Ez a találkozó jobban sikerült, mint gondolta. Most, hogy már lassan egy
hete a létezésnek ebben a furcsa formájában teltek a napjai, új és új
gondolatok törtek utat a tudatába. Ezek a gondolatok olyan távoli és
valószínűtlen helyekről érkeztek, hogy szinte lehetetlen lett volna
beazonosítani a származási helyüket. Hogy vélt vagy valós helyek voltak ezek,
még maga Mex sem tudta. Voltak köztük olyanok, amelyek édesek voltak, mint a
méz, mások meg úgy fájtak, mint egy égési sérülés, hirtelen és húsba vágóan
pattantak elő a semmiből. Ilyenkor nagyon kellett volna egy kis Yzefron. Mind a
belső fájdalom mind az annak csillapítása utáni vágy új volt, vagy legalább is
nagyon rég történt hasonló. A lelkét érő legkisebb támadásra Mex rögtön a
gyógyszerhez nyúlt hosszú évek óta, de sosem gondolta, hogy ezzel bármi baj
lenne. Tény, hogy az Yzefron elhagyásával jó volt ezekeket a nem várt jó
érzéseket, főleg az álmokat megtapasztalni, de azért inkább a fájó, nehéz
emlékek és a rémálmok voltak többen. Ez rosszabb volt, mint amire emlékezett,
vagy mint amire fel volt készülve. A minden mindegy érzése évek óta Mex körül
terjengett, mint egy elhagyhatatlan parfüm. Hozzánőtt a lényéhez, mint a
kapucnija.
A kíváncsiság és a fájdalom nyári záporként vagy épp hurrikánként mosta
el a nemtörődömséget. Néha jól esett a friss eső, néha viszont égető villámok
csapkodtak a fiú világa körül. Némelyik olyan közel csapódott be, hogy majd’
belehalt. Valami furcsa harc kezdődött el odabent. A lelke egy csatatérré
változott.
Könnyebb volt elviselni mindezt, ha valami konkrét dologra koncentrált.
Mex megpróbálta felidézni a szatyros nőt, akit láttak. Kicsit nehezen
járt, egy színes egyrészes ruha volt rajta, hosszú vörösesbarna haja volt, amit
hátul a feje tetejére tűzött. Mex megdöbbent. A Szívdobbantókról sem tudott
többet az általános sztereotípiáknál. Az is meglepte, hogy Aisa utcazenész.
„Biztos ez amolyan hobbi, amikor nem szónokol vagy éppen ír.” Ennél jobb
magyarázatot nem talált. AZ is meglepte, hogy Szilvián nyoma sem volt se
fehérnek, se feketének. Rumlis megjelenése mégis egységet, harmóniát sugárzott.
Ezt az egész bandát amolyan élhetetlen, nem erre a világra való idealista
szektaként képzelte el. Eddig.
Mi lenne, ha megkeresné a nőt a pályaudvarról? Megfigyelhetné őt
például. „Még jó, hogy senki sem látja, hogy egy szívdöglesztő csaj helyett egy
szatyrokat cipelő vén csoroszlyát hajkurászok - vigyorodott el, és a nő
keresésére indult.
Nem messze a pénztáraktól megtalálta Szilviát. Úgy látszik, szeret itt
lenni. „Szép lehetett valamikor, de most tuti, hogy turkálóból öltözködik –
gondolta. A nő hatvanvalahány évesnek tűnt, kevés pénzt költött magára, de
tiszta volt és rendezett, festett haja itt-ott ősz szálakat rejtett. Lassan
ment, nem volt nehéz követni őt. Sugárzott valamiféle derűt. Mosolygott, de nem
vitte túlzásba. Nevetőráncai különös, szinte szép kifejezést adtak az arcának.
Szilvia metróra szállt. Jó pár megállót mentek. Mex egészen jól
szórakozott, még sosem követett senkit.
Pár megálló múlva Szilvia leszállt. Mex szokásához híven a monitorokat
bámulta a metrón, így majdnem hoppon maradt élete első követési kísérleténél. A
folyóparton találták magukat, ahol az elmúlt években rengeteg jobbnál-jobb és
drága kávézó nyílt. Mex nem értette, mit keresnek itt. Azt hitte, valami
lepukkant piacon fognak kikötni.
Szilvia bement az egyik patinás kávézóba, és helyet foglalt. A pincérek
arcára volt írva minden gondolatuk. A többi vendég szinte hivalkodóan elegáns
volt. Szilvia kedvesen köszönt, leült egy asztalhoz és cseppet sem foglalkozott
a rosszalló pillantásokkal. Pár perc múlva megérkezett egy rettenetesen vékony,
szürke kosztümös nő, és leült mellé. Furcsa páros benyomását keltették.
A beszélgetésüket nem hallotta, ahhoz messze volt, de látta, amint
Szilvia egy zacskót vesz elő, és átadja. A másik nő kivett belőle egy blézert,
és alaposan átnézi a gombokat. Úgy fél órát beszélhettek, de úgy tűnt inkább az
elegáns nő beszél, Szilvia meg inkább csak hallgatott, bólogatott, hol együttérzően,
hol biztatóan mosolygott. Kezdett az egész unalmas lenni.
Fotó forrása: Töttös Márk
Mex közelebb ment.
-
Kedves tőled, hogy rendbe hoztad. Már épp ki akartam dobni,
de aztán eszembe jutott, hogy talán neked kellhet – mondta a nő.
-
Semmiség. Neked jobban áll. Gondoltam megvarrom, rendbe
szedem, és elhozom neked.
-
Jól tetted, drágám. Nagyon drága volt, kár lett volna érte –
mondta a nő. – Úgyse tudnád sehova felvenni.
Szilvia elnevette magát. Vagy nem vette magára a pikírt megjegyzést vagy
tényleg jól szórakozott.
-
Most pedig, bocsáss meg, mennem kell. Pincér, a számlát! –
intett a pult felé.
A pincér odajött és azt kérdezte:
-
Egybe számolhatom?
-
Nem, külön – válaszolta a nő. – Csak én megyek, a hölgy még
marad.
-
Hozhatok még valamit a hölgynek? – fordult a pincér Szilvia
felé. A hölgy szót pimasz nyomatékkal ejtette ki egy halvány mosoly
kíséretében.
-
Ugyan! Ne viccelj! – mondta Szilvia kedvesen és figyelmen
kívül hagyva a személyére tett pikírt célzást. - A vendégem vagy! – Majd a
pincér felé fordult:
-
Fiatalember, van még abból a narancsos csokitortájukból? –
kérdezte olyan lelkesen, mint egy gyerek. – Nagyszerű. Akkor a számlával együtt
hozzon egyet, kérem!
-
Neked pedig egészségedre! – fordult a barátnő felé.
-
Köszönöm. Rohannom kell – mondta amaz fontoskodva. Megfogta
a csészét és a szájához emelte. Komótosan megitta az utolsó kortyot, és
váratlanul egyenesen Mex szemébe nézett:
-
Olyan Keserű ez a kávé, mint az életem – mondta és mintha
belefeledkezett volna a pillanatba, pár másodpercig Mexen tartotta a szemét.
A fiú megmerevedett. A szomszéd asztalnál ült le erre a pár percre, a
láthatatlanság magabiztosságával szemlélte az iménti jelenetet. „Csak nem pont
ez a vén boszorkány lát engem?” – döbbent meg, de a nő egyszer csak elkapta a
tekintetét, felállt, megigazította a ruháját és elviharzott.
Szilvia hátradőlt a székében, behunyta a szemét és úgy tűnt, már csak a
napsütésre figyel. Elővette a tárcáját, a csokitortával érkező számlához
borravalót is tett, és távozott. Néhány aprópénz maradt csak a kopott tárcában,
de úgy tűnt, az a csokoládé élvezetéből nem vont le semmit.
Mex kijött a kávéházból. A hideg futkosott a hátán az iménti pár
másodperctől. Az öreg nő szúrós tekintete, lefelé ívelő mély ráncai, és a
mondat, amit, mint egy mérges kígyót kiköpött, még ott tekergett a lába körül.
Az élet keserű. Az élet keserű. Az
élet küzdelem a semmiért. Az élet igazságtalan. Az élet egy átverés. Az élet
keserű. Az élet keserű. Az élet keserű. Az élet keserű. A hüllőből ömlöttek
a gondolatok. Voltak napok, amikor úgy tűnt, mintha a világ minden emberének
ugyanakkor pontosan ugyanazt az üzenetet küldte volna. Az élet egyszerűen keserű.
Fotó forrása: Pixabay
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése