32. Hálóban

Mex fejében úgy lökdösődtek a gondolatok, mint a dodzsem, amit gyerekkorában annyira szeretett. Egészen pici ütközések őrült nagynak tűntek. Jó móka volt, csak épp irányítani nem lehetett a járgányt.

Az éjszakát otthon töltötte és valahogy azzal, hogy a saját ágyában, a saját megszokott közegében ébredt, az élete hét napra szögre akasztott megválaszolatlan kérdései pont úgy várták és pont ott, ahol hagyta őket.

Mi lesz az alkuval? Már a házba lépve észrevette, hogy újra láthatatlan, hogy újra az a senki, aki még se el nem ment, se itt nem maradt, csak úgy lézeng a világban. A vörös iszony ideje alatt valami nagyon nagyot változott benne, de az élete legfontosabb megmérettetésétől nem mentette meg pusztán az, hogy túlélt, tapasztalt, tanult, helytállt ebben a vérvörös hétben.

Amit biztosan tudott, hogy Aisa mellette van, hogy mellette nem kell megjátszania magát, hogy a legrosszabbon már túl vannak, hogy mostmár a lányért is felelős, őt is érinti a sorsa. Régen azt hitte, ő csak ő. Nem tartozik senkiért felelősséggel, nem vár senkitől segítséget, és hogy minden embernek így kéne tekintenie saját magára. Jogunk van a saját életünkhöz, hogy azt csináljunk vele, amit csak akarunk. Valamiért ezt már nem így gondolta.

Mintha mégis csak része lenne egy nagyobb közösségnek, amihez, tetszik, nem tetszik hozzá tartozik. A kislány, akit az első nap kimentettek, Szilvia, aki szemével nyugtázta, látja, értékeli őt, Nagyi, aki ki tudja, mit érzékelt az elmúlt hétből, Aisa, aki szerelemmel néz rá, mintha egy hálót szőttek volna köré, ami lazán, de határozottan fogta Mexet. Furcsa módon még a halott szülei is részei voltak ennek a biztonsági hálónak, és ami még bizarabb volt, mintha a még meg nem született gyerekeit is belegabalyodtak volna ebbe az egészbe.

Ösztönösen tudta, vissza kell kanyarodnia valakihez, akivel ez az egész kezdődött, aki az első perctől jóval többet tudott, mint amennyit mutatott. Alfonz döntött az életéről, Alfonz jelölte ki Aisát mentorának, Alfonz, Alfonz, Alfonz... aki még a Tábornokot is a keresztnevén szólította. Alfonz, aki a szüleit öleli azon a bizonyos fotón. Nála, csakis nála lehet a megoldás kulcsa.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Nem volt mire várni. Mex ugyanolyan elszántsággal akart Alfonzzal találkozni, mint az első alkalommal. A végére akart járni, milyen titok lengi körül az öreget.

Már majdnem kilépett a lakásból, mikor épp csöngettek. Meglepődött. Senki sem járt hozzájuk. Mivel maga is az ajtó előtt állt, indulásra készen, a vártnál gyorsabban nyitotta ki. A látogatónál csak a fiú lepődött meg jobban. Az öreg Szívdobbantó az ajtóban állt. Alfonz megelőzte őt.

Mex nem jött zavarba, magabiztosan a szobája felé indult. Alfonz követte. Mex becsukta az ajtót.

-       Mi köze van apám halálához? – kérdezte a fiú határozottan.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Alfonz nem mozdult.

Mex várt, majd visszafojtott dühvel, halkan, de a lehető leghatározottabban megismételte a kérdést.

-       Mi köze van a szüleimhez? Tudom, hogy van valami. Tudnom kell, mi az!

Alfonz háttal ült a fiúnak.

-       Apád és én legjobb barátok voltunk. Együtt jártunk középiskolába. Anyáddal már ott ismerték egymást. Pontosabban mi hárman már ott ismertük egymást.

-       Tudnom kell, mit keres az életemben. Miért mentett meg? Nem hagyja a lelkiismerete? – szegezte neki a kérdést Mex. – Köze van a halálukhoz? Mondja meg!

-       Hadd folytassam, fiam. Minden kérdésedre választ kapsz.

Mex vett egy nagy levegőt és nyugalmat parancsolt magának.

-       Éva és én egy pár voltunk évekig. Nagyon szerettük egymást, igazi első nagy szerelem voltunk egymás számára. Persze megvoltak a magunk problémái, de ezek nem voltak komolyak, legalábbis én nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Anyád különleges volt. A legkülönlegesebb, akit valaha ismertem. Apád csak az utolsó évben került az iskolánkba. Csendes, komoly fiú volt. Azonnal megkedveltem. Barátok lettünk. Nem sok barátom volt az életem során.

Alfonz leült egy székre, a fiút is hellyel kínálta. A tenyerében lévő rajz most tökéletesen látszott. Nem próbálta meg elrejteni, nem jött zavarba. Mex leült.

-       Anyád egyre furcsábban viselkedett. Sosem tudott hazudni. Túl tiszta volt a tekintete, alig két nap alatt meghozta a döntését. Láttam, éreztem, tudtam, hogy valami készül, valami, ami felborítja az életem.

Alfonz hangja lágyabb lett. Mex nem szólt semmit.

-       Olyan gyorsan történt minden. Olyan volt, mint egy karambol, ami a kívülállók számára egy pillanatnak tűnik, de azok, akik a kocsiban ülnek, minden tizedmásodpercet fájó lassúsággal élnek át. Anyád és apád a szemem előtt szerettek egymásba. A düh, a csalódottság érzése és a kettejük iránt érzett ragaszkodásom hullámvasútként tombolt bennem. Egyszerre veszítettem el a szerelmemet és a legjobb barátomat. Mond neked ez az érzés valamit, fiam?

Mex nem válaszolt. Pedig pontosan ismerte az érzést. Senkinek nem kívánta.

-       A tetoválást nem tudtam eltüntetni. Anyád és én annyira egyformák voltunk, annyira hasonlóan láttuk a világot. Együtt álmodtuk meg a sárkányszárnyat, és mint látod, ezen a ponton számomra kimerevedett a világ.

-       Apád nagyszerű ember volt. Tiszta és erős. Majd belehaltam a fájdalomba, de sosem tettem volna a boldogságuk ellen. Mindenki más harcolt volna a szerelméért a helyemben, én félreálltam és mind a hárman tudtuk, hogy soha többé nem lehet dolgunk egymással.

Mex csak hallgatta a férfit, aki a szeme láttára változott a Szívdobbantók karizmatikus vezetőjéből egy megtört öregemberré.

-       A mai napig érzem a hiányát mindkettőjüknek. És mégis, Mex, nagyon sokkal tartozom nekik, a szüleidnek. Különösen anyádnak. Ő volt életem legmeghatározóbb tüneménye. A kapcsolatunk alatt más ember lettem és talán jobb is. Sok tekintetben kiteljesedtem. Az elvesztése során értem igazi férfivá, így még ez is hozzá kapcsolódik.

Eltűnt a kettejük közötti csendből a feszültség. Némán és érezve a másik kínját, hallva a másik ki nem mondott kérdéseit ültek még hosszú percekig.

-       Nem hagyhattalak elveszni, fiam.

Az öreg mélyen Mex szemébe nézett.

-       Nem menthettelek meg attól, amin keresztülmentél az elvesztésük után, de azzal, hogy éltem a jogommal és kiválasztottalak, kaptál egy esélyt. Hidd el, nálam jobban senki nem akarja, hogy sikerrel járj.

Alfonz felállt.

-       A kérdésedre azt hiszem, válaszoltam. Az életükhöz volt közöm, Mex, nem a halálukhoz.