30. Vörös iszony 5. nap

Aisa reggel úgy pattant ki az ágyból, mintha óra lenne a fejében pontban hatra húzva. Mex is a gyorsan ébredőt közé tartozott, de Tei igazi macskalány volt, aki az ébredés utáni fél órában lassan szürcsölte a kávéját és még egy óra elteltével is alig volt róla elmondható, hogy a szó igazi értelmében ébren lenne. Mex megszokta, hogy a lányok macskák. Legalábbis, akiket ő ismert. Aisa ebben is újat hozott.

A város kezdett veszíteni a lendületéből. A mentesítés lomha lett, mint egy halni készülő elefánt. A végtelen sártenger teteje megrepedezett már a külső kerületekben és messze túl a földeken. Embertelen sok munka várt még Realidad lakóira. Elfáradtak. Sokkal, de sokkal több kézre lenne szükség. Ez nyilvánvaló volt.

A Tábornok veszített híres meggyőzőerejéből, a kezdeti ijedelem, düh és tenni akarás a legtöbb városlakónál megfeneklett. Két dolog nőtt az emberek lelkében: a tanácstalanság és a hegyi ember gyűlölete. A Hírközpont fotói, amin a bánya víztározójának a sarka hiányzik, százszor körbejárták a világot. Aki látta, nem felejtette. Olyan volt, mint egy tűzokádó sárkány, akit egy szeszélyes varázsló épp az üvöltés közepén dermesztett meg. Csak úgy. A vörös lángok a sárkány szájában is mozdulatlanok voltak, és a kilométerekre elnyúló legkisebb lángcsóvák is napok óta maradtak, ahol voltak. Csak a láng színe maradt élő, pont olyan vérvörös, mint a katasztrófa reggelén. Realidad szakértő mérnökei, bár a helyszín megközelíthetetlensége miatt csak feltételezték, egybehangzóan a robbantást valószínűsítették. Egyre több és több szakértő tűnt fel és nyilatkozott arról, hogy a hegyi kolóniát már rég fel kellett volna számolni, hogy ez van, ha illegálisan hagyunk élni embereket egy civilizált világban és hogy lám-lám, ide vezetett a tolerancia, meg a fene nagy elfogadás a máshogyan élők iránt. Arról már nem beszélt senki, hogy a bánya szépen eltartotta a hegyi embert, akivel a város évek óta kereskedett. A városnak kellett a bánya, viszont sok pénzért sem talált senkit, aki ezt a veszélyes, kegyetlen munkát elvégezte volna. Ez volt az egyetlen ok, amiért a hegyieket élni hagyták. Tulajdonképpen ez így volt jó mindenkinek. Egészen mostanáig.

Amikor Aisa és Mex elindultak, még szürke volt minden. Így a kegyesen hazug hajnali fénnyel a város olyan volt, mintha semmi nem történt volna. A sportcsarnok körüli zóna már zöld besorolást kapott. A vörös csík meg csak a napfénnyel bukkant elő a házak falain. A legközelebbi piros zónák felé vették az irányt.

Hiányoztak a reggelből az iskolába siető diákok, a kávézókban reggeliző emberek, a dudáló, türelmetlen sofőrök. Az élet lapátokkal a vállukon munkába induló fásult maszkosokból és elcsigázott gumicsizmásokból  állt.

A sarkon, ahol a zöld zóna véget ért, a piros területekről kihajtó katonai terepjárókat erős vízsugárral mosták az egyenruhások. Olyan rutinosan tette mindenki a dolgát, mintha mindig is ez a furcsa, feje tetejére állt világ lett volna a normális.

A katonák jobban figyeltek arra, hogy ki és mi jön ki a vörös zónákból, mint hogy ki és mikor megy be, így Mex és Aisa különösebb gond nélkül bejutott a sportcsarnokhoz legközelebbi szennyezett területre.

Amióta Mex újra megtalálta a lányt, nyitott szemmel járt. A szívdobbantók, valóban nem végeztek klasszikus értelemben vett munkát. Viszont mindenütt ott voltak.

Ételt főztek, zenéltek, összegyűjtötték a dolgozni nem tudó, iskola híján viszont csellengő gyerekeket, tanították őket, foglalkoztak velük. Kikutatták az áldozatok családjait, halotti rituálékat tartottak és átvirrasztották a gyászolókkal az éjszakákat. Sírtak, nevettek, sírattak és nevettettek. Karszalagjuk ritkán volt, de valamiért maguk a katonák sem látták hasznát ennek a szigorú szabályozásnak és hát az ő szívüknek is kellett a dobbanás. Ami nem árt, abból mi baj lehet?

Aisa és Mex különváltak, a fiú beállt dolgozni, Aisa pedig elővette a hegedűjét és zenélni kezdett. Az emberek már nem tartották olyan furcsának ebben a felfordult világban az utcazenét. Legalább valami emlékeztetett a régi normális életre. Aisa vidám kedvében volt, igyekezett a hangulatából valamit a közönségének is átadni. Többen dudorásztak körülötte. Egy idős férfi túlzó, színpadias mozdulatokkal felkért egy telt, nála magasabb nőt táncolni. A nő némi kéretés után beadta a derekát és a bizarr páros mókázása, suta tánca még a legszigorúbb arcokat is felderítette néhány másodpercre.

Aisa egyszerre csak leengedte a hangszert. A dallam kellős közepén. Mintha elvágták volna a hullámzó hangokat.

Egyre többen néztek abba az irányba, ahová Aisa bámult. Az arca csodálkozó volt. Egyre több ember nézett az utca vége felé. A véreső óta volt ugyan pár téves riasztás, ezt már egészen megszokták az emberek, de ami most történt, arra nem számított senki.

Felnyírt hajú, marcona arcú szikár férfiak jöttek lassan, de határozottan. Egyre több irányból érkeztek és egyre többen és többen lettek. Mint valami invázió, a hegyi emberek egyszerűen ellepték az utcákat.

xxx

A városlakók megkövültek. Nem volt mit, és nem volt kinek mondani. A kilélegzett levegőben meglepetés terjengett, amire ráfolyt egy csipetnyi félelem. Picike kis félelem volt mindösszesen, de mint az olajfolt, hatalmas területet terített be pillanatok alatt. Minden jelenlévő belélegezte.

A katonák díszként hordott fegyverei mintha maguktól életre keltek volna. Nem mozdultak egyelőre, de kis vibráló élőlényekké váltak, és hirtelen mindenki tudta, ott vannak.

A hegyi emberek közül az egyik határozott léptekkel a katonák felé tartott. Kezét maga mellett tartotta, arca nyugodt volt, már-már kifejezéstelen. Mire a munkálatokat irányító tiszt elé ért, a fegyverek viháncolni kezdtek és boldog remegéssel emelkedtek a férfi felé, egyenesen a szeme közé célozva.

Fotó forrása: Pixabay

A férfi, mintha észre sem vette volna a tátongó csöveket, mintha valami átkozott szuperhős lenne még csak nem is lassított. Az ügyeletes tiszt felé fordult, hirtelen megállt és így szólt:

-       Segíteni jöttünk. Hol kezdjünk?

Farkasszemet nézett a férfival és várt.

-       Maga az ügyeletes tiszt, ugye?

A katona levette a maszkját, arcán semmi nem árulkodott sem félelemről, sem meglepettségről, sem haragról. A jelenlévők inkább számítottak tűzpárbajra, mint arra, ami ezután következett. A tiszt néhány másodpercig várt, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a hegyi emberek vezetőjéről.

-       Vannak szerszámaik és védőfelszerelésük?

-       Mindenünk van, uram.

-       Akkor az embereim megmutatják, mik a mai kerületek.

A két férfi, mintha valami western film cowboyai lennének, tovább bűvölték egymást. A katona a mellette álló tisztre nézett.

-       Százados, vezesse az embereket a 26-os zónába.

A tiszt mellett álló katona nem tudta meglepetését türtőztetni, és megfeledkezett a katonai rendről.

-       Uram, nem lenne jobb, ha egyeztetnénk a Hírközponttal?

Az ezredes rá sem nézve válaszolt:

-       Bizonyára azt akarta mondani százados, hogy parancs értettem.

Az egyenruhás lassan és halkan válaszolt:

-       Parancs, értettem.

-       Nem hallottam rendesen. Az isten verje meg, mióta sugdolózunk a seregben? Nem egy nyavalyás csöpögős szart nézünk maga meg én egy tetves moziban.

Mex úgy érezte, erre a napra örökké és pontosan emlékezni fog. Ahogy a  félelem izzadságszaga csípte az emberek szemét, majd kámforrá vált és felszállt, mint a köd. A hegyi ember pont olyan szívós volt és kitartó, mint amilyen csöndes és kiismerhetetlen. A több száz rosszarcú férfi jobban hasonlítottak egy hadseregnyi bűnöző kalózra, mint a város megmentőire. Ma viszont, a Vörös iszony ötödik napján megmentettek valamit Mex lelkében. 

Erre még a Hüllő sem tudott mit mondani. Csak figyelt. Sosem szűnt meg sunyin figyelni a világot.