8. Nem bukkant fel, csak ott volt mindig

Mex a körülményekhez képest jókedvűen ébredt. Fogalma sem volt, hogy hogyan keresse meg Aisát, de úgy döntött, ő nem fog utána rohangálni. Ha a lány akar tőle valamit, hát biztosan megtalálja.

A tegnapi ruhakupacra nézett és eldöntötte, hogy ha látja valaki, ha nem, nem csinál bolondot magából. Farmert, kék tornacipőt és fekete kapucnis pólót húzott. Valahogy észrevétlenül csupa olyan ruhára tett szert, amin kapucni volt. Pulcsikkal kezdte, de egy ideje már pólói is mint kapucnisak voltak. Illúzió, de valahogy szeretett elbújni.

Kiviharzott a házból és csak úgy, lófrálni kezdett az utcákon. A délelőtt nagy részét édes semmittevéssel töltötte. Valószínűtlenül jó idő volt, a telet mintha elfújták volna.

Az emberek átnéztek rajta, de ez most egyáltalán nem zavarta. Így, hogy lehetősége sem volt, hogy bárkivel is találkozzon, észrevétlenül órákat töltött azzal, hogy figyelte az arcukat, hallgatta a beszélgetéseiket.

Mivel már elég fáradt volt és nem volt kedve céltalanul tovább csavarogni, úgy döntött, hallgatja kicsit az utcazenét. Combján dobolva szinte automatikusan követte a zene ritmusát. A tavasz igazi kezdetét az első virágokkal egy időben felbukkanó utcazenészek jelezték.

A lány a hegedűvel, aki az utca másik oldalán állt, mintha csak magának játszott volna. Nem mutatott semmilyen érdeklődést sem a hallgatósága, sem az előtte heverő hangszer tokjában gyűlő pénz iránt.  Mex látásból ismerte a lányt. Évek óta fel-felbukkant valamelyik téren, aluljáróban vagy utcasarkon.

Többnyire ismert slágereket játszott, vagy csak improvizált. Úgy tűnt, az egészet mintha csak a saját szórakoztatására tette volna. Halk volt, finom és érzéki, ugyanakkor volt benne valami elképesztően fegyelmezett. A hangszer hangja lágy volt és álmodozó, a zenész keze viszont erős, inas. A haja szőke, rasztás, színes gyöngyökkel dekorálva, a ruhája ellenben klasszikusan elegáns. Csinos volt, nőies, hippis és ugyanakkor furcsa mód katonás.

Az utcazenész köré pont olyan szabálytalan hallgatóság gyülekezett, mint amilyen ő maga. Egy fiatal szerelmespár, egy elegáns öreg hölgy, egy részeg hajléktalan férfi, aki negyven éves is lehetne, meg hetven is, és egy öltönyös férfi, aki sötét napszemüveget viselt, és hátul összefűzött kezében kis fekete táskát tartott. Ez a szedett-vedett hallgatóság szótlanul hallgatta a zenészt, más járókelők viszont mintha észre sem vették volna. Jóformán nekimentek, jó hogy keresztül nem estek rajta.

Mex tekintete a zenész mögötti monitoroszlopra vándorolt. Boldog, mosolygós gyermek arca nézett vissza rá a jól ismert reklámból. Boldog életre születtem – mondta épp nevetve. Ez csak a szokásos Yzefron reklámok egyike lehet, állapította meg Mex. 

Ismerte a szlogent már rég, gyerekkorából emlékezett rá, a gyerek arca viszont évről-évre cserélődött. Egy dolog viszont nem változott, a kölyök felszabadult, boldog mosolya. Őt követte egy másik mosoly, ezúttal egy szabályos arcú, tiszta kék szemű, ősz férfié. Csak a szépre emlékezem – mondta. Ez a mondat is köztudott volt, amit időről-időre új idős arcok hirdettek.  

A rövid reklámot a Híradó követte. A hegyi embereknél megint állt a bál. Zavaros egy népség, jobb tőlük távol maradni. Efelől Mexnek sem voltak kétségei. Már az arcukon látszott a vadság, mintha születésük percétől be lettek volna oltva a civilizáció ellen. Barbárok voltak egytől-egyig, a városi életre tökéletesen alkalmatlan ösztönlények. Csak a parancsot értették, az erőt. A gazdagabbak eljöhettek ugyan a városba, de üzletfeleiken kívül senki nem látta őket szívesen. A pénz viszont akkor is pénz, ha a hegyi ember zsebéből való. A többség azonban csóró ösztönlény volt, akiknek vad vonásai messziről felismerhetőek voltak. Akinek egy csepp esze is volt, elkerülte őket. A Híradó – ha éppen hírrel nem szolgálhatott felőlük - gyakran közölt egyszerű statisztikákat, tényeket róluk, amiket hallva minden épeszű városlakó felismerte, nem valók ezek ide, csak a bajt hozzák rájuk. Bár még sosem találkozott eggyel sem, Mex nem értette, ha egy népség ennyire kártékony, miért nem vették még körbe a várost egy masszív kerítéssel, és akkor le lenne az egész bagázsról a gond.

Fotó forrása: Pixabay

Mex a mellette álló nő újságába pillantott, ahol újabb mosollyal találkozott, ezúttal egy egész oldalas hirdetés köszönt vissza rá. Ne csak keresd a boldogságot! Tegyél is érte! – vallotta egy egyenruhában feszítő, ujját az olvasó felé mutató, jóképű, tökéletes fogsorú katona, aki mögött homályosan egy háborús kép volt látható. Sokat cikkeztek egy időben a háborús övezetekből hazatérő katonák lelki sérüléseiről és az újrakezdési esélyeikről. A képen látható férfi története azért is hiresült el, mert csodával határos módon élt túl egy túszdrámát. Fél évig senki sem tudta, merre lehet, és amikor csont soványan, beesett szemekkel előkerült, zavaros történetéből csak annyi volt egyértelmű, hogy láncon fogva tartották egy szűk, sötét cellában.

Eddig fel sem tűnt, mennyi Yzefron hirdetésbe lehet belefutni – gondolta Mex. Össze sem tudná számolni, élete során őt magát is hányszor mentette meg a boldogság gyógyszere. Nem sokkal azután hogy elveszítette a szüleit, kapott a szer gyerekeknek kifejlesztett változatából. Általában elég pár nap, de állítólag őt annyira megviselte a veszteség, hogy hónapokig kellett szednie. Szerencsére alig emlékszik bármilyen érzésre azokból a napokból. Aztán apróbb bánatok kezelésénél is bevált a cucc. Amikor pedig szerelme, Tei elhagyta és összeállt a legjobb barátjával, Borzzal, beszerezte az előírt dózis kétszeresét és örömmel vette észre, a fájdalom nem hogy elmúlt, de szinte ki sem alakult. Nem volt rá ideje. Ennek már fél éve.

Míg gondolatban elkalandozott, észre sem vette, hogy a zene abbamaradt, a lány eltűnt, hallgatóságát pedig elnyelte az utca forgataga. Épp indulni készült, amikor egy határozott kéz megérintette a vállát. Megfordult és az utcazenész lánnyal találta szembe magát, aki határozott tekintettel és egy hivatalos kézfogással üdvözölte.

-       Mex?  Aisa vagyok. Gyorsabban megtaláltalak, mint gondoltam.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese