tenyerem, szerelem, embertánc,

Isten az égben, mit kívánsz?

kusza vonalak, élet, szex, lélek

gondolod Pacha Mama, én ettől félek?

rajzoltál valamit, egy életet, és megszabtad az éveket?!

vonal fejről, életről, sorsról?

ki olyan vakmerő, hogy ráncokból jósol?

Vénusz, Nap, Merkúr,

egy bolygó, ami elszúr

mindent, vagy semmit

és főleg azt a bentit,

dobogót, fájót, nevetőt, szállót

a szívem?

erre nincs rímem.

ha rajzolsz a húsba,

ha így kötsz gúzsba,

bújj a bőrömbe, használd a tenyerem,

éld az életem, edd a kenyerem

és legyél te felelős, félős és kiszolgáltatott, vidd a francba a tenyeret meg az összes csillagot!

anyám egy élhető világra bíztatott,

ahol ha félek, ha szállok,

én vagyok a fék és benzin.

Ne hidd hogy csak visszadumálok! 

van bennem ezernyi enzim,

ami független tőled ráncos sors.

és ha tenyeremről fejemre átkot szórsz,

sem érdekel,

mert amim van, azt én érem el.

szívódj fel!

tenyerem, szerelem, embertánc,

Isten az égben, táncot jársz, ha engem látsz?

37. Tenyerem, szerelem, embertánc

Mex szokatlanul nyugodt vol reggel, amikor felkelt. Alfonz gyűrűje ott volt, ahol egy hónapja hagyta, a zsebében. Most felhúzta az ujjára. Nem voltak tervei, de félelmei sem. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Pontosabban egy érzésmix. Volt benne félelem, de nem a bénító fajtából, inkább a készenlétben megtartóból, volt benne kíváncsiság, volt benne magabiztosság és valami furcsak hit valami olyan megoldásban, amiről még fogalma sem volt. Sosem volt még ennyire biztos abban, hogy akkor és ott valami kipattan a fejéből.

Aisa bátorítóan nézett rá, de látszott, nehezen uralkodik az érzésein. Keze kissé remegett, szeme csillogott, de nagy levegőt vett, becsukta a szemét és ahogy kifújta a levegőt, távozott belőle a feszültség és játszani kezdett. Néhányan odapillantottak rá, csak rá. Senkinek nem tűnt fel, hogy élete legnagyobb próbatételére készül mellette egy fiú, aki még csak tizenhét, de aki már többet élt, mint némelyik rajta átnéző ötvenéves.

Két lábbal állt a földön, megfeszítette a hasát, kihúzta magát, agya turbó üzemmódba kapcsolt, mintha a gyakran alvó idegpályák egyszerre ébredtek volna tudatukra a fejében. És bár láthatatlan volt, érezte azok jelenlétét, aki őt, csak őt látták mindig, és akik látják most is. Érezte a hálóját. Furcsa módon tudta, hogy képes lesz megtenni, amit kett, tudta, hogy képes lesz hallatni a hangját.

Az emberek még mindig csak Aisát nézték. A lány továbbra sem nyitotta ki a szemét. Nem merte. Hallani akarta Mex hangját. Soha semmit nem akart még ennyire. Még a hegedű is könyörgőre fogta.

Mex várta a gondolatokat. Bármi jöhetett, tudta, hogy valami jönni fog. A földön fekvő heverő vödrökre nézett. Négy lefelé fordított műanyag vödör és egy talpán álló fémvödör állt a lába előtt. Bizonyára az elmúlt hétről maradtak itt. A vörös csíkon kívül még egy-két az utcán felejtett tárgy árulkodott a véreső utáni káoszról.

Leült a padkára és ujjait finoman végighúzta a  vödör fémes peremén.

Az élet ritmus. Tartsd az ütemet. Szeretlek! Anya gondolata tört be először a fejébe. Ezen elmosolyodott és várta a ritmust. Gyerünk már!

A Hüllő szeme apró ideges rángásokkal figyelte, mi fog történni. Félsz, mi? – gondolta Mex egyenesen a szeme közé nézve. Ugyanugyan. Jött a válasz, de a fiú tudta, hogy a bestia hazudik. Ez tetszett neki.

Egyedem, begyedem tengertánc! Hajdú sógór mit kívánsz? Hogy került ide ez a gyerekkori mondóka? Most kicsit meglepődött, de hagyta, ujjai hadd dobolják az ismerős, egyszerű, gyerekes ritmust.

Tatatam, tatatam, tam tam tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.

Az utca morajlott, az érdeklődés leghalványabb jelét sem mutatta senki.

Mex jobb kezével halkan ismételni kezdte a szimpla kis ritmust. Egyre hangosabban és egyre határozottabban szólt. Mozdulatlan bal keze életre kelt, és valami dübörgő alapot kezdett játszani egyre határozottabban. A kezei maguktól mozogtak.

Tatatam, tatatam, tam tam tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.

Az emberek még mindig nem néztek rá, de Aisa arcán valami nyugalomféle áradt szét, amit Mex észrevett és ettől még magabiztosabb lett.

A fiú kezei lassan minden lehetséges felületen ütötték a ritmust, ami egyszerűsége ellenére kezdett összeállni. A műanyag vödör és a fém doboz táncoltak a kezei alatt. Gyűrűje fémesen koppant, újabb szólamot adva ezzel is az előadáshoz.

Valami Mexre nézett, de ezt a fiú már nem láthatta, mert csukott szeme nem engedett be semmit és senkit abba a belső világba, ahová bezárkózott erre a pár percre. A kezei cikáztak. Egyre többen nézték őt és ezt a furcsa dobszólót, amit gyerekkorából mindenki ismert, de most valahogy egészen másként szólt. Az ütések szavakká álltak össze és mindenki, aki csak hallotta, pontosan tudta, mit üvöltenek ezek az ócska vödrök.

tenyerem, szerelem, embertánc,

Isten az égben, mit kívánsz?

kusza vonalak, élet, szex, lélek

gondolod Pacha Mama, én ettől félek?

rajzoltál valamit, egy életet, és megszabtad az éveket?!

vonal fejről, életről, sorsról?

ki olyan vakmerő, hogy ráncokból jósol?

Vénusz, Nap, Merkúr,

egy bolygó, ami elszúr

mindent, vagy semmit

és főleg azt a bentit,

dobogót, fájót, nevetőt, szállót

a szívem?

erre nincs rímem.

ha rajzolsz a húsba,

ha így kötsz gúzsba,

bújj a bőrömbe, használd a tenyerem,

éld az életem, edd a kenyerem

és legyél te felelős, félős és kiszolgáltatott, vidd a francba a tenyeret meg az összes csillagot!

anyám egy élhető világra bíztatott,

ahol ha félek, ha szállok,

én vagyok a fék és benzin.

Ne hidd hogy csak visszadumálok!

van bennem ezernyi enzim,

ami független tőled ráncos sors.

és ha tenyeremről fejemre átkot szórsz,

sem érdekel,

mert amim van, azt én érem el.

szívódj fel!

tenyerem, szerelem, embertánc,

Isten az égben, táncot jársz, ha engem látsz?

Tatatam, tatatam, tam tam tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.

tenyerem, szerelem, embertánc,

Isten az égben, táncot jársz, ha engem látsz?

Tatatam, tatatam, tam tam tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.

Nem láthatta, hogy a körülöttük állók szinte mind őt nézik, csodálattal és bíztatva, és hogy vele együtt tapsolják a ritmust, amit a fiú keze diktál. Egyre és egyre hangosabban, tenyerem, szerelem, embertánc, tenyerem, szerelem, embertánc, TENYEREM, SZERELEM, EMBERTÁNC!!!

Észre sem vette, hogy Asia már rég csak szorítja magához a hegedűjét, hogy kezét a szája elé tartva zokog, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik nagyon szeretnek, és nagyon féltenek.

A fiú szíve a dobolás ritmusát verte, kezei felváltva pörgették meg az ütőket és amikor már mindenki csak őt nézte a téren úgy érezte, fel tudna szállni frissen kinőtt szárnyaival.

Mex szíve élt.

Csak ő létezett és a ritmus.

Mindenki látta őt, mindenki hallotta a dob szavában egy fiú történetét, aki elveszett, és akit a jó szerencse megtalált, és mint a forgószél, felkapta, mindenéből kirázta és visszaröpítette oda, ahonnét indult, hogy írja tovább, hogy írja újra a történetét. Mindenki látta őt, mindenki elhitte, amit a dobszó harsogott: egy fiú megmenekülésének igaz meséjét.

A Hírközpont történetében először többen voltak kíváncsiak egy utcazenészre, mint a gigantikus monitorokra.

Mex a torkában érezte a szívverését, minden ütésnél egyre erősebben és erősebben. 

Egy elegáns sétapálcás alak a kezében távolról figyelt. Nem várta meg az utcai előadás végét, megkönnyebbülten felsóhajtott, és határozott lépésekkel elindult.

Odalent a mélyben szűkölt a Szörny, nyüszített, mint egy csapdában vergődő dühös vadállat. Éhes maradt. Tudta, ösztönösen érezte, elvesztett egy csatát, még nem a háborút, de egy különösen fontos csatát.

36. Nagyi

Mex lassan ébredt. Először csak nyújtózkodott egyet, lassan, mint egy macska. Még pár percet a másik oldalára fordulva, csukott szemén át élvezte a tavaszi napsütést, ami utat tört magának a hanyagul elhúzott függönyön át. Jókedve nem múlt el a reggellel. Idejét sem tudta, mikor szórakozott ilyen jól álmában és mikor kezdődött így a napja.

Furcsa módon azt a kakaóillatot érezte, amit esténként szokott, amikor hazaesik. Most egyértelműen a szobában terjengett.

Ásított egy jóízűt és kinyitotta a szemét.

Nagyi az ágya szélén ült és mosolyogva nézte. Mex egy pillanatra el is felejtette, hogy Nagyi nem lát, így köszönés helyett csak visszamosolygott rá. Volt valami furcsa ebben az egészben, mintha valami történt volna. Nagyi egyértelműen ránézett, egyenesen a szemébe. Hosszú évek óta, amióta a vakság ráborult, olyan volt a tekintete, mintha a távolba, valahova messze a jelen lévő dolgok mögé fókuszálna élettelen szemével.

-       Jó reggelt, kicsikém! – mondta Nagyi és megsimogatta Mex haját.

Mozdulatai pontosak voltak, és határozottak.

-       Nagyi, te látsz – jelentette ki Mex. Nem volt mit kérdezni, az, amit tapasztalt, magáért beszélt.

-       Látok, kicsikém, látok – válaszolta Nagyi azzal a kedvességgel a hangjában, amire Mex nagyon régről emlékezett.

Mex már azt hitte, semmi nem tudja meglepni, de most elakadt a szava. Mit mondhatna az ember valakinek, akivel évek óta együtt él, és akivel úgy léteztek ebben a kis lakásban, mintha két idegen élne egymás mellett. Egyszer csak újra családtag lesz a megszokott lakótársból. Erre nem volt felkészülve. Hogy valami történjen, a kakaó után nyúlt.

-       Ízlik? – kérdezte Nagyi olyan természetesen, mintha tényleg ez lenne a reggel legfontosabb kérdése.

-       Igen, nagyon finom – válaszolta a fiú és beleszürcsölt a csészébe.

-       Ne szürcsölj! – mondta neki a nagyanyja olyan hangon, mint, amit Mex tíz éve hallott utoljára.

Elmosolyodott.

-       Nem is szürcsöltem.

-       Akkor jó – mondta Nagyi tettetett szigorral a hangjában és megfogta a fiú kezét.

Volt ebben a helyzetben valami zavarba ejtő és valami semmihez sem hasonlítható gyengédség. Mex nem húzta el a kezét. Nézte a ráncos, csontos ujjakat és megszorította az öreg kezet.

-       Mióta látsz? – kérdezte komolyan.

-       Mindig láttam.

Mex nem tudta, mit mondjon. Mit lehet erre mondani?

Nagyi az ablak felé fordult és behunyta a szemét. Arcára életet varázsolt a tavaszi napfény. Mintha fiatalodott volna tegnap óta. Az arckifejezése, a testtartása egyértelműen megváltozott. Percekig ült így, kezében az unokája kezével, fejében ezer kavargó gondolattal, szívében az új esély remegő boldogságával.

Ráérősen befejezte a napfürdőt és Mexre nézett.

-       Mindig is láttam, kicsikém. Mindig láttalak. Téged láttalak, csak téged.

-       De.. – vetette közbe Mex.

-       De mindazt, amibe belekeveredtél, azt nem bírtam látni. Nagyon bíztam abban, hogy ez a nap eljön és visszakaplak.

Megszorította a fiú kezét.

-       Itt vagy. Csak reméltem, hogy megérem, de újra itt vagy. Nem tudod, mióta várok erre a napra.

Hangja remegett, szeme könnyes lett, de élt. Úgy élt, olyan erővel, mint még soha talán.

-       Mi lesz holnap, Mex? – kérdezte váratlanul. – Már tudod, mit fogsz tenni?

-       Nem, de a tervezés sosem volt az erősségem – mondta bátorítóan és rákacsintott Nagyira.

35. Az utolsó álompróba

Az Uralkodó haja egy árnyalattal sötétebb kék volt, mint az Uralkodónőé. Szürke és fekete vonalak tekeregtek hosszú tincseiben, pont, mintha a megvadult tenger hullámai csapkodnának az arca körül. Mex nem félt tőle, viszont tisztelte az erőt és a tudást, amit sugárzott.

Fotó forrása: Rozalinda Pose

A hely, ahol találta magát rögtön elalvás után, olyan volt, mint egy barlang. A falakon kristályok verték vissza annak a néhány fáklyának a fényét, ami a barlang öt sarkában égett. A teremnek csillag alakja volt, fejük felett hatalmas kupolával.

Az Uralkodópárt mintha viaszból formázták volna meg. A bőrük tompa és matt volt, mintha saját maguknak öltöztek volna egy farsangi bálon.

-       Mutasd a tenyered! – parancsolta a fiúnak.

Mex vigyázban állt, kitárta és felé emelte a tenyerét. Tiszta volt és erős, akár a tekintete. Mintha kisiskolás lett volna újra, olyan valószínűtlen volt a helyzet. Az Uralkodó alig láthatóan elmosolyodott. Mex nem értette, miért, de nem kérdezett semmit. Az iménti mosolyt talán a gúny hívta életre, minden esetre egy rövid másodpercen belül nyoma sem maradt a férfi arcán. Újra szigorú lett és távoli.

-       Az, hogy találkozhatsz velem, már önmagában is érdem. Kevesen jutnak a színem elé.

Várt néhány másodpercig, hogy szavai tényleg eljussanak a fiú tudatáig.

-       Ez még azonban semmi.

Mex érezte a hatalmat, ami az Uralkodóból áradt, olyan érzés volt, mintha egy jeges barlang bejáratánál állt volna. Hömpölygött felőle valami fekete fagy, megállíthatatlanul.

-       Az életed a tenyeredben van. A szíved vonala újra jól látható, de még jobban látsz az eszeddel. Úgy nézel a világra, mint a ragadózók. Az életvonalad rövid, lehet, hogy most megmenekülsz, de ez csak egy kis előnyt ad neked. A sorsod elől nincs menekvés. Csak egy szereplő vagy egy nagy sakkmester tábláján. Egy feláldozható, lecserélhető, jelentéktelen fiú. A tenyered nem hazudik. Ne gondolj többet magadról, mint amire születtél. Nem te vagy, akire vártunk.

Az Uralkodó minden érzelemtől mentesen nézte még egy pár másodpercig a fiút, majd lassan megfordult és elindult. Elmondott mindent, amit el akart mondani.

Az Uralkodónő maradt, nem tűnt sem szomorúnak, sem bátorítónak, mint az eddigi próbák alkalmával. Mintha csak tudás, és kíváncsiság lett volna az arcán.

Mex először csalódottságot érzett. Tényleg az életéért vívott küzdelem után ennyi a jutalma? A szerencsés középszerűség vár rá az életben. A csalódottságot aztán az üresség váltotta fel. Valami új, de a régi életéből ismerős érzés, a minden mindegy hangulata, ami évekig tartotta fogságban az életét. Az Uralkodó alig tett meg pár lépést, mikorra megszégyenített lelkében a düh kezdte járni vad táncát. Meg tudta volna ölni ezt a bölcs szörnyeteget. Érezte, hogy a harag a nyakán keresztül zubog fel az agyába, hogy ott elborítson mindent. Keze ökölbe szorult, lassan kifújta a levegőt, pupillái apró pici pontok lettek.

Az Uralkodó még arra sem méltatta, hogy féljen tőle. A szavai és a tény, hogy védtelen hátát mutatva, semmibe véve a fiút, komótosan távolodott, megalázta őt. Eddig olyan harcokba csöppent, amikről ő döntött, hogy megvédi-e magát, hogy egyáltalán kiáll-e önmagáért.

Megalázták. Most még annyi figyelmet sem kapott, mint egy eltaposnivaló préda.

Leszegte a fejét.

És akkor hirtelen meglátta, hogy egy tükrön áll. Meglátta ökölbe szorított kezeit, homlokába hulló tincseit és saját dühös szemeit. Ez mintha hideg zuhanyként hatott volna.

Mintha valaki csettintett volna ebben a hipnotikus állapotban, amitől magához tért. 

Mex váratlanul, jóízűen és hangosan elnevette magát.

-       Egy nagy francot.

Senki sem kérdezett ugyan vissza, de a csend tolmácsolta az Uralkodó döbbenetét. Mex izmai ellazultak, testtartása nem emlékeztetett többé az iménti feszes merevségre.

-       Baromság ez az egész.

Az Uralkodó megállt. Nem fordult meg, de a jobb válla fölött visszasandított a fiúra.

-       A tenyeremben lévő vonalak szerint már rég halottnak kéne lennem. Ez egy gigantikus marhaság. Teszek a vonalakra, meg a hókuszpókuszra. Én irányítom az életem. Ha már idáig eljutottam, nem fog ezzel a baromsággal megállítani.

Mex hangja elszánt volt és őszinte. A dühe elszállt, az életkedve visszatért, a félelem messziről elkerülte.

-       Hamarabb kellett volna ijesztgetni. Most már nem érdekel. Én döntök a sorsom felől – tette hozzá komolyan és határozottan. – Én már döntöttem.

A férfi hajából eltűntek a sötét hullámok, mintha a szél, ami a víz felszínét felkorbácsolta, csendes lenne újra.

-       Jegyezd meg jól, amit most mondtál, Mex. Ezekre a szavakra még szükséged lesz az életben - mondta az Uralkodó.

Ezzel határozott lépésekkel elindult kifelé a barlangból.

Mex a tükörben még látta, hogy a férfi szája halvány, de elégedett mosolyra húzódik.

Ezek szerint kiállta a harmadik, az utolsó próbát.