Mex hazafelé
indult. Annak ellenére, hogy azt sem értette pontosan, mit jelent a hazamenni
ezentúl. Valójában régóta nem értette, de egy jó ideje már nem is foglalkozott
vele. Az ember megszokja az életét és egy idő után nem akarja megváltani a
világot. Egyszerűen csak túl akarja élni, kihozni belőle, ha nem is a maximumot,
de a lehetőségekhez képest a legtöbbet, élvezni a pillanatot és kész. Nincs
ebben semmi, de semmi extra. Az Yzefron meg jó cucc. Mindenki tolja, Mex is,
meg a haverjai nagy része is. Nagyi meg mit tud erről az egészről? Ha kicsit
jobban haladna a korral, ő sem hagyná ki. Könnyebb a nap, gyorsabban telik a
vánszorgó idő és bizsereg tőle az ember teste, lelke. Nem lehet rászokni, semmi
köze ahhoz a sok vacak minőségű droghoz, ami a piacon van, szinte ingyen van,
és még legális is. Mi a francnak kéne harcolni ellene? A fél világ szedi és jól is teszi.
Mex régóta nem
kérte ki senki véleményét, ha az életéről volt szó. Kilenc éves volt, amikor
meghaltak a szülei. Először az anyja, majd rá pár hétre az apja. Egyre kevésbé
emlékezett rájuk és bár sosem volt számára tiszta, mi is történt velük
pontosan, a kérdés kezdte is jelentőségét veszteni. Valami betegségről
magyaráztak annak idején az orvosok, de persze félig latinul, érthetetlen
mondatokban fejezték ki magukat és egyiknek sem volt különösebben ínyére, hogy
részese legyen még egy családi drámának. Mindenkinek megvan a maga baja. Akkor
sem volt kevesebb, mint mostanában. A nagyszerű állami neveléstől nagyi
mentette meg, aki azonnal magához vette és az elmúlt nyolc évben úgy viselte
gondját, hogy különösebben nem korlátozta semmiben. Nem is nagyon lehetett
volna. Nem csak azért mert nagyi egyre inkább bezárkózott a saját világába és
ki tudja miért, amolyan elő kísértet módjára kezdett létezni a közös lakásban,
ahol Mexszel mintha valami párhuzamos világban éltek volna. Azért is, mert
Mexet sem ejtették a fejére. Egy vak, zárkózott, jóhiszemű öregasszonyt
bármelyik kilenc éves ott vezeti meg, ahol akarja. Mex pedig több volt, mint
bármelyik kilencéves. Okos, leleményes kölyök volt mindig is, aki sokra vihette
volna, ha nem ide születik és pláne, ha nem veszíti el a szüleit. De ezeken
teljesen felesleges rágódni. Ide születtem és ők egyszerűen meghaltak –
gondolta Mex és újra elhatalmasodott rajta a harag. A szorító érzés a torkában
kezdte, a feje majd szétdurrant a fülében zubogó hangos erektől és azon kapta
magát, hogy a tenyerében érzett éles fájdalom nem másból ered, mint a húsába
maró saját körmei nyomából. Percek óta ökölbe szorított kézzel ült a
villamoson. „És most megint más irányítja az életem. Megint valami, amit nem én
választottam. Mi az, hogy kiválasztott? Mi a fenét képzel magáról ez a pasi?
Csak azért, mert ő a Szívdobbantók nagyura, belemászik mások
életébe?”
Percekig tartott,
míg valamelyest lenyugodott és tompult a zúgás a fülében.
„Érdekes – gondolta
– nincs nagy különbség a között, hogy látnak-e, vagy sem. „
Az emberek
többnyire vagy a telefonjaikat nyomkodták, vagy kibámultak az ablakon, már ha
voltak ablakok előttük és nem egy ablak méretű monitorra meredtek. Valójában ő
sem nagyon vette eddig a fáradtságot, hogy megnézze a többi embert vagy
kapcsolatot teremtsen velük. „Hm. Eddig
semmi extra a láthatatlan életben.”
A haza vezető utat
a lehető legnagyobb kerülővel tette meg, sötét volt, mire hazaért. Nagyi minden
bizonnyal már rég alszik.
A szobájába lépve
azonnal megcsapta az orrát a meleg kakaó édes illata és még valami. Az ágyán
egy levél várta és egy kis kupac, gondosan egymásra hajtogatott, elegáns ruha.
A ruhákat, úgy ahogy voltak, átlódította a székre, és miután pár másodpercig
meredten bámulta a borítékot, a kezébe vette, az ágyára ült és alaposan
szemügyre vette. Elegáns papírból készült borítékon, cikornyás, régimódi
betűkkel mindössze ennyi állt: Mex. A borítékon, a feladó helyén dombornyomott
minta díszlett, négy fa egy körben, amelynek lombja és gyökerei egymásba
fonódnak.
Kinyitotta a
borítékot és kezébe vette a levelet.
Fotó forrása: Sárvári Töttős Györgyi
Kedves Mex!
Alfonz kérésére veszem fel veled a kapcsolatot. A nevem
Aisa és az a megtiszteltetés ért, hogy én lehetek a mentorod. Először is
köszöntelek a Szívdobbantók táborában. Nagyon sok mindent kell átbeszélnünk és
bizonyára nagyon sok kérdésed is van. Igyekszem mindenben a segítségedre lenni.
Nagyon nagy felelősség közénk állni, és kérlek, jelezd, ha bármiben a segítségedre
lehetek.
Természetesen személyesen lesz lehetőségünk alaposabban
megismerni egymást, de elöljáróban talán annyit, hogy három éve léptem be a
Szívdobbantók közé, amikor pont annyi idős voltam, mint Te most. Talán ezért is
választottak melléd. Szerencsém volt, hogy Alfonz maga volt a mentorom.
Különleges egyéniség, rengeteget lehet tőle tanulni, de ebben bizonyára
megerősítesz. Nagyon értékes tagként tekinthet rád, ha ennyire szívén viseli a
kiképzésedet. Bizonyára fontos vagy számára.
Holnap délelőtt tíz órakor várlak a parkban, a padnál,
ahol Alfonzzal is találkoztál. A ruháidat a lehető legkörültekintőbben
válogattuk össze, remélem, elnyerik a tetszésed.
A kiképzéseden mindösszesen az emlékeidre, a
történeteidre lesz szükség. Minden mást a pillanat ad.
A holnapi viszont látásra!
Aisa
Mex nem hitt a
szemének. Ez a csaj nem normális. Mi ez a fene udvarias stílus? Bizonyára
gúnyolódik. Kérlek, jelezd,
megtiszteltetés ért, elnyerik a tetszésed.. mint valami vénlány kémiatanár,
akit messziről kerültek a pasik világ életében. Sejtette, hogy a Szívdobbantók
maradiak és nem a való életre valóak, de hogy valaki, aki alig idősebb nála,
átvegye ezt a baromságot, elképzelhetetlen volt számára.
Végtelenül
fáradtnak érezte magát. Olyan gyorsan aludt el, mint még soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése