Mex a
körülményekhez képest jókedvűen ébredt. Fogalma sem volt, hogy hogyan keresse
meg Aisát, de úgy döntött, ő nem fog utána rohangálni. Ha a lány akar tőle
valamit, hát biztosan megtalálja.
A tegnapi
ruhakupacra nézett és eldöntötte, hogy ha látja valaki, ha nem, nem csinál
bolondot magából. Farmert, kék tornacipőt és fekete kapucnis pólót húzott. Valahogy
észrevétlenül csupa olyan ruhára tett szert, amin kapucni volt. Pulcsikkal
kezdte, de egy ideje már pólói is mint kapucnisak voltak. Illúzió, de valahogy szeretett
elbújni.
Kiviharzott a
házból és csak úgy, lófrálni kezdett az utcákon. A délelőtt nagy részét édes
semmittevéssel töltötte. Valószínűtlenül jó idő volt, a telet mintha elfújták
volna.
Az emberek átnéztek
rajta, de ez most egyáltalán nem zavarta. Így, hogy lehetősége sem volt, hogy
bárkivel is találkozzon, észrevétlenül órákat töltött azzal, hogy figyelte az
arcukat, hallgatta a beszélgetéseiket.
Mivel már elég
fáradt volt és nem volt kedve céltalanul tovább csavarogni, úgy döntött,
hallgatja kicsit az utcazenét. Combján dobolva szinte automatikusan követte a
zene ritmusát. A tavasz igazi kezdetét az első virágokkal egy időben felbukkanó
utcazenészek jelezték.
A lány a hegedűvel,
aki az utca másik oldalán állt, mintha csak magának játszott volna. Nem
mutatott semmilyen érdeklődést sem a hallgatósága, sem az előtte heverő
hangszer tokjában gyűlő pénz iránt. Mex
látásból ismerte a lányt. Évek óta fel-felbukkant valamelyik téren, aluljáróban
vagy utcasarkon.
Többnyire ismert
slágereket játszott, vagy csak improvizált. Úgy tűnt, az egészet mintha csak a
saját szórakoztatására tette volna. Halk volt, finom és érzéki, ugyanakkor volt
benne valami elképesztően fegyelmezett. A hangszer hangja lágy volt és
álmodozó, a zenész keze viszont erős, inas. A haja szőke, rasztás, színes
gyöngyökkel dekorálva, a ruhája ellenben klasszikusan elegáns. Csinos volt,
nőies, hippis és ugyanakkor furcsa mód katonás.
Az utcazenész köré pont
olyan szabálytalan hallgatóság gyülekezett, mint amilyen ő maga. Egy fiatal
szerelmespár, egy elegáns öreg hölgy, egy részeg hajléktalan férfi, aki negyven
éves is lehetne, meg hetven is, és egy öltönyös férfi, aki sötét napszemüveget
viselt, és hátul összefűzött kezében kis fekete táskát tartott. Ez a
szedett-vedett hallgatóság szótlanul hallgatta a zenészt, más járókelők viszont
mintha észre sem vették volna. Jóformán nekimentek, jó hogy keresztül nem estek
rajta.
Mex tekintete a zenész
mögötti monitoroszlopra vándorolt. Boldog, mosolygós gyermek arca nézett vissza
rá a jól ismert reklámból. Boldog életre születtem – mondta épp nevetve. Ez
csak a szokásos Yzefron reklámok egyike lehet, állapította meg Mex.
Ismerte a szlogent
már rég, gyerekkorából emlékezett rá, a gyerek arca viszont évről-évre
cserélődött. Egy dolog viszont nem változott, a kölyök felszabadult, boldog
mosolya. Őt követte egy másik mosoly, ezúttal egy szabályos arcú, tiszta kék
szemű, ősz férfié. Csak a szépre emlékezem – mondta. Ez a mondat is
köztudott volt, amit időről-időre új idős arcok hirdettek.
A rövid reklámot a
Híradó követte. A hegyi embereknél megint állt a bál. Zavaros egy népség, jobb
tőlük távol maradni. Efelől Mexnek sem voltak kétségei. Már az arcukon látszott
a vadság, mintha születésük percétől be lettek volna oltva a civilizáció ellen.
Barbárok voltak egytől-egyig, a városi életre tökéletesen alkalmatlan ösztönlények.
Csak a parancsot értették, az erőt. A gazdagabbak eljöhettek ugyan a városba,
de üzletfeleiken kívül senki nem látta őket szívesen. A pénz viszont akkor is
pénz, ha a hegyi ember zsebéből való. A többség azonban csóró ösztönlény volt,
akiknek vad vonásai messziről felismerhetőek voltak. Akinek egy csepp esze is
volt, elkerülte őket. A Híradó – ha éppen hírrel nem szolgálhatott felőlük -
gyakran közölt egyszerű statisztikákat, tényeket róluk, amiket hallva minden
épeszű városlakó felismerte, nem valók ezek ide, csak a bajt hozzák rájuk. Bár
még sosem találkozott eggyel sem, Mex nem értette, ha egy népség ennyire
kártékony, miért nem vették még körbe a várost egy masszív kerítéssel, és akkor
le lenne az egész bagázsról a gond.
Fotó forrása: Pixabay
Mex a mellette álló
nő újságába pillantott, ahol újabb mosollyal találkozott, ezúttal egy egész
oldalas hirdetés köszönt vissza rá. Ne csak keresd a boldogságot! Tegyél is
érte! – vallotta egy egyenruhában feszítő, ujját az olvasó felé mutató,
jóképű, tökéletes fogsorú katona, aki mögött homályosan egy háborús kép volt
látható. Sokat cikkeztek egy időben a háborús övezetekből hazatérő katonák
lelki sérüléseiről és az újrakezdési esélyeikről. A képen látható férfi
története azért is hiresült el, mert csodával határos módon élt túl egy
túszdrámát. Fél évig senki sem tudta, merre lehet, és amikor csont soványan,
beesett szemekkel előkerült, zavaros történetéből csak annyi volt egyértelmű,
hogy láncon fogva tartották egy szűk, sötét cellában.
Eddig fel sem tűnt,
mennyi Yzefron hirdetésbe lehet belefutni – gondolta Mex. Össze sem tudná
számolni, élete során őt magát is hányszor mentette meg a boldogság gyógyszere.
Nem sokkal azután hogy elveszítette a szüleit, kapott a szer gyerekeknek
kifejlesztett változatából. Általában elég pár nap, de állítólag őt annyira
megviselte a veszteség, hogy hónapokig kellett szednie. Szerencsére alig
emlékszik bármilyen érzésre azokból a napokból. Aztán apróbb bánatok
kezelésénél is bevált a cucc. Amikor pedig szerelme, Tei elhagyta és összeállt
a legjobb barátjával, Borzzal, beszerezte az előírt dózis kétszeresét és
örömmel vette észre, a fájdalom nem hogy elmúlt, de szinte ki sem alakult. Nem
volt rá ideje. Ennek már fél éve.
Míg gondolatban
elkalandozott, észre sem vette, hogy a zene abbamaradt, a lány eltűnt,
hallgatóságát pedig elnyelte az utca forgataga. Épp indulni készült, amikor egy
határozott kéz megérintette a vállát. Megfordult és az utcazenész lánnyal
találta szembe magát, aki határozott tekintettel és egy hivatalos kézfogással
üdvözölte.