36. Nagyi

Mex lassan ébredt. Először csak nyújtózkodott egyet, lassan, mint egy macska. Még pár percet a másik oldalára fordulva, csukott szemén át élvezte a tavaszi napsütést, ami utat tört magának a hanyagul elhúzott függönyön át. Jókedve nem múlt el a reggellel. Idejét sem tudta, mikor szórakozott ilyen jól álmában és mikor kezdődött így a napja.

Furcsa módon azt a kakaóillatot érezte, amit esténként szokott, amikor hazaesik. Most egyértelműen a szobában terjengett.

Ásított egy jóízűt és kinyitotta a szemét.

Nagyi az ágya szélén ült és mosolyogva nézte. Mex egy pillanatra el is felejtette, hogy Nagyi nem lát, így köszönés helyett csak visszamosolygott rá. Volt valami furcsa ebben az egészben, mintha valami történt volna. Nagyi egyértelműen ránézett, egyenesen a szemébe. Hosszú évek óta, amióta a vakság ráborult, olyan volt a tekintete, mintha a távolba, valahova messze a jelen lévő dolgok mögé fókuszálna élettelen szemével.

-       Jó reggelt, kicsikém! – mondta Nagyi és megsimogatta Mex haját.

Mozdulatai pontosak voltak, és határozottak.

-       Nagyi, te látsz – jelentette ki Mex. Nem volt mit kérdezni, az, amit tapasztalt, magáért beszélt.

-       Látok, kicsikém, látok – válaszolta Nagyi azzal a kedvességgel a hangjában, amire Mex nagyon régről emlékezett.

Mex már azt hitte, semmi nem tudja meglepni, de most elakadt a szava. Mit mondhatna az ember valakinek, akivel évek óta együtt él, és akivel úgy léteztek ebben a kis lakásban, mintha két idegen élne egymás mellett. Egyszer csak újra családtag lesz a megszokott lakótársból. Erre nem volt felkészülve. Hogy valami történjen, a kakaó után nyúlt.

-       Ízlik? – kérdezte Nagyi olyan természetesen, mintha tényleg ez lenne a reggel legfontosabb kérdése.

-       Igen, nagyon finom – válaszolta a fiú és beleszürcsölt a csészébe.

-       Ne szürcsölj! – mondta neki a nagyanyja olyan hangon, mint, amit Mex tíz éve hallott utoljára.

Elmosolyodott.

-       Nem is szürcsöltem.

-       Akkor jó – mondta Nagyi tettetett szigorral a hangjában és megfogta a fiú kezét.

Volt ebben a helyzetben valami zavarba ejtő és valami semmihez sem hasonlítható gyengédség. Mex nem húzta el a kezét. Nézte a ráncos, csontos ujjakat és megszorította az öreg kezet.

-       Mióta látsz? – kérdezte komolyan.

-       Mindig láttam.

Mex nem tudta, mit mondjon. Mit lehet erre mondani?

Nagyi az ablak felé fordult és behunyta a szemét. Arcára életet varázsolt a tavaszi napfény. Mintha fiatalodott volna tegnap óta. Az arckifejezése, a testtartása egyértelműen megváltozott. Percekig ült így, kezében az unokája kezével, fejében ezer kavargó gondolattal, szívében az új esély remegő boldogságával.

Ráérősen befejezte a napfürdőt és Mexre nézett.

-       Mindig is láttam, kicsikém. Mindig láttalak. Téged láttalak, csak téged.

-       De.. – vetette közbe Mex.

-       De mindazt, amibe belekeveredtél, azt nem bírtam látni. Nagyon bíztam abban, hogy ez a nap eljön és visszakaplak.

Megszorította a fiú kezét.

-       Itt vagy. Csak reméltem, hogy megérem, de újra itt vagy. Nem tudod, mióta várok erre a napra.

Hangja remegett, szeme könnyes lett, de élt. Úgy élt, olyan erővel, mint még soha talán.

-       Mi lesz holnap, Mex? – kérdezte váratlanul. – Már tudod, mit fogsz tenni?

-       Nem, de a tervezés sosem volt az erősségem – mondta bátorítóan és rákacsintott Nagyira.