33. Búcsú apától

Mex ülve maradt. Nem tudott megmozdulni. Üresnek és tompának érezte magát. Mintha egy pillanatra lelassított volna a világ és ő beleragadt volna ebbe a pillanatba.

Alfonz nem akarta zavarni őt. Állt és várt. Mex tekintetében valami megváltozott. A másodpercek kivártak, alig-alig jött egyik a másik után.

-       Mex, van még valami – kezdte Alfonz.

A fiú kihúzta magát és az öreg szemébe nézett.

-       Van valami, amit tudnod kell. A szüleid életében betöltött szerepemet már tudod. Nincs mire várni. Egy másik történetnek is a végére kell járnod.

Mex bólintott és lassan felállt.

-       Tudom. Azt hiszem, nagyon régóta várok erre a történetre.

-       Mutatok neked valamit. Csak gyere velem és lásd, amit én.

-       Rendben – mondta a fiú. Mex mintha hirtelen felnőtt volna, olyan komolyan válaszolt.

Alfonz és Mex kiléptek a lakásból. Mexnek ismerős volt az út, amin mentek. Nem kérdezett semmit. A bizalom, amit az öreg iránt érzett, nem várt, de szívesen látott érzés volt a lelkében. Tudta, hogy élete legfontosabb kérdésére kap választ hamarosan. Sem félelmet, sem kíváncsiságot nem érzett. Bizonyosságot érzett. Valahogy ösztönösen tudta, hogy eljött az ideje valaminek, amiről, és aminek a hiányáról egész eddigi élete szólt. Az apja haláláról.

Alfonz a városi kórház bejáratánál állt meg. A fiúra nézett, aki nagy levegőt vett, visszanézett rá és bólintott.

-       Mehetünk – mondta. – Készen állok.

Alfonz egy pillanatra a vállára tette a kezét, de csak egy bátorító szorítás erejéig. Kinyitotta az ajtót és elindultak.

A kórház pont olyan volt, mint ahogyan Mex emlékezett rá. A folyosókon terjengő jellegzetes szag, a fehér köpenyek és pizsamák valószínűtlen világa, a természetellenes neonfények vegyes érzéseket keltettek benne. Sosem értette, miért vannak az emberek pizsamában a kórházakban. Mindig is úgy gondolta, hogy ez az a viselet, amiben az ember rögtön és automatikusan elveszíti a méltóságát. Nem értette, hogy azon a helyen, ahol az emberek az életükért harcolnak, miért kényszerülnek arra, hogy feladják a méltóságukat, a legfontosabbat, ami a gyógyulás felé visz. Egy vacak pizsamában a legerősebb férfi is elesett, az idősek zavarba ejtően szánalmasak, a legszebb nők is slamposak, nemtelenek. Az esendőség ordító kontrasztban van a tekintélyt parancsoló tiszta fehér köpenyekkel. Persze, mindez praktikus. Mex megértette, de tapintatlannak és elfogadhatatlannak gondolta a hideg praktikumot, ami a kórház világa árasztott.

A második emeletre mentek.

Ahogyan elhaladtak a nővérpult mellett, Mexben egyre erősebben derengett valami. Ismerősnek tűnt minden, de olyan homályosan, olyan messziről jöttek az emlékek, hogy nem tudta volna megfogalmazni, mi és mikor történt.

A folyosó végén egy zárt ajtó mellett egy idősebb asszony ült, egy kisfiúval az ölében. A nő rendezett volt és nagyon fegyelmezetten viselkedett. A testtartása komoly belső erőről árulkodott. Az ölében kuporgó kissrác olyan nyolc-kilencéves forma lehetett. Mint egy kis madárfióka, úgy ült ott a nő ölében. Befúrta magát, amennyire tudta és néha kilesett a körülötte lévő világra. A nagy kék szemeiben volt valami riadt és valami nagyon ártatlan.

Alfonz és Mex megálltak a szoba előtt. Sem a nő, sem a kisfiú nem szántak figyelmet a két látogatónak.

Néhány perc várakozás után két orvos és egy nővérke érkeztek.

A nő hátrasimította a kisfiú arcába hulló tincsét és magához ölelte. Egyszerre volt gyengéd és bátorító.

-       Megvan a levél, kisszívem? – kérdezte kedvesen.

A kisfiú alig láthatóan bólintott.

-       Nagyon büszke vagyok rád. Bátor vagy és a levél, amit írtál, gyönyörű. Biztosan örülni fog neki.

A kölyök újra biccentett.

-       Melletted leszek.

A nővérke gyengéden megérintette a fiú vállát, mire az lassan kibontakozott a nő biztonságos védelméből és bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult.

Az orvosok együtt léptek be a sráccal és a nővel a kórterembe. Alfonz és Mex mögöttük mentek. Mex most már biztos volt benne, hogy senki nem látja őket. A körülötte lévők nem csak rajta, de Alfonzon is átnéztek.

Ez egy emlék, értette meg Mex. A fejemben vagyunk. Ettől a felismeréstől elzsibbadt valami a torkában. Sírhatnékja támadt.

Az orvosok hosszan nézték az ágy lábánál lévő kórlapot, halkan tanakodtak valamin. A nővér igazított valamit az infúzión.

A férfi, aki az ágyon feküdt, aludt. A bőre sárgás volt, és nagyon sápadt. Mellkasa egyenletesen emelkedett és ereszkedett. Semmi jelét nem adta annak, hogy észrevenné a körülötte állókat. Egyszer magas, erős ember lehetett. Most vékony végtagjaival és bizarr módon felpuffadt hasával volt benne valami valószínűtlen.

A nő az ágy mellé kísérte a gyereket. Megölelte és hátralépett. A gyerek az ágy mellett maradt. Megérintette a férfi kezét. A bőre nyirkos volt és nagyon meleg.

A nővér a fiú vállára tette a kezét.

-       Beszélj hozzá bátran, kicsikém. Tudja, hogy itt vagy – mondta valódi gyengédséggel a hangjában. - Hall téged. 

Az orvosok és a nővér is háttérbe vonultak. A kisfiú a férfi fejéhez lépett.

Nagyon lassan és ügyetlenül elővett a zsebéből egy egészen kicsire összehajtogatott papírt. Kihajtogatta, és a szeme elé emelte. Egy levél volt, egy kézzel írt, hosszú levél.

Megköszörülte a torkát.

-       Drága apa. – mondta a férfi füléhez hajolva. – Írtam neked valamit.

Lopva az apjára nézett. A férfi nem mozdult. A mögötte álló nővérkéhez fordult, aki bátorítóan visszanézett rá. A kissrác közelebb hajolt a férfi füléhez és suttogva elkezdte felolvasni a levelet. Senki nem hallotta, miről szól a levél, csak a férfi.

Mex kővé dermedt. Csak nézte a bensőséges felolvasást és lassan könnyek gyűltek a szemébe. Nem görögtek le az arcán. Mintha még az is fájdalommal járt volna, így remegve álltak a szeme sarkában.

A kissrác kitartóan és csak az apjának, nagyon halkan olvasott tovább. Úgy viselkedett, mintha csak a férfi és ő lennének a szobában. Semmi másra nem figyelt, csak arra, hogy elolvassa a levelet. Látszott, hogy rengeteget készült erre a találkozóra. Szép ruhában érkezett, haja oldalra fésülve, egyenesen állt, és úgy koncentrált az olvasásra, mintha épp élete legfontosabb feladatát teljesítené be.

Így is volt.

A szoba mintha kiszakadt volna a világ menetéből. Mintha ebben a neon félhomályban megállt volna az idő.

A férfi az ágyon megmozdult. A gyerek abbahagyta az olvasást és reménykedve ránézett. Csodaváró arccal elmosolyodott.

A férfi tekintete zavaros, a szeme fehérje sárgás volt. Hunyorogva körülnézett. Tekintete átsiklott a fiún, mintha ott sem lenne.

-       Apa? – szólította reményteli hangon a kisfiú.

Az apja felé fordult és hosszan nézte. Arca semmi érzelmet nem árult el. Nem ismerte meg a fiút. Körbenézett a szobában. Csodálkozva, nem értve, hogy mi történik, kik ezek az emberek és mit keres ő itt.

-       Dudál a duda – mondta.

A kisfiú kezéből kiesett a levél.

-       Dudál a duda – ismételte a férfi hangosabban. – Dudál a duda! Nem hallják? Dudál valami istenverte duda!!

Kitépte kezéből a bekötött infúziót és hirtelen mozdulattal betapasztotta a fülét. Nagyon szenvedett a hangtól, amit csak ő hallott. Arca eltorzult az elviselhetetlen zajtól.

Az egyik orvos a férfihez lépett, a homlokára tette a kezét.

-       Magas láza van – mondta. – Hallucinál. Vigyék ki innen ezt a gyereket.

A nő előrelépett, gyengéden megérintette a srác vállát, mire az megfordult. A nő felemelte és szorosan megölelte a gyereket.

-       Itt vagyok, kicsikém. Itt vagyok.

-       Nem ismert meg, nagyi. Nem is tudta, ki vagyok – mondta és elsírta magát.

Az egykori és az emlékeiben járó Mex könnyei egyszerre kezdtek záporozni.

Nagyi ölben vitte ki a kisfiút. Szorosan ölelte, védelmezően és bátran. Hazáig vitte. Gyengéden ágyba fektette, és készített neki egy pohár meleg kakaót.