Mex úgy érezte magát, mint aki randevúra megy. Randevúra saját magával.
Újhold napja van. A döntés napja van. A lelke mélyén eldöntötte, mit akar, de
az elhatározás kimondása valamiért félelemmel töltötte el. Akárhányszor
hallotta a hangját, mindig olyan mesterségesnek, idegennek tűnt. Ezért nem
hagyott soha üzenetet, vagy készített hangpostát.
Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese
Mindenekelőtt nem volt a szavak embere. A szavak repkednek, átváltoznak,
elszíneződnek, kifakulnak, vagy lesújtanak. Mexnek nem voltak jó tapasztalatai
a szavakról. Ezen felül a szavak rettenetesen konok lények voltak. A
legfájóbbak időztek a legtovább, a legkedvesebbek pedig olyan gyorsasággal
halványultak el, mint az aszfaltrajzok egy kiadós nyári zivatar után.
Ez az egész olyan teátrálisnak tűnt. Miért nem lehet leírni, és aláírni,
mint egy vacak szerződést vagy csak gondolni rá? Miért kell egy döntést
kimondani?
Valójában az élete megmentése egyre tetszőbb gondolat volt számára, de
mégsem tudta elképzelni magát ebben az új szerepben. Mi a franchoz fog kezdeni?
Mivel telnek majd a napjai? Még nem tudta, mit akar, de azt tudta, mit nem
akar. Nem akar meghalni. Nem akar eltűnni a süllyesztőben.
Erőt vett magán és elindult.
„Mi lenne, ha egy olyan helyre mennék, ahol sokan vannak?” –
morfondírozott. „Mondjuk egy térre? Úgysem lát senki, meg amúgy is a
monitorokat bámulja mindenki.”
Gyorsan összekapta magát és kiviharzott a lakásból. A legközelebbi tér
néhány sarokra volt a lakásuktól. Gyerekkorában imádott ott lenni, A szüleihez
kapcsolódó emlékek egy része is ide tartozott. Akkoriban még fogócskáztak és
játszottak a családok a tereken, ma már a babakocsikon is alapkellék a táblagépet tartó konzol.
Mex némi lézengés után a tér szélén állt meg. Nagy levegőt vett, és úgy
maradt, egy nagy buborékkal a tüdejében. Hiába a sok ember, végtelenül
magányosnak érezte magát. A döntése helyett azok a régi fesztiválok jutottak
eszébe, amikor ezer ember volt körülötte, és pont így érezte magát, mint az
elmúlt napokban, teljesen láthatatlanul.
”Szedd össze magad!” – sziszegte és a tér közepére ment. Behunyta a
szemét, vett pár mély lélegzetet, megpróbált magára és a mondatára fókuszálni.
A várt belső csend helyett felerősödött a külső zaj. Szinte elviselhetetlen
volt.
Kinyitotta a szemét és hirtelen megfájdult feje. Mintha minden
felgyorsult volna, és a színek, a hangok elviselhetetlen frekvenciára
kapcsoltak volna. Egy-egy hirtelen nevetés, mint az éles kés, egyenesen a
tarkójába szúrt. A tavaszi színű tarka ruhák egy húsevő növény álságos virágzatává
változtak át.
A tér egyre nőtt, de a levegő nem lett több. Sőt! Mex úgy érezte,
megfullad.
Izzadva, fuldokolva futott, ahogy bírt.
Eltartott egy ideig, míg megnyugodott. Hogy ez percek, vagy órák alatt
történt, azt nem tudta volna megmondani. Ki akarta az agyát szellőztetni
valahogyan. A folyó! Igen, a folyó!
Ott végre maga lehet, nem zavarja senki. Csak kimondja a mondatát, hadd
vigye a víz. Egy darabig vacakolt, hogy a hídon, vagy közvetlenül a víz
mellett álljon-e meg. Végül a partot választotta. Leült a kövekre és amolyan
ráhangolódásképpen bámulta a szürke hullámokat. A folyó sosem illet igazán a
városhoz, amit keresztülszelt. Pontosabban a folyó igazi arca nem illet. Ez a
betonmederbe szorított, fegyelmezett vízáradat nem kecsegtetett sok jóval. Földanya közelsége csak illúzió a betonban hömpölygő vizek partján. „Talán ki kéne
mennem oda, ahol él a víz és ott ráhangolódnom erre az egészre.” – gondolta, de
gyorsan el is vetette a gondolatot. Nem, az nem ő lett volna. Lehet, hogy a
város egy arctalan óriás, szürke betonfolyóval, de Mex a város embere volt
világ életében. Ennyi erővel hegyet is mászhatna, vagy búvárkodhatna is. Egyik
sem ő lenne.
Ahogy ott állt a parton, eszébe jutott, hogy hányszor látott
szerencsétlen félnótásokat a parton ácsorogva, ahogy épp énekeltek, vagy
szónokoltak, vagy épp csak motyogtak hol dühösen, hol hisztérikusan nevetve
valamin a semmibe. Milyen nyomorult patkány is az ember. Hányszor gondolta ezt!
Most meg itt áll, és bár nem röhög rajta senki, semmivel nem különb azoknál a
szegény ördögöknél, akiket látott.
Ezzel a párhuzammal el is dőlt a hely sorsa. „Ez nem én vagyok.” –
szögezte le magában Mex és felkapaszkodott a betontömbökön. Kezdte unni ezt az
egészet. A szülei sírját már meg sem találná. Talán már be is dózerolta a
város, mint mindenkiét, akiért nem fizettek. Ez lehetetlen vállalkozás. A
helyek pedig, ahol Teivel boldognak hitte magát, a lány lakásán tett látogatás
óta nem érdekelték. Mint a színes lufik ahogy egyre magasabbra szálltak,
kidurrantak egytől-egyig.
Hazaindult.
Az ajtóban ledobta a kabátját. Annyira el volt foglalva a gondolataival,
hogy a szokásos rövid pillantás erejéig sem kereste nagyit, aki pont, mint
máskor a napnak ebben a szakában, a konyhában ült és rádiót hallgatott.
Mex a fürdőszobába ment, megengedte a hideg vizet és két tenyerét a sugár alá tartotta. Egy
darabig nézte a vizet a nedves tenyerében, és ahogy nézte, valami melegséget
érzett a gyomra tájékán. A félelem, az izgalom és a szándék, mint egy tűzlabda
elindult felfelé. A torka környékén makacs gombóccá formálódott és megakadt.
Mex visszatartotta a lélegzetét, majd teleszívta a tüdejét levegővel,
tekintetét a tükörre emelte és végre meglátta magát. Kettős érzés volt. A srác
a tükörben hasonlított Mexre és mégis merőben új volt.
„Megmentelek.” – suttogta Mex. A
fiú a tükörben hálás szemmel állta a tekintetét. „Megmentelek.” – mondta
félhangosan, miközben kihúzta magát. „Élni fogsz!” – kiáltotta. A tükörkép
elnevette magát. Mex torkából kiszabadult a tűzgolyó. „ Élni fogsz! Élni fogsz!
Élni fogok!” – üvöltötte torkaszakadtából. Már nem érdekelte, megfelel-e a
hely, az idő és a közönség. A mondat mintha önálló életre kelt volna, kirobbant
Mex torkából.
Azt hitte, senki sem hallja, de a konyhában egy szempár, amiiből már rég
kiszáradtak a könnyek, nedvesen csillogott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése