Mex és Alfonz egymás mellett lépkedve, céltalanul mentek. Egyik sem
kérdezett, mindketten a gondolataikba merültek. A város újra zsongott, a
monitorok úgy éltek, mint még soha. A vörös iszony jó ürügy volt arra, hogy még
nagyobbra és még jobb felbontásúra cseréljék őket. A vörös csík ott sütkérezett
a napon, de talán egy hajszállal kevésbé élénk árnyalattal. A tömeg most is
körbeállta a monitorokat, de mintha alig észrevehetően, valamivel kevesebben
bámulták volna az aktuális katasztrófákat és mintha többen beszélgettek volna
egymással. Mexnek legalábbis így tűnt.
Azért nem voltak illúziói. Valahol a világban épp alakul a következő
katasztrófa, és akkor majd az a város telik meg közvetítőkocsikkal. A hírek,
pontosabban azok valamilyenféle értelmezése pedig hamarosan érkezik Realidadba.
És ez így megy, amíg a világ világ.
A vörös iszony természetesen a többség személyes algoritmusában első helyen
volt még mindig, de Mexnek esze ágában sem volt újabb híreket szerezni. Elég
volt, amit látott, halott, tapasztalt. A feje tele volt ugyan kérdésekkel, de
tudta, a válaszokért nem a monitort fogja bámulni. Hogy valóban felelős volt-e
a hegyi ember a történtekért? Hogy valóban mind bűnöző-e? Hogy a rendszer
mennyiben használta ezt az egészet propagandaként? Mi a Tábornok szerepe az
egész históriában? Hogy ez valaha ki fog-e derülni? Nos ezekről Mexnek fogalma
sem volt. Viszont már voltak kérdései és nem kért a tálcán felkínált a
válaszokból.
A személyes sorsában merült el újra, elraktározva a vörös sár hét
napjának minden tanulságát. Jól jön az még.
Mexben valami olyan ajtó nyílt ki, amit már rég befalazottnak hitt,
amivel már nem akart foglalkozni, amivel valójában nem is foglalkozott soha. Az
ajtó a múlt titkainak szobáján úgy tárult ki, mint ahogy egy hegyi patak tör
magának utat a legkeményebb sziklafalban. Évek titkos erejével hömpölygött
megállíthatatlanul.
- Nagyi mennyire erős nő volt – mondta Mex váratlanul.
- Igen, mindig is az volt.
- Nem is tudom, mióta nem lát. Én már csak arra emlékeztem, hogy vak.
Alfonz nem válaszolt.
- Hogyan juthatott apám idáig? – kérdezte Mex halkan. Hangjában együttérzés
volt, és szomorúság. – Olyan erős volt. Annyiszor néztem, ahogy dolgozik a
műhelyében. Úgy bánt a tűzzel, mintha csak játszana. A puszta kezével
hajlította meg a vasat. Mindig úgy csodáltam az erejét és a bátorságát.
- Amikor édesanyád meghalt, nagyon összetört. Én is próbáltam szót érteni
vele. Rám sem nézett, amíg nála voltam. Nagyanyád némán és kitartóan tette a
dolgát. Intézett mindent, a temetéssel kapcsolatban, ellátott téged és apádat
is, de ő egyre jobban bezárkózott a bánat világába és egyre jobban zárt ki
minden mást maga körül.
- Elpusztíthatatlannak hittem.
- Tudod, fiam, épp úgy, mint némely drágakő, minél keményebb valaki, annál
könnyebben törik.
Mex és Alfonz pont annál a parknál álltak, ahol
először találkoztak. A tavasznak van egy napja, amikor még barnák és kopaszak
az ágak, de már dereng körülöttük a zöld. Mintha mielőtt megszületne egy bimbó,
a színe és az illata már önálló életre kelt volna. Az ezer és ezer születő
bimbó zöld ereje ilyenkor összeadódik és lebeg a fa körül.
- Apád nem hitte el, hogy túl lehet élni anyád halálát. Én nem hibáztatom,
elveszíteni őt semmihez sem fogható veszteség – mondta Alfonz szinte magának.
– Két doboz Yzefront vett be, hogy mielőbb múljék a fájdalom. Ennyi pirula az
egész élet minden fájdalmát eloszlatta, de vele együtt vált köddé minden és
mindenki. Eleinte csak egyre többet aludt, egyre gyakrabban és mélyebben. Aztán
már azt a kevés időt, amíg ébren volt, is azzal töltötte, hogy megfelelő
mennyiségű Yzefronra tegyen szert. Alig két héttel anyád halála után nagyi
látta, hogy innen már nincs visszaút. Fel akart készíteni téged, meg akart óvni
téged, ezért találta ki, hogy írj apádnak egy levelet. Gondolta, így ő kap egy
utolsó esélyt, mielőtt elmegy és te is beszélhetsz még egyszer vele utoljára.
Hitt a csodában, hogy a hangod, a kettőtök jelenléte még akár vissza is
fordíthatja a visszafordíthatatlant. Nem így történt. Aztán váratlanul te is
megkaptad a magad gyerekadagját egyszer, amikor ő nem volt ott, hogy
megvédhessen. Nagyon szeretett volna, de nem tudott megmenteni. Nem lehetett
melletted minden pillanatban, pedig mindent megtett, hogy így legyen. A többit
már tudod.
Igen, a többit Mex már tudta.
Nagyon szippantott a levegőből és lassan fújta ki.
- Két nap múlva telihold, fiam. – mondta Alfonz.
- Tudom.
- Nagyon szeretném, hogy sikerrel járj, de nem tehetek többet érted.
Mex csak bólintott. Tudta, hogy most már rajta a sor.
- Mindent megmagyaráz a múltad, hogy miért jutottál el oda, ahová. Azt
hitted, nincs jövőd. Senkinek nincs joga hibáztatni semmiért, de most minden
esélyt megad a jelened, hogy ezen változtass.
Fotó forrása: Töttös Márk
A két férfi egymásra nézett. Alfonz a kezét nyújtotta, Mex elfogadta és
megszorította. Ahogy elengedték egymás kezét, Mex észrevett valamit.
Mindkettőjük tenyeréből eltűnt a rajz. Alfonz sárkányszárnya és az ő szabad
farkasa is semmivé lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése