27. Vörös iszony 2. nap

Ragacsos sár, néhol bokáig érő tócsák cuppogtak a talpa alatt. Mindenki az utcán volt, mindenki lapáttal a kezében. A Hírközpont óraműként működött. Minden félórában pontos információt adtak a mentesítő pontokról, a felszerelésről, az orvosi sátorról, az eltűntekről, az áldozatokról és a területek állapotáról. Nélkülük önkényuralomra tört volna a káosz. Így viszont mindenki tudta a dolgát. Kis biztonságérzetet adott a város lakóinak, hogy azért valaki mégis csak tudja, mi folyik itt. Ez a valaki egyértelműen a Hírközpont volt.

Az emberek, mintha marslakók lettek volna, mindenkin fehér zacskószerű ruha, zöld gumicsizma és védőmaszk. A marslakókon kívül volt még egy másik, láthatóan eltérő csoport, az egyenruhások. Ők irányították a munkálatokat. Rajtuk profi, gumi védőfelszerelés volt, ami csizmába végződött, arcukat katonai védőmaszk takarta, amitől lárvaszerű fejük lett. A munkából a marslakók és a rezzenéstelen arcú lárvakatonák egyformán kivették a részüket.

Mex megközelítette az egyik elosztópontot és gondolkodás nélkül beburkolta magát a fehér zacskóruhába, csizmát és maszkot húzott. Amikor végzett, egy tucatnyi emberrel egy hatalmas lánctalpas markoló lapátjába mászva a város legjobban elárasztott kerülete felé vették az irányt. Az emberek körülötte úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismerték volna egymást.

-       A folyót teljesen kiölte a vörös iszony.

Mint tudták már, hogy nem vér árasztotta el a várost, de jobb híján, ez a maradt a tegnapi borzalom neve.

-       Döglött halak tömkelege hever mindenfelé.

-       Sose tér vissza oda az élet, én mondom.

Mex csak hallgatta a többieket. Nem akart bekacsolódni. Csak tenni akart valamit.

-       Mi hír a hegyi emberekről? – kérdezte egy hang. A maszkok miatt nehéz volt megmondani, ki beszél pontosan.

-       Azok a rohadékok, csak megfizetnek azért, amit tettek velünk!

-       De hisz, még nem biztos, hogy ők voltak.

-       Ugyan már! Onnan jött ez a mocsok, onnan ni, a hegyről. Mi a bánattól indult ez meg? – kérdezte egy mérges női hang.

-       Akkor se tudjuk, én nem védem őket, de még korai bármit mondani.

-       A Tábornok úr is megmondta! – érvelt tovább a nő dühösen. Szeme szikrát szórt, haja koszos tincsekben, kócosan a füle mögé tűrve tapadt a fejéhez.

-       Akkor sem tudjuk biztosan – mondta egy katona.

-       Már hogy ne tudnánk, a büdös életbe!

-       Elég! – szólt hátulról egy termetes, idős férfi. – Nem a mi dolgunk kitalálni, mi történt. Inkább figyeljetek, ki tudja, hátha a jóisten megsegít, és jókor leszünk, jó helyen.

A hegyi ember már Mex kiskorában is fogalom volt a városban. Ha egy gyerek nem tanult, a tanárok a hegyi ember jövőjével riogatták. Mexet a hegyi ember nyomora, pontosabban a szimpla léte, sok minden más egyébbel együtt, cseppet sem érdekelte. Azt tudta, amit mindenki, hogy jó pár évvel ezelőtt egy börtön épült a hegyre, messze a várostól, az erdő sűrű közepén. Annyira nehéz volt megközelíteni, hogy nem találtak elég őrt, aki hajlandó lett volna hosszú távon ott dolgozni. Csak a legrosszabb arcú és hírű emberek jelentkeztek a munkára, így hamar kiderült, hogy ha így megy tovább semmi különbség nem lesz a fogvatartottak és őrzőik között. A börtön a későbbiekben bezárt, de az épületet nem számolták fel. Túl macerás lett volna. Hagyták hát, hadd legyen az enyészeté. Pár év elteltével a természet visszahódította belőle, amit csak tudott. De hogy pontosan milyen odafent a világ, senki sem firtatta. Hogy az élet nem szűnt meg a falai között, mindenki tudta. Egyre többen döntöttek úgy, hogy a hegyi életet választják a városi helyett. Távol a hírektől, az Yzefrontól és az egész monitorokkal tömött világtól. A hegyi közösség nem sokat törődött azzal, amit a város gondolt a tagjairól. Ennyi erővel Mex jó helyen lett volna a társaságukban, viszont valami zsigeri ellenérzése volt a valamiért, vagy valami ellen szerveződő csoportokkal szemben. Nem volt egy közösségi alkat. Ez azért néha jól jött. Szerencséjére nem keveredett rossz társaságba. Hát jóba se.

Pontosan nem tudta senki, mit is csinál ott az az egyre nagyobb számú szökevény, kalandor, zarándok. A bányájukról is inkább csak városi legendák szóltak.

Úgy hírlett, a hegyi ember, köszöni jól van. A bánya kemény, de tisztes megélhetést adott minden családnak. Realidad kereskedelmi kapcsolata is imsert volt a bányával. De az más. Az üzlet. Azzal senkinek nem volt semmi baja. De azért mindenki maradjon a maga helyén.

A börtön épülete amolyan városközpont lett a vadon közepén és a hegyi ember nem bántotta az erdőt. Semmit nem vágott ki úgy hírlett. Minden, amit épített, tisztelte az erdőt. Kemény, szikár emberek voltak az ott élők, de legalábbis azok lettek, már amennyire hinni lehetett a híreknek. A férfiak a hajukat röviden tartották, oldalt kiborotválták, szemük mindig fekete volt a bánya porától. Erősek és szűkszavúak hírében álltak, akiket a városi ember egyszerű barbároknak, kulturálatlan senkiknek tartott. Ki tudja, talán így is volt.

xxx

Hirtelen szirénák ezrei szólaltak meg. Mindenkiben megfagyott a vér. Helikopterek zúgtak fel a távolban, a berregésük, ahogy közeledtek, egyre elviselhetetlenebb volt. Mex a fülére tapasztotta a kezét, de a dübörgés, a gyomráig hatolt, attól nem tudta magát megvédeni. Szinte elviselhetetlen volt. A helikopterek hangszóróiból harsogott valami, de olyan nehéz volt érteni ebben a pokoli zajban. Eltartott néhány másodpercig, mire Mex tudatáig eljutott, amit hallott:

-       Újabb áradat közeleg! Riadó! Újabb áradat közeleg! Figyelem! Hagyják el a sík terepet! Ismétlem. Hagyják el a sík terepet! Keressék a magasabb épületeket!

A markoló lapátján az emberek, mint megzavart muslicák a rohadó fürtről, néhány másodperc alatt szétrebbentek. Mindenki eszeveszett futásba kezdett. A helikopterek rotorjai eltörpültek a félelem által keltett belső dobogás mellett. Az emberek nem gondolkodtak. Automata üzemmód volt ez, a legősibb ösztön öltött testet ebben a másodpercben. Fuss, ha élni akarsz!

A legközelebb a markolóhoz a kerítés volt, a legtöbben erre kapaszkodtak fel. Mex állati agyában felvillant a kép a nőről és a kutyáról, akit azon a reggelen látott, és akivel, ki tudja, mi lett, így öntudatlanul a hosszabb utat választotta. A ház felé vette az irányt, ami mellett elhaladtak. Észre sem vette, hogy melyik részén vannak a városnak, most meglepetten tapasztalta, hogy a szegényebben lakta lakótelepek egyikén vannak. Itt még nem voltak telepítve a modern érintőképernyős monitorok, külön szenzorok éktelenkedtek az ujjlenyomatok azonosítsa végett. Legalább ötéves lemaradásban volt a környék a főtérhez képest. 

Sosem érdekelte a környezet, amiben élt. Most mintha kinyílt volna a szeme, egészen apró részleteket is meglátott, amik eddig nem érdekelték. Például a tűzlétrákat.

Eszeveszett futásba kezdett, nem is nézett hátra. Rohant, ahogy csak bírt. Izmai valami olyat csináltak, amire eddigi életében nem volt példa. Szíve majd felrobbant. A tűzlétra alsó fokát egy lendületes ugrással elérte és lerántotta, felhúzta magát és mászott, ahogy csak bírt. A helikopterek idegesítő rovarokká váltak, és Mex szerette volna elhessegetni őket, a zúgásukkal és a szirénáikkal együtt. Olyan erőszakos és pimasz volt, ahogy besötétítették az eget.

Mex már a tetőn volt, amikor észrevette, hogy többen követték a példáját. Ahogy a létrán mászó emberekre nézett, bizarr módon nevethetnékje támadt, olyan valószínűtlen volt az egész. A gumicsizmát se nem futásra, se nem mászásra tervezték. Viselője esetlen benyomást keltett, bármilyen fürge is volt.

Lomhán haladtak a másodpercek ebben a fülsiketítő zajban. Mex a hegyeket kémlelte és várt. Elég magasan volt, mégis megkapaszkodott, ki tudja ezúttal, mi hömpölyög le azokból az istenverte hegyekből. Időközben az utána érkező marslakók is felértek a tetőre és némán a hegyeket bámulták. Semmi. Mex az órájára nézett. 11 óra 39 perc volt.

Vajon ezúttal a földből bugyog fel? Vagy egy rohadt felhő nyílik meg? Idegtépő volt a várakozás. Senki nem kérdezett semmit. Az egyik férfi elővette a telefonját és videóra állította. A hegy felé emelte a kezét és várt.

Mex újra az órájára nézett. 11.47 volt. Mi a büdös franc folyik itt? Valami történjen végre!

A helikopterek egy helyben álltak. Mintha valami rohadt csoportképhez álltak volna össze vigyorogva. Hirtelen elhallgattak a szirénák.

„Figyelem! Téves riasztás! Ismétlem. Téves riasztás!”

-       A rohadt életbe... – tört ki megkönnyebbülten a Mex mellett álló nő.

-       Pedig micsoda felvétel lett volna – mondta csalódottan a videózó pasi.

Mex nem szólt semmit. Furcsa megérzése támadt. „Valami gáz van ezzel az egész vörös iszonnyal.” A létra felé indult és lemászott. Lent egy öreg férfi ült a földön, hátát az épület falának támasztva cigizett. Olyan nyugodtan szívta be és eresztette ki a füstöt, mintha épp fordítva lenne, mintha a hegyről nézné a várost, és messziről gyönyörködne benne és nem a város közepén ülne a mocsok, a halál és a bármikor újraéledő veszély kellős közepén.

„Meg sem próbált felmászni.” – gondolta Mex és egy pillanatra megállt mellette. Az öreg egy utolsó mélyet szívott. Koszos keze vörösre maszatolta a cigarettát. A csikket elnyomta a falon, majd két ujja közé fogta és elpöckölte. Ránézett a fiúra.

-       Az egész életem munkája annyit ér, mint a hulló falevél. – mondta, hátat fordított és elballagott.

Mex semmit nem értett az egészből, de öreg fásult hangja egész nap a fülében csengett.