Csak van helye...

16. Úgy szeretlek, majd megeszlek

Büszke vagyok rád. A Hüllő kirívóan elegáns szmokingot viselt.  Ó, milyen büszke. Sétapálcáját, mint egy komikus megpörgette maga mellett. A sok szerencsétlen semmirekellő közül Rád vagyok a legbüszkébb. Komolyan beszélt. Fiam. Még ezt fűzte a korábbi gondolathoz. Édes fiam. Tetszett neki ez a szó. Ízlelgette még egy darabig. Édes fiam. És ekkor kitört belőle a röhögés. Minden gúnyos horkantással nagyobb lett, elegáns ruhája fesleni, szakadozni kezdett. Előtűnt gusztustalan bőre. Dögszagot árasztott. Édes fiam. Édes fiam, úgy szeretlek, majd megeszlek.

Fotó forrása: Pixabay

15. A félelemfarkas

Miközben Mex Aisára várt, a farkas járt a fejében. Most már igazán semmi kedve nem maradt nyomorult élete megmentésére. Vesszen minden holdtölte, vagy más istenverte baromság.

Meglepetésére a lány nem egyedül érkezett, Alfonz is vele tartott.

-       Látom, nem mertél egyedül jönni – mondta gúnyosan. – Üdvözlet az erősítésnek! Rengeteg ideje lehet, Alfonz, hogy még egy ilyen reménytelen esetre is futja a drága idejéből, mint én.

-       Nem maradok sokáig veletek – felelte Alfonz tárgyilagosan.

Fotók forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Ahogy Alfonz megérintette Aisa vállás, Mex észrevett valamit a férfi kezén és hirtelen megragadta. Egy tetoválás volt, de mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna, a férfi visszarántotta a karját. Mintha valami szárny lett volna, de nem madáré. Ismerősnek tűnt a kép, de ebből a szögből és ilyen rövid idő alatt lehetetlen volt többet megtudni. 

-       Csípi a tetkókat? Nem nagyon megy a cuccához, ugye tudja?

Alfonz egy pillanatra kizökkent a magabiztos fellépésből, amivel indított. Egyenesen Mex szemébe nézett és meglátott valamit, amitől látványosan megkönnyebbült.

-       Életben hagytad – jelentette ki sokkal barátságosabban.

-       Honnan veszi?

-       A szemed. A szemed él.

-       Mitől élne jobban, mint eddig?

-        Reméltem, hogy nem ölöd meg  - válaszolta az öreg.

-       Elegem van ebből a mindent tudó rizsából, amivel fáraszt. Mi a francot jelent ez? Aisa, te meg minek asszisztálsz ehhez a beteges játékhoz?

Aisa nem felelt, csak nézte a fiút. Alfonz folytatta.

-       A farkas te magad vagy. A félelmedet keltetted életre benne. Ha megölöd a félelmeidet, elpusztítod saját magad. Ölni könnyebb, mint ölelni. Sokkal egyszerűbb. Bátor vagy, Mex. Büszke vagyok rád.

Mex nem tudta, mit válaszoljon. Meglepte, amit Alfonz mondott. Nem is annyira az, hogy az öreg Szívdobbantó olvas a gondolataiban, azt már egészen megszokta. Az elmúlt napok megmagyarázhatatlan eseményei kezdtek természetesek lenni számára. A láthatatlan élet, a szürreális álmok, Aisa, már nem lepték meg. Alfonz viszont megdicsérte. Azt mondta, büszke rá. Erre nem volt mit mondani. Nem azért, mert nem értette a magyarázatot, hanem sokkal inkább azért, mert hosszú évek óta nem mondta ezt neki senki. Szeretett volna valami frappánsat mondani, valahogy visszavágni. Nem ment. Amikor megérkezett, mérges volt és szomorú és ezek az érzések még nem távoztak a lelkéből. Jól esett volna belekötni valakibe. Az mindig segít. Alfonz viszont nem támadott. Pont az ellenkezőjét tette és ezzel mindent összezavart.

Az öreg nyugodt hangon folytatta:

-       Elérted a fegyvert, meg akartad tenni, de akaratlanul megmentetted őt. Úgy, hogy magad sem tudtad, hogy mit teszel. Jól döntöttél, fiam.

Mex nem válaszolt. Alfonz megfordult és elment. Aisa maradt és rámosolygott Mexre. Egy fejbiccentéssel intett neki, hogy kövesse. Mex szó nélkül elindult. Teljesen belefeledkezett a gondolataiba, amik, mint a forró nyári aszfalt, lustán körbefolyták a fiút. Nem értett semmit, de ez most cseppet sem zavarta. Aisa nem kezdeményezett semmiféle beszélgetést. Jó volt, hogy ott volt és kész. Jó két órát bolyongtak a városban. Mex a társaságot és a csöndet is élvezte. Végre Yzefron nélkül is csönd volt odabent. Bizonyos emberek hatása erősebb bármilyen nyugatónál.

-       Nem kell kivárnod az Újholdat a döntéseddel – mondta Aisa. – Még nekem sem kell beszámolnod róla. Csak hangosan ki kell mondanod, ugye tudod?

Mex nem felelt, csak bólintott.

-       Te is tudsz az álmaimról? – kérdezte a fiú.

-       A lány nem válaszolt, csak finoman bólintott.

-       Tudod, Aisa, ezt az egészet nem én akartam.

-       Tudom – mondta a lány megértően.

-       Miért pont én?

-       Alfonzt kérdezd. Sokra tartom, de nem tudom, mit miért tesz.

-       Hány álom vár még? – kérdezte a fiú fáradtan.

-       Kettő. A második álmod egy útelágazás, a harmadik álmod a megoldás. Tudod a megoldást. Tudni fogod, mi a történeted. Képes leszel hallatni a hangod. Legalábbis nagyon remélem – mondta Aisa búcsúzóul – És ne feledd! Holnap újhold.

-       Nem feledem.

14. Pont, mint egy villanykörte

A Hüllő azonnal rá gondolt. Micsoda lúzer vagy. Micsoda lúzer. Nem szépített, ez a lemez forgott a fejében szüntelenül. A dög lehunyta kifejezéstelen, ocsmány szemét, hogy még erősebben tudjon koncentrálni. Többet hiszel magadról, mint kéne. A fejéből szinte láthatóan hömpölyögtek a hullámok, mint a vízbe dobott kavics, olyan pontos körökben eresztette rá a világra megsemmisítő gondolatait. Mindenhol ott voltak. Mex bárhová is ment volna, meghallotta volna őket. Nem volt menekvés. Pótolható vagy. Kezdett egy újabb mantrába. Csereszabatos. Mint egy villanykörte. Becsavartak egy újat a helyedre. Ez volt az a mondat, aminek minden szava fájt. A szó mart és pulzált, mint egy nyílt seb. A megsemmisítő jelen idő pedig mintha egyenesen a szeme közé röhögött volna. Vagy. Most és mindörökké.

A Hüllő gúnyosan gondolt erre a szóra. Lassan, kéjesen és gúnyosan nyújtotta el. A rohadék. Mex feje majd’ szétrobbant. A Hüllő még szórakozott egy kicsit és hozzáfűzte: Felejthető barát vagy.

Ha egy ilyen mocsok tudna gúnyosan felhorkantani a megvetéstől ocsmány jókedvében, most biztosan megtenné. Felejthető barát vagy. Felejthető barát vagy.

Mex leguggolt, a fejét két keze közé fogta és hangosan üvöltött.

Hogy lehet kitépni egy ilyen férget az élő agyból?

Egy kis Yzefron, kell egy kis Yzefron!!!!!! Mindene remegett. A szívétől a legrövidebb haja száláig mindene.

A Hüllő nyújtózott egyet. Élvezte a játékot. Mex ereiben úgy zubogott a vér, mint a városi csatornákban özönvíz idején. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. csak egy szem. Egy utolsó. Tényleg.

Szerencsére megtalálta a dobozt a lány lakásában, amit vész esetére eldugott magának.

Megvárta a jóleső hatást, lecsillapodott, a fájdalom tompult. Úgy ment ki a lakásból, hogy az ajtót sem csukta be maga után.

Igazán kijárt Mexnek kijárt pár óra nyugalom.

A Szívdobbantók kézikönyvéből

A csúcsra egyenesen felfelé ritkán vezet az út. Néha kanyarog, máskor egy darabig meg egyenesen lefelé megy. Ne aggódj! Attól még meg tudod mászni ezt a hegyet!

13. Mex exe

Mex szerette volna a múlt éjszakát elfelejteni úgy, ahogy van, de nem tudta. Pontosan emlékezett minden apró részletére. „Öleld magadhoz!” – visszhangzott újra és újra a kék hajú nő kétségbeesett hangja. Ölelés. A szóra melegség járta át és bizsergető emlékek támadták meg tompa szívét. Tei, a lány, akit mindennél jobban szeretett. Tei, a lány, aki nyomorult élete utolsó tiszta szobájába trappolt be mocskos, sáros bakancsban, és gondosan mindenre rátaposott, ami még törhetett. Pedig már nem sok ilyen volt Mex életében. Ami a szülei elvesztésével maradt, az már csak egy kis koszos vityilló volt egy hajdani kastély helyén.

Fotó forása: Sarkadi-Szabó Emese

Valami ösztön azt súgta, látnia kell a lányt. Nem is tudta, miért. Pontosan tudta, hová kell mennie. Csukott szemmel is eltalált volna hozzá. Tei pár évvel idősebb volt Mexnél, pincérnőként dolgozott, és már évek óta egy kis lakást bérelt a folyóparton. Mexnek esze ágában sem volt dogozni még. Szülei halálkor nagyihoz költözött, a lakásukat eladták és Mex egy hamisított aláírással elintézte, hogy gond nélkül hozzáférhessen Nagyi számlájához, aki tizennyolc éves koráig a gyámja és így öröksége kezelője volt. A suli, ahová járt teljesen hidegen hagyta. Nemhogy a továbbtanulásra, de a továbbélésre sem igazán voltak tervei. Tei volt az utolsó normális, az egyetlen szép az életében.  Aztán eltűnt ő is. Úgy látszik, vannak emberek, akiktől csak elvesz az élet.

Miközben sétált, ezer emlék csapódott be a semmiből, Alattomosan jöttek, mint a szőnyegbombázásra kiképzett gépek lelketlen, parancsra cselekvő pilótái, akik lőttek mindent, amit láttak. A hajnalok, amiknek mindketten a szerelmesei voltak. Egy csésze kávéval a kezükben hányszor várták a napfelkeltét, csak hogy lássák a pillanatot, amikor a nap elkezdődik és hányszor bújtak vissza az ágyba, hogy aztán egymás karjaiban aludjanak még egy pár órát. A lány bőrének illata, a lenyugvó légzése, a reggeli kávé íze… Mellette néha még mintha a jövő is érdekelte volna.

Most, hogy az Yzefron fogyott a szervezetéből, kutyául fájt mindez. Összeszorult a mellkasa.

Tei távol tartotta magát az Yzefrontól. Ő a vitaminokban hitt. Mex ezen mindig rettenetesen jól szórakozott vagy bosszankodott. Mikor melyik.

Teinek volt egy szekrénye a konyhában, ami tele volt különféle vitaminokkal. Kényszeres pontossággal tartotta számon a kis tégelyek tartalmát, amiről a szekrény ajtaján, egy papíron naprakész leltárt vezetett. Megvolt a rendszere mindenre. Nem típusonként tartotta őket, hanem évszakonként cserélte az első sorban lévőket, hogy a szezonnak megfelelő vitaminok mindig szem előtt legyenek. Ezen felül volt egy napi lebontása is, de az már olyan bonyolult volt, hogy Tein kívül senki nem értett egy szót sem belőle. A főzés nem volt erőssége. Azt vallotta, az alapanyagok már semmiben nem hasonlítanak a régiekhez, a vitaminok az egészség zálogai.

Mex valóban sosem látta, hogy a kis pirulákon kívül bármi normális kaja érdekelte volna Teit. Evett persze, de rettenetesen válogatós volt. Mex szeretett akár egy kihűlt pizzát elnyammogni a tévé előtt, imádta a fánkokat és a gyorskaját. Tei furcsa vitaminmániájától anno falra mászott, most inkább mosolyt csalt az arcára ez az emlék.

Amikot Tei és Borz összejöttek, minden megváltozott. Számtalan szakításaik egyike volt épp soron, de Mex már nem vette halálosan komolyan ezeket az intermezzókat. Temperamentumosak voltak mindketten, már-már úgy gondolta, ezek a kis jelenetek is részei az élet nagy játékának. Ez alkalommal azonban Tei elszánt volt, és a szokásos két nap után sem volt hajlandó Mexszel találkozni. A legfurcsább az volt, hogy Borz, Tei legjobb barátja sem mutatkozott.

Ezekben a napokban, azonban Borz fel sem vette a telefont. Mex persze nem kapcsolta össze a két dolgot. Tei és Borz nem barátkoztak össze, épphogy köszöntek egymásnak, ha találkoztak. Borz az az igazi jófiú volt. Rendes család, jó iskolai eredmények, átlagos cuccok. Egy dolog érdekelte igazán: a repülés. Még kölyökkorukban együtt találták ki, hogy pilóták lesznek, mert az rém menő és imádják a csajok az egyenruhát. Az egyetlen különbség csak az volt kettejük között, hogy Borz komolyan is vette a régi álmot, és mint valami pitbull, nem eresztette. Mex meg el sem ment az alkalmasságira, és életében először maró irigységet érzett, amikor megtudta, Borznak sikerült. Próbálta elviccelni, de akkor és ott, valami megváltozott kettejük viszonyában. Már nem ugyanahhoz a kaszthoz tartoztak. Egy nyomorult alkalmassági vizsga, még hol volt Borz a nőket vonzó egyenruhától, meg a világjárástól, és mégis, elkezdtek rá másképp nézni a csajok. Persze a nagy semmire egyelőre, de mégis.

Egy parkban látta meg őket. Teivel való szakításának a harmadik napján. Csak ölelkezve álltak egy fa alatt. Nem mozdultak. Esni kezdett, de ezek ketten nem mozdultak. Álltak és nem eresztették egymást. Mex is elázott aznap. A döbbenet a járdája szögezte, az zápor eláztatta, az Yzefron pedig megmentette. Megint.

Közben odaért a lány lakásához. Egy darabig fülelt, de nem hallott semmit. Ezek szerint nem voltak otthon. Lenyomta a kilincset. Meglepetésére az ajtó kinyílt. A kis lakásban meglepő rend volt. Hatalmas csokor mezei virág állt az asztalon. Tei átszaladhatott valamiért a szomszéd lányhoz. Mex mindig kérte, ezekre az időkre se hagyja a lakást tárva-nyitva, mert sosem csak a tervezett öt percig volt oda. Most jól jött a lány lazasága. Alig ismert rá a helyre. Óvatosan végigsimította a kanapé támláját. Kinézett az ablakon, ahol ugyanaz a látvány fogadta, mint amire emlékezett. Lassan, óvatosan mozgott, mint egy tolvaj, aki még nem tudja, mit is vigyen magával. A lakás tele volt képekkel, amiken Tei és Borz mosolyogtak, csókolóztak, ölelkeztek, bolondoztak. Csak annyit látott belőlük, amennyit muszáj volt. Nem bírta alaposan szemügyre venni őket.

Benyitott a hűtőbe is, csak úgy megszokásból. Mindig ezt tette anno, amikor itt lakott. Valahogy rendezte a gondolatait, miközben a többnyire üres hűtőszekrényt bámulta. A hűtő tele volt válogatott finomságokkal, gyümölcsökkel. A polcon szakácskönyvek sorakoztak. Mex alig hitt a szemének. Kinyitotta Tei vitaminos szekrényét. Edények, bögrék és konzervek sorakoztak a műanyag dobozok helyén. Sehol egy nyomorult tégely. Semmi.

A konyhapulton pizzás doboz, még három szelet pizzával.

Mex úgy érezte, átverték. Ez a nagy átváltozás neki járt volna, nem Borznak. Milyen rohadtul igazságtalan az élet! Milyen rohadtul igazságtalan!