33. Búcsú apától

Mex ülve maradt. Nem tudott megmozdulni. Üresnek és tompának érezte magát. Mintha egy pillanatra lelassított volna a világ és ő beleragadt volna ebbe a pillanatba.

Alfonz nem akarta zavarni őt. Állt és várt. Mex tekintetében valami megváltozott. A másodpercek kivártak, alig-alig jött egyik a másik után.

-       Mex, van még valami – kezdte Alfonz.

A fiú kihúzta magát és az öreg szemébe nézett.

-       Van valami, amit tudnod kell. A szüleid életében betöltött szerepemet már tudod. Nincs mire várni. Egy másik történetnek is a végére kell járnod.

Mex bólintott és lassan felállt.

-       Tudom. Azt hiszem, nagyon régóta várok erre a történetre.

-       Mutatok neked valamit. Csak gyere velem és lásd, amit én.

-       Rendben – mondta a fiú. Mex mintha hirtelen felnőtt volna, olyan komolyan válaszolt.

Alfonz és Mex kiléptek a lakásból. Mexnek ismerős volt az út, amin mentek. Nem kérdezett semmit. A bizalom, amit az öreg iránt érzett, nem várt, de szívesen látott érzés volt a lelkében. Tudta, hogy élete legfontosabb kérdésére kap választ hamarosan. Sem félelmet, sem kíváncsiságot nem érzett. Bizonyosságot érzett. Valahogy ösztönösen tudta, hogy eljött az ideje valaminek, amiről, és aminek a hiányáról egész eddigi élete szólt. Az apja haláláról.

Alfonz a városi kórház bejáratánál állt meg. A fiúra nézett, aki nagy levegőt vett, visszanézett rá és bólintott.

-       Mehetünk – mondta. – Készen állok.

Alfonz egy pillanatra a vállára tette a kezét, de csak egy bátorító szorítás erejéig. Kinyitotta az ajtót és elindultak.

A kórház pont olyan volt, mint ahogyan Mex emlékezett rá. A folyosókon terjengő jellegzetes szag, a fehér köpenyek és pizsamák valószínűtlen világa, a természetellenes neonfények vegyes érzéseket keltettek benne. Sosem értette, miért vannak az emberek pizsamában a kórházakban. Mindig is úgy gondolta, hogy ez az a viselet, amiben az ember rögtön és automatikusan elveszíti a méltóságát. Nem értette, hogy azon a helyen, ahol az emberek az életükért harcolnak, miért kényszerülnek arra, hogy feladják a méltóságukat, a legfontosabbat, ami a gyógyulás felé visz. Egy vacak pizsamában a legerősebb férfi is elesett, az idősek zavarba ejtően szánalmasak, a legszebb nők is slamposak, nemtelenek. Az esendőség ordító kontrasztban van a tekintélyt parancsoló tiszta fehér köpenyekkel. Persze, mindez praktikus. Mex megértette, de tapintatlannak és elfogadhatatlannak gondolta a hideg praktikumot, ami a kórház világa árasztott.

A második emeletre mentek.

Ahogyan elhaladtak a nővérpult mellett, Mexben egyre erősebben derengett valami. Ismerősnek tűnt minden, de olyan homályosan, olyan messziről jöttek az emlékek, hogy nem tudta volna megfogalmazni, mi és mikor történt.

A folyosó végén egy zárt ajtó mellett egy idősebb asszony ült, egy kisfiúval az ölében. A nő rendezett volt és nagyon fegyelmezetten viselkedett. A testtartása komoly belső erőről árulkodott. Az ölében kuporgó kissrác olyan nyolc-kilencéves forma lehetett. Mint egy kis madárfióka, úgy ült ott a nő ölében. Befúrta magát, amennyire tudta és néha kilesett a körülötte lévő világra. A nagy kék szemeiben volt valami riadt és valami nagyon ártatlan.

Alfonz és Mex megálltak a szoba előtt. Sem a nő, sem a kisfiú nem szántak figyelmet a két látogatónak.

Néhány perc várakozás után két orvos és egy nővérke érkeztek.

A nő hátrasimította a kisfiú arcába hulló tincsét és magához ölelte. Egyszerre volt gyengéd és bátorító.

-       Megvan a levél, kisszívem? – kérdezte kedvesen.

A kisfiú alig láthatóan bólintott.

-       Nagyon büszke vagyok rád. Bátor vagy és a levél, amit írtál, gyönyörű. Biztosan örülni fog neki.

A kölyök újra biccentett.

-       Melletted leszek.

A nővérke gyengéden megérintette a fiú vállát, mire az lassan kibontakozott a nő biztonságos védelméből és bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult.

Az orvosok együtt léptek be a sráccal és a nővel a kórterembe. Alfonz és Mex mögöttük mentek. Mex most már biztos volt benne, hogy senki nem látja őket. A körülötte lévők nem csak rajta, de Alfonzon is átnéztek.

Ez egy emlék, értette meg Mex. A fejemben vagyunk. Ettől a felismeréstől elzsibbadt valami a torkában. Sírhatnékja támadt.

Az orvosok hosszan nézték az ágy lábánál lévő kórlapot, halkan tanakodtak valamin. A nővér igazított valamit az infúzión.

A férfi, aki az ágyon feküdt, aludt. A bőre sárgás volt, és nagyon sápadt. Mellkasa egyenletesen emelkedett és ereszkedett. Semmi jelét nem adta annak, hogy észrevenné a körülötte állókat. Egyszer magas, erős ember lehetett. Most vékony végtagjaival és bizarr módon felpuffadt hasával volt benne valami valószínűtlen.

A nő az ágy mellé kísérte a gyereket. Megölelte és hátralépett. A gyerek az ágy mellett maradt. Megérintette a férfi kezét. A bőre nyirkos volt és nagyon meleg.

A nővér a fiú vállára tette a kezét.

-       Beszélj hozzá bátran, kicsikém. Tudja, hogy itt vagy – mondta valódi gyengédséggel a hangjában. - Hall téged. 

Az orvosok és a nővér is háttérbe vonultak. A kisfiú a férfi fejéhez lépett.

Nagyon lassan és ügyetlenül elővett a zsebéből egy egészen kicsire összehajtogatott papírt. Kihajtogatta, és a szeme elé emelte. Egy levél volt, egy kézzel írt, hosszú levél.

Megköszörülte a torkát.

-       Drága apa. – mondta a férfi füléhez hajolva. – Írtam neked valamit.

Lopva az apjára nézett. A férfi nem mozdult. A mögötte álló nővérkéhez fordult, aki bátorítóan visszanézett rá. A kissrác közelebb hajolt a férfi füléhez és suttogva elkezdte felolvasni a levelet. Senki nem hallotta, miről szól a levél, csak a férfi.

Mex kővé dermedt. Csak nézte a bensőséges felolvasást és lassan könnyek gyűltek a szemébe. Nem görögtek le az arcán. Mintha még az is fájdalommal járt volna, így remegve álltak a szeme sarkában.

A kissrác kitartóan és csak az apjának, nagyon halkan olvasott tovább. Úgy viselkedett, mintha csak a férfi és ő lennének a szobában. Semmi másra nem figyelt, csak arra, hogy elolvassa a levelet. Látszott, hogy rengeteget készült erre a találkozóra. Szép ruhában érkezett, haja oldalra fésülve, egyenesen állt, és úgy koncentrált az olvasásra, mintha épp élete legfontosabb feladatát teljesítené be.

Így is volt.

A szoba mintha kiszakadt volna a világ menetéből. Mintha ebben a neon félhomályban megállt volna az idő.

A férfi az ágyon megmozdult. A gyerek abbahagyta az olvasást és reménykedve ránézett. Csodaváró arccal elmosolyodott.

A férfi tekintete zavaros, a szeme fehérje sárgás volt. Hunyorogva körülnézett. Tekintete átsiklott a fiún, mintha ott sem lenne.

-       Apa? – szólította reményteli hangon a kisfiú.

Az apja felé fordult és hosszan nézte. Arca semmi érzelmet nem árult el. Nem ismerte meg a fiút. Körbenézett a szobában. Csodálkozva, nem értve, hogy mi történik, kik ezek az emberek és mit keres ő itt.

-       Dudál a duda – mondta.

A kisfiú kezéből kiesett a levél.

-       Dudál a duda – ismételte a férfi hangosabban. – Dudál a duda! Nem hallják? Dudál valami istenverte duda!!

Kitépte kezéből a bekötött infúziót és hirtelen mozdulattal betapasztotta a fülét. Nagyon szenvedett a hangtól, amit csak ő hallott. Arca eltorzult az elviselhetetlen zajtól.

Az egyik orvos a férfihez lépett, a homlokára tette a kezét.

-       Magas láza van – mondta. – Hallucinál. Vigyék ki innen ezt a gyereket.

A nő előrelépett, gyengéden megérintette a srác vállát, mire az megfordult. A nő felemelte és szorosan megölelte a gyereket.

-       Itt vagyok, kicsikém. Itt vagyok.

-       Nem ismert meg, nagyi. Nem is tudta, ki vagyok – mondta és elsírta magát.

Az egykori és az emlékeiben járó Mex könnyei egyszerre kezdtek záporozni.

Nagyi ölben vitte ki a kisfiút. Szorosan ölelte, védelmezően és bátran. Hazáig vitte. Gyengéden ágyba fektette, és készített neki egy pohár meleg kakaót.

32. Hálóban

Mex fejében úgy lökdösődtek a gondolatok, mint a dodzsem, amit gyerekkorában annyira szeretett. Egészen pici ütközések őrült nagynak tűntek. Jó móka volt, csak épp irányítani nem lehetett a járgányt.

Az éjszakát otthon töltötte és valahogy azzal, hogy a saját ágyában, a saját megszokott közegében ébredt, az élete hét napra szögre akasztott megválaszolatlan kérdései pont úgy várták és pont ott, ahol hagyta őket.

Mi lesz az alkuval? Már a házba lépve észrevette, hogy újra láthatatlan, hogy újra az a senki, aki még se el nem ment, se itt nem maradt, csak úgy lézeng a világban. A vörös iszony ideje alatt valami nagyon nagyot változott benne, de az élete legfontosabb megmérettetésétől nem mentette meg pusztán az, hogy túlélt, tapasztalt, tanult, helytállt ebben a vérvörös hétben.

Amit biztosan tudott, hogy Aisa mellette van, hogy mellette nem kell megjátszania magát, hogy a legrosszabbon már túl vannak, hogy mostmár a lányért is felelős, őt is érinti a sorsa. Régen azt hitte, ő csak ő. Nem tartozik senkiért felelősséggel, nem vár senkitől segítséget, és hogy minden embernek így kéne tekintenie saját magára. Jogunk van a saját életünkhöz, hogy azt csináljunk vele, amit csak akarunk. Valamiért ezt már nem így gondolta.

Mintha mégis csak része lenne egy nagyobb közösségnek, amihez, tetszik, nem tetszik hozzá tartozik. A kislány, akit az első nap kimentettek, Szilvia, aki szemével nyugtázta, látja, értékeli őt, Nagyi, aki ki tudja, mit érzékelt az elmúlt hétből, Aisa, aki szerelemmel néz rá, mintha egy hálót szőttek volna köré, ami lazán, de határozottan fogta Mexet. Furcsa módon még a halott szülei is részei voltak ennek a biztonsági hálónak, és ami még bizarabb volt, mintha a még meg nem született gyerekeit is belegabalyodtak volna ebbe az egészbe.

Ösztönösen tudta, vissza kell kanyarodnia valakihez, akivel ez az egész kezdődött, aki az első perctől jóval többet tudott, mint amennyit mutatott. Alfonz döntött az életéről, Alfonz jelölte ki Aisát mentorának, Alfonz, Alfonz, Alfonz... aki még a Tábornokot is a keresztnevén szólította. Alfonz, aki a szüleit öleli azon a bizonyos fotón. Nála, csakis nála lehet a megoldás kulcsa.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Nem volt mire várni. Mex ugyanolyan elszántsággal akart Alfonzzal találkozni, mint az első alkalommal. A végére akart járni, milyen titok lengi körül az öreget.

Már majdnem kilépett a lakásból, mikor épp csöngettek. Meglepődött. Senki sem járt hozzájuk. Mivel maga is az ajtó előtt állt, indulásra készen, a vártnál gyorsabban nyitotta ki. A látogatónál csak a fiú lepődött meg jobban. Az öreg Szívdobbantó az ajtóban állt. Alfonz megelőzte őt.

Mex nem jött zavarba, magabiztosan a szobája felé indult. Alfonz követte. Mex becsukta az ajtót.

-       Mi köze van apám halálához? – kérdezte a fiú határozottan.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Alfonz nem mozdult.

Mex várt, majd visszafojtott dühvel, halkan, de a lehető leghatározottabban megismételte a kérdést.

-       Mi köze van a szüleimhez? Tudom, hogy van valami. Tudnom kell, mi az!

Alfonz háttal ült a fiúnak.

-       Apád és én legjobb barátok voltunk. Együtt jártunk középiskolába. Anyáddal már ott ismerték egymást. Pontosabban mi hárman már ott ismertük egymást.

-       Tudnom kell, mit keres az életemben. Miért mentett meg? Nem hagyja a lelkiismerete? – szegezte neki a kérdést Mex. – Köze van a halálukhoz? Mondja meg!

-       Hadd folytassam, fiam. Minden kérdésedre választ kapsz.

Mex vett egy nagy levegőt és nyugalmat parancsolt magának.

-       Éva és én egy pár voltunk évekig. Nagyon szerettük egymást, igazi első nagy szerelem voltunk egymás számára. Persze megvoltak a magunk problémái, de ezek nem voltak komolyak, legalábbis én nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Anyád különleges volt. A legkülönlegesebb, akit valaha ismertem. Apád csak az utolsó évben került az iskolánkba. Csendes, komoly fiú volt. Azonnal megkedveltem. Barátok lettünk. Nem sok barátom volt az életem során.

Alfonz leült egy székre, a fiút is hellyel kínálta. A tenyerében lévő rajz most tökéletesen látszott. Nem próbálta meg elrejteni, nem jött zavarba. Mex leült.

-       Anyád egyre furcsábban viselkedett. Sosem tudott hazudni. Túl tiszta volt a tekintete, alig két nap alatt meghozta a döntését. Láttam, éreztem, tudtam, hogy valami készül, valami, ami felborítja az életem.

Alfonz hangja lágyabb lett. Mex nem szólt semmit.

-       Olyan gyorsan történt minden. Olyan volt, mint egy karambol, ami a kívülállók számára egy pillanatnak tűnik, de azok, akik a kocsiban ülnek, minden tizedmásodpercet fájó lassúsággal élnek át. Anyád és apád a szemem előtt szerettek egymásba. A düh, a csalódottság érzése és a kettejük iránt érzett ragaszkodásom hullámvasútként tombolt bennem. Egyszerre veszítettem el a szerelmemet és a legjobb barátomat. Mond neked ez az érzés valamit, fiam?

Mex nem válaszolt. Pedig pontosan ismerte az érzést. Senkinek nem kívánta.

-       A tetoválást nem tudtam eltüntetni. Anyád és én annyira egyformák voltunk, annyira hasonlóan láttuk a világot. Együtt álmodtuk meg a sárkányszárnyat, és mint látod, ezen a ponton számomra kimerevedett a világ.

-       Apád nagyszerű ember volt. Tiszta és erős. Majd belehaltam a fájdalomba, de sosem tettem volna a boldogságuk ellen. Mindenki más harcolt volna a szerelméért a helyemben, én félreálltam és mind a hárman tudtuk, hogy soha többé nem lehet dolgunk egymással.

Mex csak hallgatta a férfit, aki a szeme láttára változott a Szívdobbantók karizmatikus vezetőjéből egy megtört öregemberré.

-       A mai napig érzem a hiányát mindkettőjüknek. És mégis, Mex, nagyon sokkal tartozom nekik, a szüleidnek. Különösen anyádnak. Ő volt életem legmeghatározóbb tüneménye. A kapcsolatunk alatt más ember lettem és talán jobb is. Sok tekintetben kiteljesedtem. Az elvesztése során értem igazi férfivá, így még ez is hozzá kapcsolódik.

Eltűnt a kettejük közötti csendből a feszültség. Némán és érezve a másik kínját, hallva a másik ki nem mondott kérdéseit ültek még hosszú percekig.

-       Nem hagyhattalak elveszni, fiam.

Az öreg mélyen Mex szemébe nézett.

-       Nem menthettelek meg attól, amin keresztülmentél az elvesztésük után, de azzal, hogy éltem a jogommal és kiválasztottalak, kaptál egy esélyt. Hidd el, nálam jobban senki nem akarja, hogy sikerrel járj.

Alfonz felállt.

-       A kérdésedre azt hiszem, válaszoltam. Az életükhöz volt közöm, Mex, nem a halálukhoz.

31. Vörös iszony 7. nap

Hogy lehet az, hogy az emberrel évekig nem történik semmi, aztán meg valaki vagy valami berobban az életébe, elönti, betölti és néhány nap alatt egy új világ születik. Vannak az életnek azok a szakaszai, amik csoszognak és vánszorognak, amik kínlódva telnek és vannak azok, ahol a turbósebesség a normális. Ilyenkor beszippant valami emberátalakító sci-fi kütyü, más leszel egy rövid hét vagy egy hónap alatt. Ezek az élet mérföldkövei, az új időszámítás kezdete, egy régi vége. Mex az elmúlt héten szinte érezte a szembeszél erejét az arcán, ahogy fénysebességgel átgázoltak rajta a napok. A vörös iszony, az élmények, Aisa, a Tábornok, az emberek, akik folyamatosan meglepték így is, meg úgy is.

A vörös zónáknak annyi, egy hét alatt eltűnt a mocsok, csak az égi mester által húzott vastag, vörös csíkok maradtak az épületek, fák, kerítések oldalán. Az biztos, hogy évek, de minimum hónapok, mire megkopnak, eltűnnek. Valahogy úgy, mint az emberek lelkében. Jön majd minden más, ami felülírja a történteket, amiktől a vörös iszony már csak megkövült történelem lesz, de a pici résekben, a mély rácokban marad valami vörös. Lesz akinél mindörökre. A feje tetejére állított élet utolsó napja volt ez. A kordonokat bontani kezdték, a sportcsarnok tábori ágyait felszámolták, az újságírók elvonultak. Valami tavaszi friss fuvallat csapott meg mindent.

Elég volt.

Mex és Aisa tanácstalanok voltak, hogy most mihez kezdjenek. Egy katasztrófa mindent kisajátít, időt, figyelmet, energiát akar, amennyit csak lehet, amennyi csak van. Cserébe viszont mindent ki is tölt feladattal és értelemmel, kézzelfogható célt ad. Ez egy másfajta időszámítás. A vágyott hétköznapokba való visszatérés pont olyan csodásnak tűnik, mint amilyen lehetetlennek. Összevissza gondolatok, Nagyi, az alku a lelkéért, a próbatétel, hogy képes-e hallatni, láttatni magát a világgal most újra Mex agyába torlódtak és mint valami forgalmi dugó, blokkolták is a fejét. Hirtelen könnyebbnek tűnt a napi tizenkét órás fizikai munka a lapáttal, mint ezt mind megoldani. A Hüllőt már ismerte annyira, hogy tudja, nem eltűnt a napokban, csak leskelődik, napozik épp. Vár. Ráér. Minek siessen? A hétköznap monoton ideje gyakran neki dolgozik.

Néhány sátor még állt a főtér mellett, ott ahol korábban a katonák munkaelosztó pontjai voltak. Már csak a fel nem használt zsákok, maszkok és védőruhák dobozai voltak bennük, amúgy üresek voltak. Ahogy a tér is. A tönkrement monitorokat újakra, nagyobbakra cseréltek, és ahogy a hírek a képernyőkre, úgy az élet is egy varázsütésre visszatért Realidadba.

Mikor Mex és Aisa elhaladtak az egyik sátor mellett, hangokat hallottak kiszűrődni. Mindkét hangot ismerték. Mindkét hang meghatározó volt az elmúlt hetekben. Hogy kerül ez a két hang egyidejüleg egy üres sátorba? Mi a fenéről diskurálhat Alfonz a Tábornokkal?

-       Ugye nem véletlen, ami történt, Henrik? Mi a francra volt jó ez az egész?

Alfonz alig volt felismerhető most. A bölcs, nyugodt szívdobbantó, mintha épp hogy csak tudna uralkodni magán. A legfurcsább mégis az volt, hogy a keresztnevén szólította a tábornokot. Vannak emberek, akikről úgy hisszük öregnek és tekintélyt parancsolónak születtek, és soha nem hívták őket másként, mint életük hatalommal teli napjaiban. A tábornok pont ilyen volt. Henrik? Te jó ég... Bár, végül is nem anyakönyvezhették Tábornok úrként. Mex szentül hitte, módosítaná az öreg a nevét, ha tehetné.

-       Miről beszélsz? Elment az eszed?

-       Mindig is jól vágott az eszem.

-       Soha, de soha nem hagytad, hogy ez ki is derüljön! – vágott vissza dühösen a Tábornok. – Amióta csak ezt a nyomorult lelkizést elkezdted, semmi, de semmi közöd a valósághoz.

-       Az a nyomorult lelkizés hoz színt ebbe a szürke városba, Henrik, és ezt te is jól tudod!

-       Miféle színt? Miféle színnek van ereje, hatalma? Mit tudnak a te vacak színeid tenni, ha vezetni kell az embereket? Ha rendet kell tenni? Ha baj van?

-       Nem is számít. Már rég nem értük egyet semmiben. De ezzel az úgymond balesettel most túlmentél a határon – halkult le Alfonz hangja, mintha csak magának beszélne.

-       Úgymond baleset? – tört ki a Tábornokból, aki azért még képes volt kontrolálni magát és magához képest visszafogottan tombolt. – Mi a fene volt a városban, mielőtt én rendet tettem a Hírközpnál?! Senki nem tisztelt semmit. Az emberek azt a maszlagot tartják a fejükben, amit mi rájuk szabadítunk. Számukra az a világ, amit tudnak róla. Most tényeket kapnak, konkrétumokat, információkat, tudják, mi mit ér.

-       Eddig is tudták.

-       Ugyan már! Ne legyél ennyire idealista! Az emberek nem tisztelték az tények, a valóság erejét! Pedig az információ a hatalom, nem a kitalált történetek.

-       Mondd meg, hogy van-e közöd ahhoz, ami odafent történt?

A Tábornok eleresztette a füle mellett a kérdést és folytatta az eszmefuttatását ott, ahol abbahagyta.

-       Mi volt itt, mielőtt én átvettem a Hírközpont vezetését?

Alfonz nem válaszolt.

-       Ezek a szerencsétlen emberek semmi mással nem foglalkoztak, mint hogy kivel, melyik senkiházival mi történt, hogy ki kit csalt meg, hogy ki mit vásárolt és hogy közben, mellesleg, hol és hányan haltak meg? A halál és az élet egy volt a sok szemétre való semmilyen hír között. Az, hogy életeket követelt egy baleset? Emberek, Alfonz, emberek! Az egy aprócska részlet volt az aznapi hírfolyamban, a mit vett fel a díjátadóra és a mekkora a dekoltázsa között valahol. Az élet és a halál szenzációhajhászat volt, semmi, de semmi más! Én, barátom, én adtam vissza a hír becsületét! Én vezettem be a személyes algoritmusokat, én dolgoztam meg azért, hogy az embereket normális dolgok érdekeljék, én harcoltam ki, hogy a város tisztelje  tényeket és kikerüljön a semmitmondó pletykák ingoványából.

-       A személyes algoritmusokat manipuláljátok.

-       Ugyan, már!

-       Régóta tudom.

-       Semmit nem tudsz, barátom! Az ég világon, semmit!

-       A véresőről beszéljünk!. – szakította félbe Alfonz.

-       Mindegy miről beszéltünk. Ellentétben veled, én tudom, mi a lényeg.

-       Van közöd a fenti balesethez? – Alfonz nem tágított.

A Tábornok valószínűtlenül hosszú ideig nem válaszolt. Mex és Aisa összenéztek, és nem értették, mi történik odabent. Mindaz, amit akaratuk ellenére kihallgattak, nehezen volt érthető és még nehezebben emészthető. Levegőt visszafojtva mozdulatlanul álltak és vártak. A Tábornok szólalt meg halkan, lesajnálóan:

-       Vén hülye, hát még mindig nem értesz semmit. Nem vesztegetem rád az időmet.

A Tábornok zajai erősek és hirtelenek voltak. Egyértelműen kirohant. Alfonz mintha még csak úgy ücsörgött volna magában szótlanul. Csak a gondolatai zsibongtak minden felé, olyan lármát csapva, hogy Mex feje belefájdult.

Alfonz mintha mindenkit ismerne a világon, de legalábbis a város régi nagyjai mintha ugyanabból a fészekből repültek volna ki.

Aisa kézen fogta a fiút és lassan elindultak. Nem volt miről beszélni. Mindketten bezárkóztak a saját fejükbe, a saját félelmeikbe és kétségeikbe. Túl nagy vihart helyezett kilátásba ez a kihallgatott párbeszéd és túl jelentéktelen volt a szerepük ebben az egészben. Talán ez volt a némaságuk legfőbb oka. A tény, a tudat, hogy mindegy, mit tudtak meg.

A felismerés, hogy a nagyfiúk játsszák a történelem döntő meccseit és mindenki más csak asszisztál ehhez, elnémította mindkettőjüket.

Hát csoda, hogy a Hüllőnek be nem állt a szája? Hát csoda, hogy az Yzefron jobban fogy, mint az ivóvíz? Az ellenkezője lenne a csoda. Pontosan az ellenkezője.