31. Vörös iszony 7. nap

Hogy lehet az, hogy az emberrel évekig nem történik semmi, aztán meg valaki vagy valami berobban az életébe, elönti, betölti és néhány nap alatt egy új világ születik. Vannak az életnek azok a szakaszai, amik csoszognak és vánszorognak, amik kínlódva telnek és vannak azok, ahol a turbósebesség a normális. Ilyenkor beszippant valami emberátalakító sci-fi kütyü, más leszel egy rövid hét vagy egy hónap alatt. Ezek az élet mérföldkövei, az új időszámítás kezdete, egy régi vége. Mex az elmúlt héten szinte érezte a szembeszél erejét az arcán, ahogy fénysebességgel átgázoltak rajta a napok. A vörös iszony, az élmények, Aisa, a Tábornok, az emberek, akik folyamatosan meglepték így is, meg úgy is.

A vörös zónáknak annyi, egy hét alatt eltűnt a mocsok, csak az égi mester által húzott vastag, vörös csíkok maradtak az épületek, fák, kerítések oldalán. Az biztos, hogy évek, de minimum hónapok, mire megkopnak, eltűnnek. Valahogy úgy, mint az emberek lelkében. Jön majd minden más, ami felülírja a történteket, amiktől a vörös iszony már csak megkövült történelem lesz, de a pici résekben, a mély rácokban marad valami vörös. Lesz akinél mindörökre. A feje tetejére állított élet utolsó napja volt ez. A kordonokat bontani kezdték, a sportcsarnok tábori ágyait felszámolták, az újságírók elvonultak. Valami tavaszi friss fuvallat csapott meg mindent.

Elég volt.

Mex és Aisa tanácstalanok voltak, hogy most mihez kezdjenek. Egy katasztrófa mindent kisajátít, időt, figyelmet, energiát akar, amennyit csak lehet, amennyi csak van. Cserébe viszont mindent ki is tölt feladattal és értelemmel, kézzelfogható célt ad. Ez egy másfajta időszámítás. A vágyott hétköznapokba való visszatérés pont olyan csodásnak tűnik, mint amilyen lehetetlennek. Összevissza gondolatok, Nagyi, az alku a lelkéért, a próbatétel, hogy képes-e hallatni, láttatni magát a világgal most újra Mex agyába torlódtak és mint valami forgalmi dugó, blokkolták is a fejét. Hirtelen könnyebbnek tűnt a napi tizenkét órás fizikai munka a lapáttal, mint ezt mind megoldani. A Hüllőt már ismerte annyira, hogy tudja, nem eltűnt a napokban, csak leskelődik, napozik épp. Vár. Ráér. Minek siessen? A hétköznap monoton ideje gyakran neki dolgozik.

Néhány sátor még állt a főtér mellett, ott ahol korábban a katonák munkaelosztó pontjai voltak. Már csak a fel nem használt zsákok, maszkok és védőruhák dobozai voltak bennük, amúgy üresek voltak. Ahogy a tér is. A tönkrement monitorokat újakra, nagyobbakra cseréltek, és ahogy a hírek a képernyőkre, úgy az élet is egy varázsütésre visszatért Realidadba.

Mikor Mex és Aisa elhaladtak az egyik sátor mellett, hangokat hallottak kiszűrődni. Mindkét hangot ismerték. Mindkét hang meghatározó volt az elmúlt hetekben. Hogy kerül ez a két hang egyidejüleg egy üres sátorba? Mi a fenéről diskurálhat Alfonz a Tábornokkal?

-       Ugye nem véletlen, ami történt, Henrik? Mi a francra volt jó ez az egész?

Alfonz alig volt felismerhető most. A bölcs, nyugodt szívdobbantó, mintha épp hogy csak tudna uralkodni magán. A legfurcsább mégis az volt, hogy a keresztnevén szólította a tábornokot. Vannak emberek, akikről úgy hisszük öregnek és tekintélyt parancsolónak születtek, és soha nem hívták őket másként, mint életük hatalommal teli napjaiban. A tábornok pont ilyen volt. Henrik? Te jó ég... Bár, végül is nem anyakönyvezhették Tábornok úrként. Mex szentül hitte, módosítaná az öreg a nevét, ha tehetné.

-       Miről beszélsz? Elment az eszed?

-       Mindig is jól vágott az eszem.

-       Soha, de soha nem hagytad, hogy ez ki is derüljön! – vágott vissza dühösen a Tábornok. – Amióta csak ezt a nyomorult lelkizést elkezdted, semmi, de semmi közöd a valósághoz.

-       Az a nyomorult lelkizés hoz színt ebbe a szürke városba, Henrik, és ezt te is jól tudod!

-       Miféle színt? Miféle színnek van ereje, hatalma? Mit tudnak a te vacak színeid tenni, ha vezetni kell az embereket? Ha rendet kell tenni? Ha baj van?

-       Nem is számít. Már rég nem értük egyet semmiben. De ezzel az úgymond balesettel most túlmentél a határon – halkult le Alfonz hangja, mintha csak magának beszélne.

-       Úgymond baleset? – tört ki a Tábornokból, aki azért még képes volt kontrolálni magát és magához képest visszafogottan tombolt. – Mi a fene volt a városban, mielőtt én rendet tettem a Hírközpnál?! Senki nem tisztelt semmit. Az emberek azt a maszlagot tartják a fejükben, amit mi rájuk szabadítunk. Számukra az a világ, amit tudnak róla. Most tényeket kapnak, konkrétumokat, információkat, tudják, mi mit ér.

-       Eddig is tudták.

-       Ugyan már! Ne legyél ennyire idealista! Az emberek nem tisztelték az tények, a valóság erejét! Pedig az információ a hatalom, nem a kitalált történetek.

-       Mondd meg, hogy van-e közöd ahhoz, ami odafent történt?

A Tábornok eleresztette a füle mellett a kérdést és folytatta az eszmefuttatását ott, ahol abbahagyta.

-       Mi volt itt, mielőtt én átvettem a Hírközpont vezetését?

Alfonz nem válaszolt.

-       Ezek a szerencsétlen emberek semmi mással nem foglalkoztak, mint hogy kivel, melyik senkiházival mi történt, hogy ki kit csalt meg, hogy ki mit vásárolt és hogy közben, mellesleg, hol és hányan haltak meg? A halál és az élet egy volt a sok szemétre való semmilyen hír között. Az, hogy életeket követelt egy baleset? Emberek, Alfonz, emberek! Az egy aprócska részlet volt az aznapi hírfolyamban, a mit vett fel a díjátadóra és a mekkora a dekoltázsa között valahol. Az élet és a halál szenzációhajhászat volt, semmi, de semmi más! Én, barátom, én adtam vissza a hír becsületét! Én vezettem be a személyes algoritmusokat, én dolgoztam meg azért, hogy az embereket normális dolgok érdekeljék, én harcoltam ki, hogy a város tisztelje  tényeket és kikerüljön a semmitmondó pletykák ingoványából.

-       A személyes algoritmusokat manipuláljátok.

-       Ugyan, már!

-       Régóta tudom.

-       Semmit nem tudsz, barátom! Az ég világon, semmit!

-       A véresőről beszéljünk!. – szakította félbe Alfonz.

-       Mindegy miről beszéltünk. Ellentétben veled, én tudom, mi a lényeg.

-       Van közöd a fenti balesethez? – Alfonz nem tágított.

A Tábornok valószínűtlenül hosszú ideig nem válaszolt. Mex és Aisa összenéztek, és nem értették, mi történik odabent. Mindaz, amit akaratuk ellenére kihallgattak, nehezen volt érthető és még nehezebben emészthető. Levegőt visszafojtva mozdulatlanul álltak és vártak. A Tábornok szólalt meg halkan, lesajnálóan:

-       Vén hülye, hát még mindig nem értesz semmit. Nem vesztegetem rád az időmet.

A Tábornok zajai erősek és hirtelenek voltak. Egyértelműen kirohant. Alfonz mintha még csak úgy ücsörgött volna magában szótlanul. Csak a gondolatai zsibongtak minden felé, olyan lármát csapva, hogy Mex feje belefájdult.

Alfonz mintha mindenkit ismerne a világon, de legalábbis a város régi nagyjai mintha ugyanabból a fészekből repültek volna ki.

Aisa kézen fogta a fiút és lassan elindultak. Nem volt miről beszélni. Mindketten bezárkóztak a saját fejükbe, a saját félelmeikbe és kétségeikbe. Túl nagy vihart helyezett kilátásba ez a kihallgatott párbeszéd és túl jelentéktelen volt a szerepük ebben az egészben. Talán ez volt a némaságuk legfőbb oka. A tény, a tudat, hogy mindegy, mit tudtak meg.

A felismerés, hogy a nagyfiúk játsszák a történelem döntő meccseit és mindenki más csak asszisztál ehhez, elnémította mindkettőjüket.

Hát csoda, hogy a Hüllőnek be nem állt a szája? Hát csoda, hogy az Yzefron jobban fogy, mint az ivóvíz? Az ellenkezője lenne a csoda. Pontosan az ellenkezője.