12. Az első álompróba

Mex rettenetes fáradtságot érzett, amikor hazaért. Ágyba zuhant.

Az Yzefron elhagyása óta félt elaludni, mert a rémálmok kegyetlenek és alattomosak voltak. Viszont nem bírt tovább ébren maradni, villámgyorsan elaludt.

Mintha egy zuhanó lift vitte volna lefelé a belső világa legmélyére, alig telt el pár perc és egy kastélyban találta magát, mintha valami időutazásra nevezett volna. Minden olyan ismerős volt, minden olyan személyes volt. Az ágyban hevert és a szobája ablakán valami lidérces szürke fény szűrődött be, amitől a biztonságot adó szoba úgy festett, mintha jéggé fagyott volna.

-       Hé, fiú! Ideje felkelned! – dörömbölt valaki a régi vastag faajtón. – Az úrnő látni kíván! Szedd össze magad gyorsan!

Mex, amilyen gyorsan csak tudta, felkapkodta a ruháit, összeszedte magát és meglepő gyorsasággal az ajtónál termett. A férfi, aki felverte, bronzszínű ruhát viselt, a szeme is bronzosan villant, és egy fáklyát tartott maga előtt, ami sárga fényével a kintről jövő csillogó szürkeséggel valószínűtlenné varázsolt mindent. Hosszú sötét folyosón haladtak át, ami folyamatosan jobbra tartott. Mex úgy érezte, már réges-régen körbe kellett volna érniük. Ám egyre kisebb és kisebb köröket írtak le. A folyosó egyre sötétebb és egyre szűkebb lett. Amikor a végére értek, egy hatalmas teremben találták magukat, aminek a közepén egy monumentális trónszék állt.

-       Úrnőm, itt a fiú – mondta Mex kísérője.

Mex maga sem tudta, honnan a magabiztosság, de bátornak és fontosnak érezte magát.

Az Uralkodónő ránézett Mexre. Szemében minden emberi történet bölcsessége, fájdalma és szépsége keveredett. Kortalan szépség volt. Hosszú kék haja, mintha csak egy tó lett volna, körbefolyta a trónt.

-       A járvány, ami megölte a népemet, engem és téged megkímélt. Tudnom kell, miért. Annyi szolgálóm, barátom és szerelmem közül, miért pont te maradtál életben.

Mex kísérőjére nézett, aki egyre áttetszőbb és áttetszőbb lett, majd szépen lassan eltűnt, mint a kámfor.

-       Csak mi maradtunk. Mindenki már csak látomás, szellem, aki ideig-óráig visszatér.

Mex állta az Uralkodónő tekintetét.

-       Kellünk egymásnak – mondta Mex magát is meglepve, és magabiztosan közelebb lépett.

-       Akkor bizonyára azt is tudod, hogy hogyan jutunk ki innen.

Mex egyre közelebb és közelebb ment, de közben nem engedte a királynő tekintetét. Szinte bűvöletben voltak mindketten.

Mex lassan leszegte a fejét, hogy az úrnő kék hajának tavába nézzen.

Fotó forrása: Pose Rosalinda

A víztüköré vált hajzuhatag tiszta volt és sima, mint a téli holdfény. Mex bátran belenézett a tenger kellős közepébe.

Saját szemei néztek vissza rá, de minden más egy farkasé volt. Szürke szőre, hegyes fülei, szeme körül a farkasok jellegzetes fekete vonala, amit mintha egy vékony ecsettel festettek volna a vadállat pofájára, ezzel is mélységet és tekintélyt parancsoló kontrasztot adva elszánt tekintetének. Mex farkasa vicsorgott. Nem támadott, de bármi kitelt volna tőle, ebben biztos volt a fiú.

Érdekes módon mégsem félt. Kettős érzések járták át a testét, a halálfélelem borzongása és az elfogadás melegsége. A farkas és Mex között fegyverek hevertek. A fiú tudta, csak akkor van esélye, ha kellő gyorsasággal és pontosan cselekszik, ha nem hagy időd a vadnak, hogy védekezzen. Ölni készültek mindketten. Puskák, íjak és tőrök hevertek tőle karnyújtásnyira. Óvatosan mozdult, lassan, szinte láthatatlan lassúsággal nyúlt a tőr felé.

A farkas ugrásra készült. Izmai pattanásig feszültek. Felső ajkát egy hajszállal feljebb húzta a néma vicsor. Kezében érezte a tőr markolatát. A penge hideget, kegyetlen profizmust és az ölés kéjes örömét sugározta. A farkas nem mozdult.

A királynő szemében a szomorúság könnye csillant.

Mex már nem érezte olyan magabiztosnak magát, mint érkezésekor. A farkas furcsa mód még mindig nem mozdult. Nem támadott és nem menekült, csak vicsorgott és tompán morgott.

A királynő haja tajtékos hullámokat vert a tapintható feszültségtől, miközben Mex támadóan felemelte a jobb kezét. Ujjai elfehéredtek a szorítás erejétől, az erek feszültek kézfején, halántékán az izzadtság egy kövér cseppje vékony vonalat húzott az álláig.

Egyszerre ugrottak egymásnak. A királynő felsikított. Hangja tüzes nyílként vágta át a terem levegőjét

„Öleld magadhoz!”

Mex érezte a farkas bundáját. Az állat jóval nagyobb volt, mint gondolta. Az érintése az ütközés ellenére puha volt, szinte bársonyos, a mancsa visszahúzott karmokkal érintette Mex vállát. A fiú mindkettőjük halálfélelmét látta. Nem volt köztük különbség. Összeölelkezve gurultak végig a padlón. Egyik sem mozdult.

Az Uralkodónő lelkét, mint súly alatt a vékony üveglapot, pattanásig feszítette a félelem. Eltakarta a szemét.

A fegyver fémes hangot hallatva csapódott a kőhöz. Kiesett Mex kezéből és élettelenül hevert a padlón. Egy csepp vér sem volt rajta.

A termet betöltötte valami fülsiketítő, bizarr, erős hang. Olyan volt, mintha megszólalt volna egy autó riasztója. Ez a hang teljesen idegen volt a kékhajú Uralkodónő világától. Mintha egy kalapáccsal tükörre vertek volna, úgy tört minden szanaszét. Egy duda harsogott, szólt elviselhetetlenül.

Mex izzadtságban úszva ébredt. Felült az ágyán és egy pár másodpercre a tenyerébe temette az arcát.

A szobájában volt, erre a felismerésre kissé megnyugodott, az ölébe engedte kezeit.