Nehéz ebben a világban. Nem elég, hogy az emberek szemét a legapróbb vércseppekig
részletezve elöntötte a valóság minden bánata, katasztrófája
és szörnyűsége, ott van még a Hüllő is.
Hogy azért született-e, mert a város
lakói minden szörnyűséget beengedtek a fejükbe, vagy mindig is ott volt, csak
várta, hogy szellemiségét valaki kiengedje a palackból, nem tudja senki.
Suttogva vagy ordítva, de mindenkihez utat talált,
amióta Históriában elfelejtették a mesélést.
Fotók forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Pixabay
A Hüllő becsukta a szemét és koncentrált. Erősen
koncentrált. Hatni tudott az elmére, támadta a gondolatokat. Lehetetlen volt
őket nem meghallani. Kitartóan, mintha csak az egy slag lett volna automatára
állítva, locsolta a világot kéretlenül és megállíthatatlanul a mocsokkal, ami a
fejéből áradt. A Gondolatai egyszerűek voltak, szinte nevetségesen egyszerűek.
Alany és állítmány. Alig valami magyarázat. Egy kijelentés. És pont ettől volt
maró és gyilkos, hogy egy tényt közölt. Egy olyan tényt, amin nem lehet, nem
szabad, nem érdemes változtatni.
Az üzenet kikerülte az emberek fülét és egyből a
fejükbe hasított. A fejből aztán a kába tompaság továbbáradt a test felé.
Ólomból készült mellényt tett a gyenge mellkasra, fájdalmasan nehéz csizmába
erőltette a lábat és követ akasztott a megfáradt nyakba. Alig lehetett ellene
védekezni.
És a szív, ez a szegény, magányos kicsi szerv, egyre
nehezebben bírta rá a testet, hogy lépjen, lélegezzen, emelje fel a fejét, de
legalábbis menjen tovább. Minden dobbanást emberfeletti küzdelem előzött meg.
A Hüllő gondolatai kitartóan érkeztek. Nem voltak
tekintettel senkire és semmire. Néha sokáig zubogott belőlük ugyanaz az
állítás, néha csak pár percig, pár nagyon nehéz percig.
Add fel! Nem
vagy rá képes. Vesztes vagy. Nem menekülsz. Nem fog sikerülni. Nem fog
sikerülni. Nem fog sikerülni.
És így tovább....
Senki sem tudott elbújni előlük. A legkegyetlenebb
propaganda volt a világon. Fejre célzott, mint egy lelketlen orvlövész. Nem
tudhatta senki mikor és honnan érkezik a támadás: a háztetőről, a tévéből, a
katedráról, az újságokból vagy pont a saját otthonunkból? A Hüllő egyszer csak
becsukta a szemét és rá gondolt. Pont
rá.
Az Yzefron segített. Ahogy tompította a fejet,
halkultak a hangok, de legalábbis egyre kisebb erővel verték az ajtót. Az
Yzefron csodálatosan segített. Csak minden támadásnál azonnal be kellett venni.
Egy kis késlekedés már nagyon fájt. A dózist mindenki maga emelte, a támadás
intenzitásának függvényében, de volt, aki már a Hüllőre gondolt és a kis sárga
pirulához nyúlt.
Mex már régen hallotta a Hüllő hangját. Gyerek volt még,
alig emlékezett rá. A szülei halála körüli napokban. Már tompult az emlék, de a
hideg futkosott a hátán, ha valamiért eszébe jutott. Drága, jó Yzefron! Mindig segített. Mindig ott volt.
Mex nem
tudott elég hálás lenni a szerért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése