26. Vörös iszony 1. nap

Kora reggel volt még, Alig lehetett látni valamit is. Mex kinézett az ablakon, és percekig tartott mire felfogta, mit lát. Olyan volt minden, mintha egy filmforgatás kellős közepére csöppent volna. Csak kamerák nem voltak sehol és a jelenet, amit épp felvettek, mintha kínosan tovább tartott volna, mint ahogyan azt tervezték.

Az utca közepén a kitörő láva erejével hömpölygött a vér. Úgy két méter magasan tarolt le mindent, ami az útjába került.

Az emberek hisztérikus sikolyai, mint a légvédelmi szirénák, egyszerre robbantak ki, minden irányból. Mexet megbénította a látvány. A vérfolyam válogatás nélkül kebelezte be mindazt, ami az útjába akadt. Szekrény, autó, cipő, egy eszeveszetten kapálódzó állat, talán macska lehetett, törött monitorok tömkelege, egy nyitott esernyő bukkant ki abban a néhány másodpercben, amíg Mex felfogta, mi is történik. Még mindig úgy érezte magát, mintha egy videojátékot nézne, mintha ez nem az ő fizikai valóságában játszódna. „Valaki csak csinált valamit, valaki csak közbelép, valakinek csak dolga most és azonnal tenni valamit. „

A kábaságnak egy jeges felismerés vetett véget. Ami az előbb csak egy cipőnek tűnt, az most újra a gyilkos áradat felszínére került és Mex egy pillanatra látta a rongybabaként tekergő embert, aki a cipőt viselte. A hullámok kiköpték, elnyelték, falhoz vágták a tehetetlen testet, ami ekkor végleg eltűnt.

Mex látta, hogy a földszinti lakásokból az emberek a szekrények tetejére másznak, hogy az utcán a nő, akit minden kora reggel látni szokott kutyát sétáltatni halálra váltan, szűkölő négylábúját szorongatva egy kőkerítés tetején kuporog. Látta, hogy a nő nem bír egyszerre a pánikba esett állattal és a kerítésen való megkapaszkodással. Látta, hogy a kutya menekülni próbál és kicsúszik a nő kezéből. Úgy vitte el a vérfolyam, hogy fel sem bukkant többé. A nőt tartó kerítés úgy tűnt, csak ideig-óráig képes a neki csapódó, tomboló vérnek ellenállni.

Nem volt mit tenni. Mex rohant volna le, de józan esze odaszegezte az ablak mellé. A sors a szerencséseknek, akik egyre többen bukkantak fel az épületek ablakaiban, pusztán a szemtanú szerepet szánta, hogy lássák, és sohase felejtsék a tomboló kaszást, ahogy válogatás nélkül mészárol odalent.

xxx

A vérfolyam alig negyed óráig tombolt, aztán mintha percről percre veszített volna az erejéből, végül abbahagyta hömpölygő, dühöngő táncát és megmerevedett. Egyre többen rohantak le az utcára. Az emberek spontán csoportokba rendeződtek, válogatás nélkül törték be a földszinti lakások ajtaját, hogy mentsék, ami menthető. Mindenünnen segélykiáltások hallatszottak.

Mex is rohant le a lépcsőn, ahogy csak bírt.

A kapu vérben állt, úgy derék magasságig. a földszinti lakások hasonlóképpen. Amikor a kapuhoz vezető lépcsőhöz ért, találkozott három emberrel, akik a házban laktak, és akiket csak futólag ismert, de már pusztán az, hogy ismerős arcok voltak, érthetetlen bizalommal és melegséggel öntötte el. A házmester volt az egyik. Az öreg Lukovsky azonnal kezébe vette az irányítást.

-       Négy lakás van a földszinten, ti ketten ezen az oldalon kezdtek, mi a másikon. Maradjatok együtt! Isten tudja, mivel van dolgunk!

Mex társa a közvetlen szomszédja volt, egy korabeli fiú, igazi eminens, akinek valójában a nevét sem tudta. Drága, de visszafogott cuccokban járt, és még csak le sem sajnálta a Mex féle srácokat, valójában észre sem vette őket. Mexet egyszerűen nem érdekelte a világ úgy nagy általánosságban, és ebbe az érdektelenségbe a szomszéd srác is beletartozott. Párhuzamos világokban éltek. Eddig a pillanatig. A két fiú egymásra nézett, és ez az elegáns ficsúr most gondolkodás nélkül belegyalogolt a vérbe és a közelebbi ajtó felé vette az irányt. Mex követte. A lakás zárva volt. Kora reggel az emberek többsége még nem tette ki a lábát otthonról. Az ajtón rács is volt, esélytelen volt, hogy bejussanak. A másik lakás úgy tűnt könnyebben megközelíthető. Megpróbálták feltépni az ajtót, de amint várható volt, nem jártak sikerrel.

-       Az ablakok felől kell bejutnunk! Gyerünk! – mondta Mex társa.

A vér ragacsos volt és sűrű. Rettenetesen nehéz volt haladni benne. A körülményekhez képest gyorsan kiértek az utcára,

Mex nem hitt a szemének. A látvány felfoghatatlan volt. A massza ugyan már csak derékig ért, de a vörös sáv úgy három-négy métert kiszínezett. Mintha egy hatalmas festő gigantikus ecsete eddig a magasságig valami érthetetlen okból húzott volna egy széles csíkot. Valószínűtlen volt mindez. A vad művész nem válogatott. A fák, az épületek, a kerítések a vörös csík felett megőrizték eredeti színeiket. Mintha a mester megunta volna a pacsmagolást. Mintha nem tetszett volna neki az alkotás és pusztító dühében belecsapott volna vérrel a kész festménybe. Ha az ember csak felfelé fordította a tekintetét, egy normális világ nézett vissza rá, kék éggel, kelő nappal, felhőpamacsokkal.

Ha viszont a tekintet szemmagasságában maradt, a halál bámult vissza. A kettő, a vörös és a normális világ között nem volt átmenet, csak egy vonalzóval húzott éles választék.

A monitorok egységesen csak villództak. Ebből is sejteni lehetett, valami mégsem stimmel a világba. Ilyenre még nem volt példa Realidadban.

Mexnek nem sok ideje volt elveszni a látvány részleteiben. Cipője szinte ragadt a földhöz, kimerítő volt minden lépés, és meglepetésére a szomszéd ficsúr cseppet sem volt olyan szerencsétlen, mint aminek mindig is gondolta. A srác felhúzta magát az ablak párkányára. A vérfolyam mindenestül betörte az ablakot. Amikor már stabilan ült, leszólt Mexnek.

-       Add a kezed! – és mintha semmi nem lenne a fiú súlya, könnyedén felrántotta őt is.

Mex ekkor döbbent rá valamire. A fiú látja őt! Valami történt! Mintha az átok egy pillanat alatt felszállt volna és Mex újra visszacsöppent volna a világba, ahonnan kiradírozták néhány héttel ezelőtt. A felismerésre szánt rövid másodpercen kívül több időt nem is igen tudott ezzel az újdonsággal foglalkozni. Még nem sejtette, hogy a következő hét nap valami olyat hoz, amit soha, de soha még csak el sem tudott képzelni.

A lakásban csönd volt. A szoba, amibe bejutottak egy páré lehetett, a nagy ágy díszes támlája látszott csak ki belőle. A szobában szanaszét volt minden. Alig volt kivehető bármi is. Felborult könyvespolc, lebegő éjjeli szekrény. Életnek nem volt semmi nyoma. A szomszéd szobából halk nyöszörgés hallatszott.

Gondolkodás nélkül a hang irányába mozdultak.

A szoba ajtaját mackók díszítették. Mex szíve összeszorult. „Istenem, Istenem, add hogy életben találjuk.” – mormolta Mex anélkül, hogy tudatosultak volna benne a saját szavai. Gyerekként kedves ősz, erős férfinak képzelte Istent, szerette, hogy angyalok repkednek körülötte, szerette, hogy éjjel ott volt, ha felriadt, szerette, hogy nevetőráncokkal nézett rá. Isten kőszobor lett az évek alatt, és elporladt. Eltűnt Mex éltéből. Istent minden szem Yzefronnal tovább merevedett, már nem mosolygott annyit, rég nem kísérték angyalok, és az éjjeli ébredések alkalmával a piros szemű rettegés nézett vissza a szoba sötétjéből. Isten sehol sem volt. Itt és most, a vértenger közepén, egy ismeretlen lakásban, egy ismeretlen gyerek szipogását hallva, mégis ő volt Mex első gondolata.

A szobában óriási káosz volt, ragacsos, felismerhetetlen formájú plüss állatok, lebegtek mindenütt, a falon a képeken viszont érintetlen tisztaságban egy gyerek kis világának gondtalan szereplői várták a két fiút, mackók, lovak, hercegnők.

Mex kísérője az emeletes ágyhoz ment, amire egy sátorszerű kuckó volt erősítve. A kuckóban a takarók alatt kitartóan nyöszörgött valaki. Mex felemelte a takarót. Csukott szemét kis tenyerével eltakarva egy szőke kislány feküdt, egy plüss kutyát szorítva magához. A másik fiú óvatosan, lassan, mintha törékeny lenne a lányka, akit megérinteni készül megsimogatta a gyerek fejét.

-       Most már biztonságban vagy.

Kiemelte és magához szorította a kislányt, aki még mindig az arcához szorította a kezét. Mozdulatlanul ölelte a gyereket percekig. Ekkor a kislány hirtelen elvette a kezét a szeme elől, szemét szorosan és erőnek-erejével csukva tartva átölelte a fiút és a nyakába fúrta a fejét.

Mex elismeréssel nézett a srácra. Ki gondolta volna erről a srácról, hogy egy vérfolyamban ennyire észnél van.

Ki gondolta volna, hogy valaha köze lesz ehhez a fiúhoz? Ki gondolta volna, hogy egyszer csak elönthet mindent a vér?

xxx

Ami a következő ki tudja hány órában történt, az teljesen egybefolyt Mex fejében. Az idő megzavarodott, nyitva hagyott ablakokat az egyes pillanatokra, mintha szeszélyesen úgy döntött volna, hogy megáll, nem mozdul többé, aztán meg szárnyakat bontott, nem kettőt, hanem tizenkettőt, és órákat tüntetett el észrevétlenül. A katasztrófa minden felett átvette az irányítást. Kénytelen-kelletlen az idő is fejet hajtott előtte.

A vérfolyam kezdeti nagy áradása után, mintha kiapadt volna a forrás, ahonnan érkezett, lecsendesedett. Ahogy szétterült, egyre alacsonyabb lett és a magasabb részekről el is folyt. Sűrű, vörös sár, latyakos iszap, helyenként pocsolyák maradtak az utcákon és a félelem, hogy a csendes felszínű vértócsák még milyen borzalmakat rejtenek. A vörös csík élénken üvöltött mindenhonnan.

Mex fejében még zúgott a reggeli áradat zaja, de ez a zsibongás ahelyett, hogy lelassította volna, megsokszorozta az erejét, felgyorsította a fiút. Ismeretlen emberekkel kutatott ismeretlen emberek után. Ismeretlen neveket kiabált ismeretlen helyeken. Ismeretlen érzések kavarogtak benne és ismeretlen erő tört fel belőle. Ez utóbbi lepte meg legjobban Mexet. A régi nemtörődöm tompaság helyét óráról órára élénk cselekvőképesség váltotta fel. Amikor az esti szürkület belebegett a város felé, vette csak észre, hogy se nem evett, se nem ivott egész nap.

Tudata legalsó bugyraiban halványan, csupán egy villanó gondolatfoszlány erejéig még az is felrémlett Mexben, hogy a Hüllő kussol. Furcsa volt kicsit ez a csend. A Hüllő hangja nem először tűnt el a fejéből, de azok a korábbi esetek, vészjóslóak voltak, mint a nyári mozdulatlan forróság az utakon, ahol mintha kimerevedett volna a kép, de a nem létező pocsolyák illúziója idegesen vibráltak és keselyű módjára tudták, hamarosan történni fog valami. Ez a mostani elnémulás inkább megnyugvást hirdetett. A Hüllő most jobban hasonlított a múzeumok rekonstruált dinoszauruszaira, mint korábbi undorító önmagára. Nahát, milyen nagy! Nahát, milyen erős lehetett! Nahát, mekkora fogai vannak! Még jó, hogy kihalt. De azért a szemünk sarkából figyeljük, hogy nem pont ez a kitömött dromedár gyilkos verte-e át a fél világot és most csak könnyű prédára vár.

Sem a Hüllő, sem a város nem az volt többé, aminek Mex addig ismerte. Valamit örökre átszínezett a sáros vér.

xxx

Van valami a világban, ami csak katasztrófák idején üti fel a fejét. Mex zűrzavaros élete a véreső pillanatáig szimplán szétesett volt. Minden vacak volt és igazságtalan, de legalább valahogyan zajlott. Az elmúlt nap azonban a megszokott köröket is szétmarta és a hömpölygő fájdalom mellett valami olyan is testet öltött Mex világában, amire eddig nem volt példa. Most minden a közöny tökéletes ellentéte volt. Mindenki segített, mindenki cselekedett, mindenki látta a másikat és csak az embert látta, semmi sallangot, ami korábban eltakarta az embereket egymás elől. Mex eddig a közöny világában létezett. Sokkal sötétebbnek ismerte az emberi jellemet, mint amit a véreső utáni első napon látott.

A szerencsétlenül járt emberek többségét azonnal befogadták ezer éve nem látott rokonok, hajdani barátok, csak látásból ismert iskolatársak. Gyakorlatilag vadidegenek vigyáztak egymás gyerekeire,  az emberek rácáfolva a biológiai szükségletek mindenki által ismert piramisára, étlen, szomjan és megállás nélkül tették, amit tenniük kellett. Mintha nem is gondolkodtak volna, csak valami belső késztetés hatására azonnal tudták volna, mit kell tenniük. Mint a ficsúr srác a szomszédból. Több volt ez, mint meglepő.

A sötétedés megállította a nyüzsgő emberek lendületét. A következő napfényes óráig nem volt mit tenni. A véreső tönkretette a közvilágítást, a monitorok már nem is vibráltak, feketék voltak és némák. Csak a lakásokból kiszűrődő fény létezett, az pedig gyenge volt és csalóka.

Senkinek nem volt még fogalma arról, hogy pontosan, mi is történt. Pletykák keringtek, hogy mi és hogyan zajlott, de senki nem tudott semmi biztosat. Csak talán annyit, hogy a hömpölygő áradat nem vér, ahogy az első percekben mindenki gondolta. Ragacsosan és koszosan ott éktelenkedett mindenen, de nem vér volt, az biztos.

Az emberek izgatottan kisebb-nagyobb csoportokba verődve álltak, beszélgettek, és vártak, hogy valahonnan hírt kapjanak arról, mi is történt, mi is történik épp. Így telt el néhány óra.

A monitorok ekkor hirtelen életre keltek! Itt-ott az utcai lámpák is kigyúltak. Mindenki a képernyők valamelyikére nézett. Most nem kellett a személyes algoritmus, bár úgyis mindenki ugyanazt akarta tudni.

Meglepő módon maga a Tábornok jelent meg. Eddig kevés kivétellel az évek óta megszokott műsorvezetők beszéltek. A Tábornok puszta látványa hangsúlyt és komolyságot adott az estének. Bár a történtek után mindenki tudta, ez nem az a katasztrófa, amit elég felolvasni. Itt valami több kell. Itt és most a Tábornok kell.

-       Ma reggel történt valami, amiért sokan az életükkel fizettek. Ma reggel történt valami, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Több mint ötven áldozatról van már tudomásunk, akik értelmetlenül vesztették életüket és borzalmas halált haltak.

A Tábornok egyenesen a kamerába nézett. Szerette a kamerát és a kamera is szerette őt. Most mintha ott állt volna a élőben, a maga valójában a tömeg előtt, olyan tiszteletparancsoló volt. Mindenki állta a tekintetét.

-       A vörös iszony, ami elöntötte a városunkat ismeretlen eredetű. A reggeli rémhírekkel ellentétben nem mérgező. Nem tudjuk tehát, mi az, azt viszont pontosan tudjuk, honnan érkezett.

Itt kis szünetet tartott. Az őt bámuló tömeg egy emberként várta a folytatást.

-       A hegyről ömlött ránk ez a mocsok. A hegyi emberek csináltak valamit, amiért komoly árat fognak fizetni. Meg fogjuk találni a felelősöket. Ami ma reggel történt, azért valaki vállalni fogja a felelősséget. Bárki is legyen az, nem menekülhet az igazságszolgáltatás elől. Üzenem a hegyi embereknek, hogy az igazság győzni fog!

A Tábornok szája széle aprókat rángott, fegyelmezett hangja ellenére, talán először, de mintha nem tudta volna palástolni érzéseit és felindultságát. Azzal, hogy a profi kommunikátor szíve érez, valami furcsa szimpátia ütötte fel a fejét még Mexben is, aki egyébként nevetséges vén pojácának tartotta az öreget.

-       Köszönöm mindenkinek, aki ma fáradságot nem ismerve mentette a menthetőt! Köszönöm, honfitársaim! Büszke vagyok, hogy Realiadad polgárait a híradással szolgálhatom. Most fontosabb az információ, mint valaha!

Megbicsaklott a hangja. Még soha ilyen szívből jövő nyilatkozat nem hangzott el a Tábornok szájából, aki most megköszörülte a torkát és régi hangján, régi katonás arcvonásaival folytatta:

-       A legfontosabb, az emberélet. Sajnos nagyon kicsi az esély arra, hogy az eltűnteket élve megtaláljuk. A vörös massza, úgy ölt, mint a mocsár. Akit körbefolyt, az menthetetlenül elsüllyedt. Minden apró eredményről azonnal hírt fogunk adni. A város mentesítése elkezdődött. Önkéntesek ezrei jelezték mindenünnen, hogy segítenek. Zsákok, lapátok, gumicsizmák minden, a Polgári Védelem által létesített pontot átvehetők. A kollégáim folyamatosan informálják önöket mindenről, amit tudniuk kell. Mi így szolgáljuk a várost.

A Tábornok utolsó mondatainál tapinthatóvá vált a lelkesedés és a hazafiasság, ami a képernyőből sugárzott.

Amikor elcsöndesedett, a csöndje erősebb volt, mint a szavai. A kamera még néhány hosszú másodpercig mutatta a Tábornokot, aki farkasszemet nézett az egész várossal. Erősnek és rendíthetetlennek tűnt.

-       Folyamatos tájékoztatást ígérek.

Amikor a képernyőn a szokott híradós arcok a gyakorlati tudnivalók részletezésébe kezdtek, az emberek körüli néma csöndet felváltotta a zsibongás, amiben a képernyők zaja, egy volt már csak a sok hang közül.

xxx

 Mex hazafelé vette az irányt. Amikor benyitott a lakásba, nem tudta eldönteni, hogy Nagyi elaludt-e a konyhában a rádiót hallgatva, vagy csak régi szokásához híven elbarangolt belső útjainak egyikén. Valamiért a szokásos biccentés helyett homlokon csókolta őt. Liszt íze volt, pont, mint gyerekkorában. Elmosolyodott, és leült a konyha kopott asztala mellé ő is.

Csak egy pillanatra akarta behunyni a szemét, de mire felébredt fényes nappal volt. Csak egy bögre gőzölgő kakaó várta, Nagyi a szobája felől neszelt.

Ugyanabban a ruhában indult útnak, amiben megérkezett. Nem tudta, hová tart, de nem volt maradása.