéren aranyba öltözött fénylő méltóságok ültek. Egyikük félelmetesebben csillogott a többinél. A lábánál állatok és rabszolgák ültek láncra verve. Alaposan megnézte az arcukat. Nem ismerte őket. Újra végigpásztázta a nézőteret és hirtelen hideg nyomást érzett a mellkasában. Megbénult a felismeréstől, libabőrös lett, ahogy kifújta összepréselt tüdejéből a sűrű levegőt. A rabszolgák között ott ült az Uralkodónő.

Fotó forrása:Pose Rosalinda

Égkék haja pocsolya színű volt és tépetten omlott az arcára. Sovány volt és elgyötört. A testtartása viszont őrizte született eleganciáját. Méltatlan helyzete, nyakörve és lánca ellenére is méltóságteljesen, királynő módjára ült és ellentétben a körülötte lévőkkel, figyelmen kívül hagyta az aréna teljes közönségét, beleértve a középen folyó harcot is. Szeme csukva volt.

Mex egy darabig nézte, valami üzenetet vagy jelet várva tőle, de semmi nem történt.

Összeszedte a bátorságát és a harctér felé nézett. Sosem látott még hasonlót. Valójában sosem érdekelte sem a harc, sem a háború. Amit látott, attól felfordult a gyomra. Egy korabeli fiú állt középen, körülötte szétszabdalt tetemek és vér mindenfelé. Nem ismerte őt. Egy villám volt tetoválva a bal felkarjára, ettől eltekintve átlagos fiúnak tűnt. A fiú harctéri mámorban, vad szemekkel, kitágult pupillákkal az ég felé nézett, karjait diadalittasan felemelve üvöltött, mint egy vadállat. Mex levette a szemét a fiúról és alaposabban megnézte a tetemeket. Hüllők voltak egytől-egyik. Különböző méretű fejek, törzsek, lábak, amik pár perccel ezelőtt még óriáskígyók, krokodilok, gyíkok voltak. Némelyik hatalmas lehetett. A fiú mögött volt egy óriási fej, ami így csukott szemekkel egész békés benyomást keltett. Színes minták díszítették, már amennyire Mex a koszos vértől ki tudta venni. Teste nem messze tőle, élettelenül hevert a földön. Olyan volt, mint egy krokodilé, de a színes minták itt is folytatódtak. Mex nem tudta, mi ez. Sosem látott hasonlót. Mintha le lett volna takarva valami különleges szövetű takaróval. Mex alaposabban megnézte. Az állat szárnyát hitte takarónak. Ennek a fenevadnak szárnyai vannak. Megborzongott.

A többi állatot nagyjából be tudta azonosítani: óriáskígyók, kobrák, aligátorok, krokodilok, mérges gyíkok. Megfagyott a vér az ereiben. Ezek a Hüllő zsoldosai lehetnek. Ragadozók, született gyilkosok.

A fiú odabent hatalmas harcot vívhatott. Még mindig extázisban volt. Mintha e győzelem elvette volna az eszét. Szeme vérben forgott, vadul üvöltött. Hangjában a túlélés öröme és a gyilkolás kéje vegyült. Bőre véres volt és koszos, itt-ott sebes, de úgy tűnt, megúszta a mészárlást komolyabb sérülés nélkül. A tömeg hullámzott. Az aranyba öltözöttek még nem adták jelét sem örömnek, sem elismerésnek. Mintha még vártak volna valamire.

A fiú közben terpeszben állva, karjait kitárva, arcát az égre emelve olyan diadalittasan üvöltött, mint egy vadállat.

Ám ekkor történt valami.

A fiú lába mellett egy meggyilkolt kobra levágott feje hirtelen megmozdult. Száját hatalmasra tátva a fiú bokájába mart. Állkapcsa szorosan összezárt és nem eresztett.

A harci üvöltés fájdalmas ordítássá változott, halált hívó kiáltássá. A fiú térdre rogyott, aztán hasra vágódott. Haláltáncot járt. Pár másodperc alatt végzett vele a méreg, Mexnek mégis úgy tűnt, mintha órákig nézte volna a fiú szenvedését. Szíve dörömbölt félelmében és felháborodásában. „Hogy tehették? Hogy hagyhatták?” – lihegte.

A halott test mozdulatlanul feküdt az aréna közepén. Bokáját még mindig szorosan tartotta a kígyófej. Bizarr, gyomorforgató és valószínűtlen volt a látvány.

A nem várt fordulat még jobban tetszett a nézőtéren tomboló arctalan tömegnek. Fütyültek, tapsoltak.

Az aranyba öltözött férfi gúnyosan elmosolyodott, mint aki már ezer ilyen elbizakodott győzelmet látott. Egy pár percig hagyta még, a tömeg hadd élvezze a mámort, amit a halál az arénára szórt, majd felemelte két kezét, és mintha a nap ezer égető sugara kelt volna életre az ujjaiból, felperzselte a harcteret. Minden porrá lett és az aréna homokjába veszett. Az iménti mészárlás nyomtalanul eltűnt. Mintha semmi sem történt volna.

Mex előtt hirtelen kipattant az ajtó. Ő következett.

Ahogy kilépett, hirtelen annyi fény áramlott a szemébe, hogy egy pillanatra megszédült. Légszomja lett, egyre gyorsabban kapkodta a levegőt.  A félelemtől nyüszíteni tudott volna. Látta, mire képesek ezek a gyilkos hüllők. A halálból visszacsapva, ösztönből ölte meg a kobrafej a fiút.

Pupillái apró pontok voltak, ahogy tágultak, úgy kezdett bénult agya is működésbe lépni. Elkezdett lassan ki és belélegezni. „Gondolkodj! Gondolkodj” – mormogta magának. A pánik, amit érzett, levette fojtogató kezeit a nyakáról. Mex nem volt harcos, de most az élete volt a tét. Valami monoton sámándob egyre hangosabban és gyorsabban szólt a fejében. Ez segített. Segített fókuszálni.

A harctér közepén kilenc különböző méretű kard várta. Volt, ami mintha csak egy nagyobb kés lett volna, és volt, ami óriási volt, mint valami bozótvágó. Mex agya őrült tempóban forgott. A hüllőkről keveset tudott, de abban biztos volt, hogy lassan mozognak, nem fogják elsőre lerohanni. Tudta, hogy ha támadásba lendülnek, azt már közelről és meglepő gyorsasággal teszik. Tehát van még pár perce, ha ezek a gyilkológépek belépnek az arénába.

Felemelte a fejét és a fő páholy felé nézett. Az arany férfiak nem érdekelték, még egyszer látni akarta az Uralkodónőt. Hátha most is ad valami tanácsot, mint ahogyan tette a farkassal való találkozásakor.

Az Uralkodónő ugyanúgy ült. Legalábbis első látásra nem tett semmit sem másként, mint eddig. Mozdulatlanul ült, csukott szemmel, némán.

Közben a harctérre nyíló rácsok felemelkedtek, és ahogy Mex sejtette, lassan megmutatták magukat az ellenfelei. Mex lázasan kereste az összefüggést az előtte heverő fegyverek és az állatok között. A kard közelharcot kíván, a hüllők pedig villámgyorsak, ha támadnak. Észnél kell lennie. Ha hibázik, meghal.

Az aréna elnémult. Várakozással teli csend borult a középen álló fiúra és a kilenc támadóra.

Mex felnézett az aranyruhásra. Arcán ugyanaz a gúnyos, megvető kifejezés ült, mint az előző mészárlás végeztével.

„Gyerünk, Mex, gondolkozz! Kell, hogy legyen valami más megoldás!” – kényszerített magát. Az Uralkodónőre nézett, aki némán, csukott szemmel könnyezni kezdett. Könnye, türkizkék volt, szinte világított.

A tőle jobbra lévő óriáskígyó, aminek csak a feje méteres volt, közben lassan megindult felé. Messze volt még, de Mex érezte az állat gyilkos vágyát. Mellette egy átlagos méretű aligátor lépett lustán. Balra tőle egy kobra várt, feltartott fejjel, nyelvét néha kinyújtva. Mex lassan körbepásztázta a felnyíló rácsokból előbújó ellenfeleit. Pont a háta mögötti ajtónál állt az a furcsa, színes mintás lény, akit nem tudott beazonosítani. A szeme csukva volt.

Mex még egyszer körbe forgott. A vadak lassan közelítettek felé.

És ekkor Mex meglátta, végre meglátta.

A háta mögötti, ismeretlen lény csukott szeméből elindult egy alig látható apró könnycsepp. Türkizkék volt.

Mex szíve vadul kalimpált. Felemelt egy kardot, semmi tudatos nem volt a mozdulatában. Azt fogta meg, ami a keze ügyébe került.

A nézőtéren néhányan csalódottan legyintettek.

Mex lassan hátrálni kezdett. Néha megfordult, mintha szemmel akarná tartani az összes ellenfelet, de valójában a háta mögötti állat felé tartott, aki még nem lépett ki a felnyitott rács elé. A többi hüllő mind Mex felé tartott. Már olyan közel voltak, hogy Mex pontosan tudta, a hirtelen támadás bármikor bekövetkezhet, de biztos volt magában.

Az ismeretlen, furcsa hüllőtől  csak néhány méter választotta el.

Az óriáskígyó abban a pillanatban támadott, amikor a fiú egy hatalmas ugrással a lény felé vetette magát és mellette termett. A kígyó összecsattanó állkapcsa helyén egy tizedmásodperccel korábban még Mex állt.

Minden olyan gyorsan történt.

Mex abban a pillanatban, ahogy beugrott, lerántotta a rácsot.

Még látta az aranyruhás gyűlölettől összeszoruló száját. Hallotta, ahogy a tömeg értetlenül zúgolódik. Többen fütyülni kezdtek. Hallotta az óriáskígyó fogainak csattanását a fémen, ahogy vadul tépi a rácsot, amit ő maga csapott le. Látta az Uralkodónőt, aki alig láthatóan elmosolyodik, és akinek a haja újra tengerkék színű lett.

Mex a lény felé fordult. A lény Mexre nézett. A fiú tudta, mit kell tennie. Már mindenre emlékezett. Megismerte a sárkányát.

Finoman megérintette a sárkány homlokát. Ujjai meleg, bársonyos bőrt tapintottak. A sárkány öreg volt és meggyötört. Pedig aznap született, amikor Mex, percre pontosan egyidősek voltak. Meglátszott rajta minden keserves év magánya és elhagyatottsága. 

Bocsáss meg. – mondta Mex. – Bocsáss meg, hogy nem vigyáztam rád.

A sárkány elfogadta a bocsánatkérést és lehajtotta a fejét.

Lassan kibontotta a szárnyait, a gyönyörű, hatalmas szivárványszínű szárnyait. Mex a hátára ült.

Az első suhintásra eltűnt előlük a fal. A második suhintásra eltűnt mögülük az aréna. A harmadik suhintásra felemelkedtek. Mex repült. Mex újra repült.

Hajnalban ébredt, mégis tisztának és erősnek érezte magát. Szálfaegyenesen ült az ágyán. 

Kiszabadult.