29. Vörös iszony 4. nap

Mex napok óta nem foglalkozott semmi mással, csak egyszerűen tette a dolgát. Nem érdekelte, miért történt mindez, nem érdekelte, más lapátol-e vagy sem, nem nézte, kinek mi, vagy mi lenne a dolga. Ő csak tette a sajátját. Aisa keze a kezében simulékony és volt és ez nem sehogyan sem illet abba a képbe, amit eddig ebből a határozott, vagány lányból látott. Szerette ezt a kettős furcsaságot, ami Aisából áradt.

Napok óta ma járt először igazán nyitott szemmel. Az emberek, akik már negyedik napja önként dolgoztak, fáradtak voltak és elcsigázottak. A kezdeti lelkesedés még megvolt, de az emberi test követelte magának, azt az alapot, amitől működik: alvást, ételt, csöpp nyugalmat. A katonát már szinte csak az irányító pontoknál lehetett látni. Első ránézésre ők mindig ugyan olyan jól bírták a gyűrődést. A hadsereg vigyázott az övéire, tizenkét óránként váltották egymást az egyenruhások. Mivel a maszkjuk egyformává tette őket, olyan hatást keltettek, mintha elnyűhetetlenek lennének: negyedik napja erősek, éberek és fessek voltak.

A város arculata katonás arcot öltött. A katonaság zónákat jelölt ki, és elképesztően hatékonyan szervezte meg a katasztrófa sújtotta övezet életét. Egyre több zóna kapta meg a zöld, azaz az újra élhető besorolást, de még rengeteg piros zóna várt arra, hogy kitakarítsák. A munkát lehetetlen volt gépesíteni. Gondolkodó emberi erő kellett és lapát. A munkások karszalagokat viseltek. A karszalagok pedig egyértelműen jelezték, ki, hova és mikor léphet be, és hogy beléphet-e egyáltalán. Mivel mindenki dolgozni akart, a katonák nem vették túlságosan komolyan a karszalagok ellenőrzését. A Hírközpont viszont egyre többször beszélt a portyázókról, akikből hiányzik az emberség és a segítségnyújtás leple alatt valójában az üres lakásokat célozzák meg és aki kapja, marja alapon eltulajdonítják az értékeket, amit találnak.

A kommunikáció jó volt, egyre jobb. Mintha a Tábornok végre olyan feladatot kapott volna, ahol kibontakozhat, mint vezető, mint szervező, mint egykori katona. Úgy tűnt, sohasem alszik. A leglehetetlenebb időpontokban személyesen jelentkezett be a legváratlanabb helyekről. A bejelentkezései pontosak és hitelesek voltak. Mindig minden információ a birtokában volt és egyetlen újságírónak sem sikerült zavarba hozni. Az emberek hősként tekintettek rá.

Mexnek eleinte úgy tűnt, mindenki ugyanazt teszi, igyekszik segíteni valahogyan, bárhogyan. Most, hogy négynapnyi görnyedt lapátolás és megállás nélküli munka után felegyenesedett, egy új kép fogadta. Még mindig rengetegen dolgoztak az utcán, bár már jóval szervezettebben és kevesebb érzelemmel, de tömegek voltak az utcán. Az ügyes szem azonban már kiszúrt olyat, ami felett korábban elsiklott volna. Az ablakok némelyikéből fény vibrált, a tévé jól ismert fénye. Mex és Aisa közelebb mentek egy ilyen ablakhoz. A ház falánál, az utcán még cuppogott a vörös iszony mocsara a csizmáik alatt, odabent egy nő ült, szemében hideg felháborodás. A képernyőre meredt, ahol a hegyi ember felelősségét firtatta épp a műsorvezető és ahol korábbi évek felvételein mutatták be a hegyet, amit a hírek szerint már akkor is szabálytalanul működő titkok lengtek körül. A képen a bánya előtti víztározó volt látható, ami inkább hasonlított egy túl szabályos négyszögletű tóra, mint egy víztározóra. A folyadék, ami mint a mocsár elterült benne vörös volt, pont, mint a vér.

Mex nézte a nő arcát, ahogy a képernyő kizárta a tudatából az utca realitását. Mintha nem az ő utcája cuppogna az iszapos ragacstól. Mintha ez is csak egy hír lenne a korábbiak közül, csak ez mellesleg itt és most zajlik. Valószínűtlen volt az egész.

Rájött, valahol már látta ezt az arcot. Igen! A nő volt a kávézóból, a nő, akivel az a bolondos, színes Szilvia találkozott. Volt valami nagyon bizarr abban, ahogy a beesett vállú, rosszkedvű alak szeméből fröcsögött a gyűlölet a hegyi emberre, ahogy bólogatott a Tábornok érveire. Ült a tévéje előtt miközben pont az ő ablaka alatt melóztak vagy tízen, hogy megtisztítsák a mocsár ragacsától. Őrült világ – gondolta Mex.

Aisa egy szót se, szólt, csak szelíden elhúzta a fiút és mindketten a gondolataikba merülve mentek tovább a város központja felé.

Ami a központban volt, az cseppet sem hasonlított a régi centrumra. Minden létező helyen közvetítő kocsik álltak. Tetejükön műholdas antennákkal, kamerákkal, kicsi és nagy képernyőkkel olyan hatást keltettek, mintha marslakók szállták volna meg, az amúgy már vörös bolygót. A kamerák előtt bábeli zűrzavart idézve ezerféle nyelven beszélő riporterek hada látta el országát a legfrissebb hírekkel. Volt, aki a ledöntött kerítésre állt fel, hogy nézői lássák, igazi akció, amibe a képernyőn csöppenhetnek. Volt, aki teljes védőfelszerelésben és maszkban hadarta, hányan haltak meg, még milyen következmények várhatók. Mex nem hitt a szemének. Realidad nem fogadta, hanem adta a híreket. Erről szólt a világ minden híradása. Az ő katasztrófájuktól volt hangos a világ. Fordult a kocka.

xxx

Mex és Aisa befordultak a sarkon, és hátuk mögött hagyták a zsibongó tömeget, de Aisa nem állt meg.

A sportcsarnok felé vették az irányt. Mex egészen hozzászokott a kamerák mennyiségéhez. Mintha olyan alapfelszerelés lenne, mint a védőruha. Valaki vagy fogott egy kamerát, vagy az előtt állva hozzá beszélt.

Mex hallotta a hírekből, hogy ideiglenesen a sportcsarnokban húzhatják meg magukat mindazok, akiknek az otthona lakhatatlanná vált. A csarnok előtti kis modern tér a lehetőségekhez képest rendezett volt. Mex több arcot is felismerni vélt a kamerák előtt álló emberek közül. Sokat látta őket a tévében katasztrófák idején, télen, árvízkor, bármikor, amikor a természet meglepte legokosabb és legkiszolgáltatottabb teremtményét, az embert. Az egyházi szervezetek papi egyenruhájukban, a nagy karitatív szervezetek jól ismert címereiket és logoikat viselték ruháikon. Azt az ősz pasit, na meg a vastag, összenőtt szemöldökűt is látta már sokat. Mex semmi furcsát nem látott ebben. Az információ gyermeke volt, ebbe nőtt bele. Természetes volt számára, hogy ami történik, arról hírt is kell adni. Lehetőleg azonnal.

-       Több száz család befogadására vagyunk képesek.

-       Mindenre fel vagyunk készülve.

-       Igazi humanitárius katasztrófát előztünk meg.

-       Munkatársaink mindenben az áldozatok segítségére vannak.

-       Legyen tető mindenki feje felett.

A mondatok tökéletesek, szépen felépítettek és hangzatosak voltak. Profi kommunikáció profi kommunikátoroktól. Mex csak mondatfoszlányokat kapott el, de már attól is zsongott a feje. Aisa nem sokat foglalkozott a nyilatkozó nagyemberekkel.

-       Káposztafejek – mormolta csak úgy magának és a sportcsarnok felé vette az irányt.

Mex csak most vette észre, hogy a Tábornok is épp interjút ad vagy harminc kamera kereszttüzében. Nem tudott nem figyelni a szavaira. Furcsa volt, hogy a Tábornok régi katonai egyenruháját viselte, amitől magasabbnak, erősebbnek és hatalmasabbnak tűnt. Amióta leszerelt, megtehette volna, hogy mint nyugalmazott tábornok viseli, de nem vette fel. Most extra súlyt adott amúgy is erős orgánumának.

-       Igen, már tudjuk, mi történt. Gyakorlatilag háborús helyzet van. A hegyi ember a bánya víztározóját robbantotta fel, hogy bosszút álljon a városon. A törvényen kívüli élet meghozta a várt hatását. Évek óta informáljuk az embereket a hegyi ember életvitelének kockázatairól. Ennek kellett történni, hogy komolyan vegyenek minket, akik ezt a veszélyt jó előre jeleztük. Az, hogy még tisztességesen el sem tudjuk temetni a halottainkat ezeknek a barbár börtöntöltelékeknek a bűne. Az vagy, amiben élsz. Civilizált ember a városban, a disznó az disznóólban, a bűnöző a börtönben él. Illegális, ahogy léteznek, illegális, hogy egyáltalán léteznek, és egyre több jel utal arra, hogy egy ilyen robbanás nem a véletlen műve.

Pár másodpercre elnémult, majd így folyatta:

-       A vörös iszony terrorcselekmény. Ennek megfelelően fogunk intézkedni. Nincs több mondanivalóm.

Az újságírók kérdései hangos zsivajjá álltak össze, de a Tábornok nem méltatta őket válaszra, elmondta, amit el akart mondani, hátat fordított és testőrei gyűrűjében, határozott léptekkel eltűnt.

Mex fejében kavarogtam a Tábornok mondatai. Vajon miért tette ezt a hegyi ember? Kínok kínja végzett azzal, aki a vörös iszonyba fulladt. Ilyet halált nem kíván senki senkinek. Ezek nem is emberek. Aisa határozottan megfogta a kezét és a bejárat felé vették az irányt.

Az ajtókat katonák őrizték. Aisának semmiféle karszalagja nem volt, Mexnek is csak egy két nappal ezelőtti. Két napja elfelejtette felvenni a reggeli eligazításon a karszalagot, amivel igazolhatta volna, milyen jogon tartózkodik a katasztrófa sújtotta zóna kellős közepén. Mivel ezt az egészet eddig csak puszta formalitásnak tekintette, nem is foglalkozott vele. Valamiért most először jutott el a tudatáig, hogy a karszalagoknak bármi jelentősége is lehet. Szerencsére a katonákat jobban érdekelte, hogy a nyilatkozatok gond nélkül pörögjenek, így Mex és Aisa különösebb erőfeszítés nélkül jutottak be a csarnok egyik oldalbejáratán.

A lelátok üresek voltak, viszont az épület tátongó közepén egy kis táborváros körvonalazódott. Precízen bevetett katonai ágyak százai álltak némán és érintetlenül.

Az épület kongott az ürességtől.

Mex nem értette az egészet.

-       Mi folyik itt?

A csendet emberi beszéd foszlányai törték meg. Valahonnan a lelátók mögül mintha minden hang egyszerre jött volna: nevetés, sírás, dúdolás, beszélgetés.

Mex magától indult el a hang irányába. A lelátó mögötti irodákból jött a zaj. Az ajtók nyitva voltak. Odabent úgy húsz ember, főleg nők és gyerekek. Egy tálcán tea gőzölgött, egy idősebb asszony folyamatosan pityergett, egy másik szelíden simogatta a hátát. A gyerekek kergetőztek,  játszottak, mintha egyszerűen nem vennék észre, mi folyik odakint. Egy nő háttal ült és a rá figyelő nagyobb gyerekeknek mesét olvasott.

Mex és Aisa közelebb mentek hozzá. Mex azonnal felismerte. Szilvia volt az.

xxx

Ó, ha baj van, azért csak összefog a világ! Az Yzefron elvette az eszed, kisöcsém! Bajban is ugyanaz számít a nyomorult fajtádnak: önmaga. Milyen szerencsétlen képet tudsz vágni! Tényleg azt hitted, hogy itt majd egy mindenkiért, mindenki egyért? Tudod mit, állj be te is valamelyik kamera elé és mondj valami szívhez szólót! Hülyegyerek. A Hüllő rosszallóan csettintve kicsapta villás nyelvét. A nyála Mex arcára fröccsent. A fiú kezével letörölte a Hüllő testnedvét. Tenyeréről a ragacsot dühös tekintettel, lassan a farmerjára maszatolta.

Hát ha valami nem hiányzott Mexnek, az ez az átkozott dög volt. A hangjával együtt. Már akkor elkezdte gúnyos kuncogását hallatni, amikor a sok karitatív vezető a legelőnyösebb arcát mutatva mondta üres frázisait. Némelyik még laza sminket is kapott, hogy ne csillogjon a homloka, némelyik bakancsát egy kicsit összekente a technikus, mielőtt a stáb forgatni kezdett volna, hogy élethű legyen az anyag. Volt olyan riporter, aki combig érő csizmát húzott és beleállt a még el nem takarított vörös masszába. Egy jó vágóképért bármire képes lett volna. Mex csak nézte ezt a furcsa kavalkádot, és minden apróság csak később állt össze a fejében, amikor odabent meglátta az üres stadiont és Szilviát, akin semmiféle egyenruha nem volt, és aki pusztán azért volt ott, hogy segítsen. Talán senkinek nem tűnt fel, hogy egyik szervezethez sem tartozott. Egyszerű szívdobbantó volt. Odabent aztán a Hüllő már nem csak kuncogott, hangosan és undorítóan röhögött. Mex kétségbeesetten kereste Aisa tekintetét. A lány mintha látta volna, mi zajlik a fiúban, határozottan kézen fogta és a kis csoporthoz vitte.

-       Ételt készítesz vagy játszol a gyerekekkel?

-       Ételt.. – válaszolt Mex kábán. Nem volt éppen játékos kedvében.

-       Idefigyelj! – folytatta a lány – az a hang úgy megy, ahogy jött. Azonnal el tudod tüntetni. Keress valamit, amit megtehetsz vagy keress valakit, akinek tudsz segíteni!

Mex egy pillanatra behunyta a szemét és kiegyenesítette a hátát. Csak úgy ropogtak a csigolyái. Aisa szelídebb hangon folytatta:

-       A Hüllő mindenkihez beszél, de ha van dolgod, olyan mintha egy bekapcsolva felejtett rádió menne a háttérben. Ha szembefordulsz vele és figyeled, megbűvöl, hipnotizál, sokkol, megfagyaszt.

-       Azt hittem, te nem hallod.

-       Mindenki hallja.

-       Kétféle ember van. Az egyik ember hallgat rá, a másik lehalkítja az adást, amit sugároz és teszi, amit tennie kell. Meg kell válogatnod, kit és kinek a hangját engeded be a fejedbe! Mert ha már egyszer bent van, akkor visszhangzik, ha akarod, ha nem. Védd magad! A hangjától csak te védheted meg magad. A Hüllő mindent és mindenkit akar, de a te döntésed, hogy van-e védvonal a fejed körül, vagy nyitott kapukkal várod, hogy betelepedjen a gondolataid közé.

Mex még soha senkivel nem beszélt a Hüllőről, a hangjáról. Valahogy azt hitte, a dög csak azokkal áll le, akiknek a lelkét úgy összeverte a sort, mint az övét. Hogy Aisa, ez a lány aki annyira, de annyira rendben van és annyira oké és normális, ennyi mindent tud a Hüllőről, az teljesen új megvilágításba helyezte a dögöt. Pontosabban az egész világot. Mi a francért nem mondta ezt eddig senki?

Aisa mintha hallotta volna a fiú belső monológját, magához ölelte és a fülébe súgta:

-       Néha ki kell nyújtani a kezed a sötétben. Ha csak összefűzöd magad előtt, senki nem tudja megfogni.

Mex hálásan magához ölelte. Aisa játékosan kibújt az öleléséből és gyengéden a hasába bokszolt.

-       Tudod, a szupererős dzsungelharcosok csak a filmekben élnek túl egyedül.

-       Au – mosolyodott el Mex játékosan fájdalmat színlelve. – Vettem.

-       Akkor gyerünk, keress magadnak valami feladatot!

Mex és Aisa a sportcsarnokban töltötték az éjszakát. A fiú sosem gondolta volna, hogy egy tábori ágy elég lehet két embernek. Elég volt.