31. Vörös iszony 6. nap

Amikor Mex és Aisa a sportcsarnokban töltött éjszaka után a város egyetlen vörös zónája felé vette az irányt, még nem gondolta, hogy teljesen felesleges elindulniuk.

Már az első katonai ellenőrzésen elbuktak. Az eddig formaságnak vélt karszalag az identitás és a létezés új értelme lett. Legalábbis is az ellenőrző pontokon semmi más nem számított. Egyszerűen nem mehettek be a lezárt területre. A rendberakás oroszlánrészén már túl volt a város. Az előző napi tömegesen elvégzett munka szinte varázsütésre pár utcányira zsugorította az alvadt iszappal borított területeket. Szinte vicces volt, hogy az utolsó nap ez a fene nagy szigor ütötte fel a fejét.

Jobb ötlet híján Aisa elővette a hegedűjét, és játszani kezdett. Mex leült mellé egy virágágyásra és csak úgy nézett ki a fejéből. Nem volt B tervük a napra. Alig fél perce szólt a zene, amikor két rendőt jelent meg.

-       Mától tilos az utcazene. Szedjétek össze magatokat és nyomás!

Aisa nem értette, mióta tilos az utcazene a városban.

-       Gyerünk srácok, ne mondjam kétszer!

Mex feltápászkodott, a lány lesajnálóan a katonákra nézett és gúnyosan mosolyra húzta a száját.

-       Hú, de mekkora veszélyt jelentünk itt mi ketten.

A rendőr elengedte a füle mellett Aisa válaszát és csak ennyit mondott:

-       Meg ne lássalak titeket itt ma még egyszer.

Aisa, aki épp eltette a hangszerét pimaszul ennyit morgott:

-       Mert mi lesz?

A katona megfogta a karját, nem erőszakosan, de erővel. Aisa kirántotta magát a hirtelen jött szorításból.

-       Mert akkor a ma éjszakát a börtönben töltöd, kislány. A frizurádnak mindegy, hogy fésülködsz-e reggel, de lehet, hogy a többi szolgáltatástól nem leszel elájulva.

Mex szelíden megfogta a lány kezét és elindultak. Aisa szeme villámokat szórt, a fiú látott már ennél csúnyább bánásmódot is a törvény megsértőivel. Nem szerette volna, ha a barátnője is elszenved valami hasonlót.

Ahogy befordultak a sarkon, a főtér felé vették az irányt, ahol szokatlanul nagy volt a civil ruhás emberek tömege. Egyértelműen nem a már-már városképhez tartozó lapátolós, maszkos munkások gyülekeztek. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a többség kamerával a vállán várakozik.

A tér közepét kordon választotta el, ahol semmi sem volt.

Ezek meg mire várnak? – morogta Mex, csak úgy magának. A válaszra nem kellett sokat várni.

Helikopterek rotorjainak fülsiketítő berregése töltötte be a levegőt. Négy vagy öt gépmadár vijjogott a tömeg feje felett, majd ugrott le egyszerre olyan profin egymás mellé, mint annak a vízi parádénak az idomított delfinjei, amiket Mex egyszer a tévében látott.

Jobb elfoglaltság híján megvárták, mi történik.

A járművek kieresztették a beléjük préselt embereket, hogy újabb kisebb tömeget szippantsanak magukba és már indultak is.

A leszálló kamerások közül néhány épp Mex és Aisa mellett haladt el.

-       Mi történik itt? – kérdezte Mex.

A pasi megállt és komótosan rágyújtott.

-       Megy a show, fiam. Itt a világ cirkusza. Muszáj jól megmutatni.

Mélyet szippantott a cigarettájába és lassan fújta ki a füstöt. A kollégái előrementek, de ő valamiért nem sietett.

-       Hova viszik a helikopterek a stábokat?

-       A hegyre.

-       Minek?

-       Hogy minden stábnak saját felvétele legyen a bánya felrobbantott tározójáról. Bumm! – emelte fel a kezét a férfi teátrálisan. – Csak látnia kell a világnak, micsoda banda az ott fenn, ugye? Na, hát ezért.

Mex hasában, mint egy szú, alig hallhatóan, de egyértelműen zizegni kezdett valami. Valami, amitől felfordult a gyomra.

-       És tegnap miért nem voltak itt, maguk meg az egész propagandagyár felvenni, ahogy a hegyi emberek, mint az állatok, egy perc pihenés nélkül lapátolják a szutykot? Az miért nem érdekel senkit? És mi van, ha tényleg baleset volt?

Kedve lett volna falhoz kenni ezt a pöfékelő nagyokost. A férfi többet látott már a világból, mint ahogy az Mex képzelte.

-       Lassan, fiú! Válogasd meg a csatáidat! Majd rájössz.

Megropogtatta a hátát, kényelmesen megtekergette a nyakát, mintha most ébredt volna.

-       Bűnbakok nélkül nem megy. Felelősök mindig kellenek.

Majd szelídebben hozzáfűzte:

-       Meg ilyen forrófejű kölykök is, akik nem kajálják be a moslékot, amivel etetik őket.

Mint egy régi haver, ökölbe szorított kezével finoman meglökte Mex vállát és továbbállt.

Mex és Aisa aznap még annyira sem figyeltek a Tábornok esti összefoglalójára, mint eddig. Érdekes módon a Hüllő pofázása is olyan volt kicsit, mintha a tv mellett egy rádió is szólna. Az előbbiben a Tábornok, az utóbbiban a Hüllő osztotta az észt.

A fiúnak végre volt valami, volt valaki más, akire figyelhetett, aki úgy vonzotta a testét, mint molylepkét az esti fény, aki úgy szorította és úgy csókolta a sportcsarnok szedett-vedett tábori ágyán, a vérrel borított világ közepén, hogy az agya apró zugaiból kiszorított minden más, ami addig csak zavart. Csak ő volt mindenütt. Mint egy hercegnő, úgy sugárzott. A legmenőbb hercegnő, aki csak létezett.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese