Mex szokatlanul nyugodt vol reggel, amikor felkelt. Alfonz gyűrűje ott
volt, ahol egy hónapja hagyta, a zsebében. Most felhúzta az ujjára. Nem voltak
tervei, de félelmei sem. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Pontosabban egy
érzésmix. Volt benne félelem, de nem a bénító fajtából, inkább a készenlétben
megtartóból, volt benne kíváncsiság, volt benne magabiztosság és valami furcsak
hit valami olyan megoldásban, amiről még fogalma sem volt. Sosem volt még
ennyire biztos abban, hogy akkor és ott valami kipattan a fejéből.
Aisa bátorítóan nézett rá, de látszott, nehezen uralkodik az érzésein.
Keze kissé remegett, szeme csillogott, de nagy levegőt vett, becsukta a szemét
és ahogy kifújta a levegőt, távozott belőle a feszültség és játszani kezdett.
Néhányan odapillantottak rá, csak rá. Senkinek nem tűnt fel, hogy élete
legnagyobb próbatételére készül mellette egy fiú, aki még csak tizenhét, de aki
már többet élt, mint némelyik rajta átnéző ötvenéves.
Két lábbal állt a földön, megfeszítette a hasát, kihúzta magát, agya turbó
üzemmódba kapcsolt, mintha a gyakran alvó idegpályák egyszerre ébredtek volna
tudatukra a fejében. És bár láthatatlan volt, érezte azok jelenlétét, aki őt,
csak őt látták mindig, és akik látják most is. Érezte a hálóját. Furcsa módon tudta, hogy képes lesz megtenni, amit
kett, tudta, hogy képes lesz hallatni
a hangját.
Az emberek még mindig csak Aisát nézték. A lány továbbra sem nyitotta ki
a szemét. Nem merte. Hallani akarta Mex hangját. Soha semmit nem akart még
ennyire. Még a hegedű is könyörgőre fogta.
Mex várta a gondolatokat. Bármi jöhetett, tudta, hogy valami jönni fog.
A földön fekvő heverő vödrökre nézett. Négy lefelé fordított műanyag vödör és
egy talpán álló fémvödör állt a lába előtt. Bizonyára az elmúlt hétről maradtak
itt. A vörös csíkon kívül még egy-két az utcán felejtett tárgy árulkodott a
véreső utáni káoszról.
Leült a padkára és ujjait finoman végighúzta a vödör fémes peremén.
Az élet ritmus. Tartsd az
ütemet. Szeretlek! Anya gondolata tört be először a
fejébe. Ezen elmosolyodott és várta a ritmust. Gyerünk már!
A Hüllő szeme apró ideges rángásokkal figyelte, mi fog történni. Félsz,
mi? – gondolta Mex egyenesen a szeme közé nézve. Ugyanugyan. Jött a válasz, de
a fiú tudta, hogy a bestia hazudik. Ez tetszett neki.
Egyedem, begyedem
tengertánc! Hajdú sógór mit kívánsz? Hogy került ide
ez a gyerekkori mondóka? Most kicsit meglepődött, de hagyta, ujjai hadd
dobolják az ismerős, egyszerű, gyerekes ritmust.
Tatatam, tatatam, tam tam
tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.
Az utca morajlott, az érdeklődés leghalványabb jelét sem mutatta senki.
Mex jobb kezével halkan ismételni kezdte a szimpla kis ritmust. Egyre
hangosabban és egyre határozottabban szólt. Mozdulatlan bal keze életre kelt,
és valami dübörgő alapot kezdett játszani egyre határozottabban. A kezei maguktól
mozogtak.
Tatatam, tatatam, tam tam
tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.
Az emberek még mindig nem néztek rá, de Aisa arcán valami nyugalomféle
áradt szét, amit Mex észrevett és ettől még magabiztosabb lett.
A fiú kezei lassan minden lehetséges felületen ütötték a ritmust, ami
egyszerűsége ellenére kezdett összeállni. A műanyag vödör és a fém doboz táncoltak
a kezei alatt. Gyűrűje fémesen koppant, újabb szólamot adva ezzel is az
előadáshoz.
Valami Mexre nézett, de ezt a fiú már nem láthatta, mert csukott szeme
nem engedett be semmit és senkit abba a belső világba, ahová bezárkózott erre a
pár percre. A kezei cikáztak. Egyre többen nézték őt és ezt a furcsa dobszólót,
amit gyerekkorából mindenki ismert, de most valahogy egészen másként szólt. Az
ütések szavakká álltak össze és mindenki, aki csak hallotta, pontosan tudta, mit
üvöltenek ezek az ócska vödrök.
tenyerem, szerelem,
embertánc,
Isten az égben, mit kívánsz?
kusza vonalak, élet, szex,
lélek
gondolod Pacha Mama, én
ettől félek?
rajzoltál valamit, egy
életet, és megszabtad az éveket?!
vonal fejről, életről,
sorsról?
ki olyan vakmerő, hogy
ráncokból jósol?
Vénusz, Nap, Merkúr,
egy bolygó, ami elszúr
mindent, vagy semmit
és főleg azt a bentit,
dobogót, fájót, nevetőt,
szállót
a szívem?
erre nincs rímem.
ha rajzolsz a húsba,
ha így kötsz gúzsba,
bújj a bőrömbe, használd a
tenyerem,
éld az életem, edd a
kenyerem
és legyél te felelős, félős
és kiszolgáltatott, vidd a francba a tenyeret meg az összes csillagot!
anyám egy élhető világra
bíztatott,
ahol ha félek, ha szállok,
én vagyok a fék és benzin.
Ne hidd hogy csak
visszadumálok!
van bennem ezernyi enzim,
ami független tőled ráncos
sors.
és ha tenyeremről fejemre
átkot szórsz,
sem érdekel,
mert amim van, azt én érem
el.
szívódj fel!
tenyerem, szerelem,
embertánc,
Isten az égben, táncot
jársz, ha engem látsz?
Tatatam, tatatam, tam tam
tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.
tenyerem, szerelem, embertánc,
Isten az égben, táncot
jársz, ha engem látsz?
Tatatam, tatatam, tam tam tam. Tatatam, tatatam, tam, tam, tam.
Nem láthatta, hogy a körülöttük állók szinte mind őt nézik, csodálattal
és bíztatva, és hogy vele együtt tapsolják a ritmust, amit a fiú keze diktál. Egyre
és egyre hangosabban, tenyerem, szerelem,
embertánc, tenyerem, szerelem, embertánc, TENYEREM, SZERELEM, EMBERTÁNC!!!
Észre sem vette, hogy Asia már rég csak szorítja magához a hegedűjét,
hogy kezét a szája elé tartva zokog, úgy, ahogy csak azok tudnak, akik nagyon
szeretnek, és nagyon féltenek.
A fiú szíve a dobolás ritmusát verte, kezei felváltva pörgették meg az
ütőket és amikor már mindenki csak őt nézte a téren úgy érezte, fel tudna
szállni frissen kinőtt szárnyaival.
Mex szíve élt.
Csak ő létezett és a ritmus.
Mindenki látta őt, mindenki hallotta a dob szavában egy fiú történetét,
aki elveszett, és akit a jó szerencse megtalált, és mint a forgószél, felkapta,
mindenéből kirázta és visszaröpítette oda, ahonnét indult, hogy írja tovább,
hogy írja újra a történetét. Mindenki látta őt, mindenki elhitte, amit a dobszó
harsogott: egy fiú megmenekülésének igaz meséjét.
A Hírközpont történetében először többen voltak kíváncsiak egy
utcazenészre, mint a gigantikus monitorokra.
Mex a torkában érezte a szívverését, minden ütésnél egyre erősebben és
erősebben.
Egy elegáns sétapálcás alak a kezében távolról figyelt. Nem várta meg az
utcai előadás végét, megkönnyebbülten felsóhajtott, és határozott lépésekkel
elindult.
Odalent a mélyben szűkölt a Szörny, nyüszített, mint egy csapdában
vergődő dühös vadállat. Éhes maradt. Tudta, ösztönösen érezte, elvesztett egy
csatát, még nem a háborút, de egy különösen fontos csatát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése