7. Tüzet viszek, lángot viszek

Álmodott. Újra álmodott.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

Álmában újra látta a Hüllőt, olyan tisztán látta a szemében megcsillanó éhséget, mint még soha. Nem értette a nyugalmat, amit érzett, nem értett semmit, csak beleremegett a mozdulatlan pupillák fagyos kegyetlenségébe. Most először járta át valamiféle megmenekültem-érzés. A harag, amit megmentője iránt érzett, továbbra is ott dobogott a halántékában, de az álom valami eddig ismeretlen, új érzéssel lepte meg. Olyan érzés volt, mintha valaki fogta volna a kezét, mintha vezette volna. Látta magát kisgyerekként, látta, ahogy apja műhelyében bámulja a lángokat. Az emlék tiszta volt és melengető. Apja álmában kovács volt, hatalmas ember, a tűz és a vas szerelmese. Mex sosem látott kovácsot, csak könyvek képeiről ismerte, állítólag dédapja valóban az volt. Most viszont hallotta az ütemes zenét, amit a kalapács adott, ahogy apja tökéletesen, egyenletes ritmusban formálta a vasat.

A tűz először pirosan izzott, sárga és narancssárga lángok simogatták a levegőt, apró zöld szikrák hánytak fémes, kék lángnyelveket.

A tűz az életről mesélt, az életet adó melegről, ami néha forró, mint egy ölelés, néha meg csupán langyos, mint a tavaszi szél. Furcsa emlékek érkeztek az álommal.

Egy téli fagyos érzés, amikor a kinti játék után anyja kezébe vette Mex áthűlt, elgémberedett ujjacskáit és kezeit gyengéden két keze közé fogta. Finom, meleg tenyerét a szájához emelte és lassan, de erősen testmeleg, életre hívó levegőt fújt a kis barlangba, amit tenyereivel formált. Mex először nem is fogta fel a meleget, majd élénk, szúrós fájdalmat érzett, mintha ezer apró tű szurkálta volna kezeit, majd mintha hangyaboly sétált volna át ujjai között és végül megérkezett a várt melegség, ami pillanatok alatt forróba csapott át. Mex mindennél jobban szerette ezt az érzést. Amikor odakint játszott, gyakran gondolt arra, hogy minél tovább gyúrja a havat, anyja majd annál tovább melengeti kezeit. Néha kesztyűt sem húzott, csak hogy biztos átfagyjanak az ujjai.

A tűz aztán kettévált és kitáncolt az ablakon, a narancsos lángok jobbra, a fémes kékek balra mentek. Mex kiszaladt a műhelyből és látta, hogy a lángnyelvek elindulnak az ég felé. Őrületes sebességgel pörögtek és forogtak, alig követhető vad táncot jártak, míg végül egy helyben szédült pörgésbe kezdtek az égbolt jobb és bal oldalán. A narancs fények egyre erősebben izzottak és egyre erősebb fényt árasztottak. A kékes fények szédült táncából fémes csillogású korong lett, amitől megborzongott, és bár alig érezte a hűvöset, libabőrös lett. Mex azt vette észre, hogy a Nap és a Hold egyszerre vannak az égen és az éjszaka és a nappal határát, mintha vonalzóval húzták volna meg. Furcsa módon, ő maga állt a valószínűtlen természeti jelenség kellős közepén. A fény és az árnyék a feje búbjától a talajig, amin állt, pontosan megfelezte őt. Alig hitt a szemének, de nem mozdult. Nem mert, nem tudott. Finom ujjak érintették két kezét jobbról és balról egyaránt. Női kezek voltak, ebben biztos volt. Érezte mindkét lány illatát. Gyümölcsös friss szél és émelyítően tömény rózsaillat keveredett az orrában. Egyik kéz sem húzta, mintha mindkettő csak egyszerűen várt volna. Mexnek kellett volna választani, de nem volt rá képes. Még nem.

Aztán mindez egy pillanat alatt semmivé foszlott és valaki felkapta és nevetve a feje fölé dobta. Apja volt az, Mex pedig gyerek volt újra, aki teljes bizalommal repült az ég felé apja erős karjaiból.

Szíve úgy dobogott, mintha ki akarna törni a mellkasából, mintha a motor eddig sosem ismert tiszta benzint kapott volna és maga is meglepődne, micsoda elementáris erő lakozik benne.

Szerette volna, ha még tart az álom, ha azok az erős kezek nem eresztik, és felkapják újra és újra és ő hangosan nevethet bele a kovácsműhely melegébe.

A képek viszont lassan tompulni kezdtek, és mintha az a valaki, aki eddig a kezét fogta, már nem vezetné tovább. Az álom apró, puha részekre szakadt, mint a széttépett vattacukor.

Mex lassan visszafordult élete egyik legkedvesebb álmából. Odakint már világosodott. Meleg március volt, de még nem győzött a tavasz a tél felett.

Mielőtt Mex felébredt egy árny mozdult az ágya mellett. Először lassan elengedte a kezét, majd egy pár másodpercig még nézte a fiút, végül felállt és olyan hangtalanul, ahogy jött, kiment a szobából. 

Jól öltözött volt, kezében sétapálca, pont, mint egy operaénekes.