Kora reggel volt
még, Alig lehetett látni valamit is. Mex kinézett az ablakon, és percekig
tartott mire felfogta, mit lát. Olyan volt minden, mintha egy filmforgatás
kellős közepére csöppent volna. Csak kamerák nem voltak sehol és a jelenet,
amit épp felvettek, mintha kínosan tovább tartott volna, mint ahogyan azt
tervezték.
Az utca közepén a
kitörő láva erejével hömpölygött a vér. Úgy két méter magasan tarolt le
mindent, ami az útjába került.
Az emberek
hisztérikus sikolyai, mint a légvédelmi szirénák, egyszerre robbantak ki,
minden irányból. Mexet megbénította a látvány. A vérfolyam válogatás nélkül
kebelezte be mindazt, ami az útjába akadt. Szekrény, autó, cipő, egy
eszeveszetten kapálódzó állat, talán macska lehetett, törött monitorok
tömkelege, egy nyitott esernyő bukkant ki abban a néhány másodpercben, amíg Mex
felfogta, mi is történik. Még mindig úgy érezte magát, mintha egy videojátékot
nézne, mintha ez nem az ő fizikai valóságában játszódna. „Valaki csak csinált
valamit, valaki csak közbelép, valakinek csak dolga most és azonnal tenni
valamit. „
A kábaságnak egy
jeges felismerés vetett véget. Ami az előbb csak egy cipőnek tűnt, az most újra
a gyilkos áradat felszínére került és Mex egy pillanatra látta a rongybabaként
tekergő embert, aki a cipőt viselte. A hullámok kiköpték, elnyelték, falhoz
vágták a tehetetlen testet, ami ekkor végleg eltűnt.
Mex látta, hogy a
földszinti lakásokból az emberek a szekrények tetejére másznak, hogy az utcán a
nő, akit minden kora reggel látni szokott kutyát sétáltatni halálra váltan,
szűkölő négylábúját szorongatva egy kőkerítés tetején kuporog. Látta, hogy a nő
nem bír egyszerre a pánikba esett állattal és a kerítésen való
megkapaszkodással. Látta, hogy a kutya menekülni próbál és kicsúszik a nő
kezéből. Úgy vitte el a vérfolyam, hogy fel sem bukkant többé. A nőt tartó
kerítés úgy tűnt, csak ideig-óráig képes a neki csapódó, tomboló vérnek
ellenállni.
Nem volt mit tenni.
Mex rohant volna le, de józan esze odaszegezte az ablak mellé. A sors a
szerencséseknek, akik egyre többen bukkantak fel az épületek ablakaiban, pusztán
a szemtanú szerepet szánta, hogy lássák, és sohase felejtsék a tomboló kaszást,
ahogy válogatás nélkül mészárol odalent.
xxx
Mex hazafelé vette
az irányt. Amikor benyitott a lakásba, nem tudta eldönteni, hogy Nagyi
elaludt-e a konyhában a rádiót hallgatva, vagy csak régi szokásához híven
elbarangolt belső útjainak egyikén. Valamiért a szokásos biccentés helyett
homlokon csókolta őt. Liszt íze volt, pont, mint gyerekkorában. Elmosolyodott,
és leült a konyha kopott asztala mellé ő is.
xxx
A vérfolyam alig
negyed óráig tombolt, aztán mintha percről percre veszített volna az erejéből,
végül abbahagyta hömpölygő, dühöngő táncát és megmerevedett. Egyre többen
rohantak le az utcára. Az emberek spontán csoportokba rendeződtek, válogatás
nélkül törték be a földszinti lakások ajtaját, hogy mentsék, ami menthető.
Mindenünnen segélykiáltások hallatszottak.
Mex is rohant le a
lépcsőn, ahogy csak bírt.
A kapu vérben állt,
úgy derék magasságig. a földszinti lakások hasonlóképpen. Amikor a kapuhoz
vezető lépcsőhöz ért, találkozott három emberrel, akik a házban laktak, és
akiket csak futólag ismert, de már pusztán az, hogy ismerős arcok voltak,
érthetetlen bizalommal és melegséggel öntötte el. A házmester volt az egyik. Az
öreg Lukovsky azonnal kezébe vette az irányítást.
-
Négy lakás van a földszinten, ti ketten ezen az oldalon
kezdtek, mi a másikon. Maradjatok együtt! Isten tudja, mivel van dolgunk!
Mex társa a
közvetlen szomszédja volt, egy korabeli fiú, igazi eminens, akinek valójában a
nevét sem tudta. Drága, de visszafogott cuccokban járt, és még csak le sem
sajnálta a Mex féle srácokat, valójában észre sem vette őket. Mexet egyszerűen
nem érdekelte a világ úgy nagy általánosságban, és ebbe az érdektelenségbe a
szomszéd srác is beletartozott. Párhuzamos világokban éltek. Eddig a pillanatig.
A két fiú egymásra nézett, és ez az elegáns ficsúr most gondolkodás nélkül
belegyalogolt a vérbe és a közelebbi ajtó felé vette az irányt. Mex követte. A
lakás zárva volt. Kora reggel az emberek többsége még nem tette ki a lábát
otthonról. Az ajtón rács is volt, esélytelen volt, hogy bejussanak. A másik
lakás úgy tűnt könnyebben megközelíthető. Megpróbálták feltépni az ajtót, de
amint várható volt, nem jártak sikerrel.
-
Az ablakok felől kell bejutnunk! Gyerünk! – mondta Mex
társa.
A vér ragacsos volt
és sűrű. Rettenetesen nehéz volt haladni benne. A körülményekhez képest gyorsan
kiértek az utcára,
Mex nem hitt a
szemének. A látvány felfoghatatlan volt. A massza ugyan már csak derékig ért,
de a vörös sáv úgy három-négy métert kiszínezett. Mintha egy hatalmas festő
gigantikus ecsete eddig a magasságig valami érthetetlen okból húzott volna egy
széles csíkot. Valószínűtlen volt mindez. A vad művész nem válogatott. A fák,
az épületek, a kerítések a vörös csík felett megőrizték eredeti színeiket. Mintha a
mester megunta volna a pacsmagolást. Mintha nem tetszett volna neki az alkotás
és pusztító dühében belecsapott volna vérrel a kész festménybe. Ha az ember
csak felfelé fordította a tekintetét, egy normális világ nézett vissza rá, kék
éggel, kelő nappal, felhőpamacsokkal.
Ha viszont a tekintet
szemmagasságában maradt, a halál bámult vissza. A kettő, a vörös és a normális
világ között nem volt átmenet, csak egy vonalzóval húzott éles választék.
A monitorok
egységesen csak villództak. Ebből is sejteni lehetett, valami mégsem stimmel a
világba. Ilyenre még nem volt példa Realidadban.
Mexnek nem sok
ideje volt elveszni a látvány részleteiben. Cipője szinte ragadt a földhöz,
kimerítő volt minden lépés, és meglepetésére a szomszéd ficsúr cseppet sem volt
olyan szerencsétlen, mint aminek mindig is gondolta. A srác felhúzta magát az
ablak párkányára. A vérfolyam mindenestül betörte az ablakot. Amikor már
stabilan ült, leszólt Mexnek.
-
Add a kezed! – és mintha semmi nem lenne a fiú súlya,
könnyedén felrántotta őt is.
Mex ekkor döbbent
rá valamire. A fiú látja őt! Valami történt! Mintha az átok egy pillanat alatt
felszállt volna és Mex újra visszacsöppent volna a világba, ahonnan
kiradírozták néhány héttel ezelőtt. A felismerésre szánt rövid másodpercen
kívül több időt nem is igen tudott ezzel az újdonsággal foglalkozni. Még nem
sejtette, hogy a következő hét nap valami olyat hoz, amit soha, de soha még
csak el sem tudott képzelni.
A lakásban csönd
volt. A szoba, amibe bejutottak egy páré lehetett, a nagy ágy díszes támlája
látszott csak ki belőle. A szobában szanaszét volt minden. Alig volt kivehető
bármi is. Felborult könyvespolc, lebegő éjjeli szekrény. Életnek nem volt semmi
nyoma. A szomszéd szobából halk nyöszörgés hallatszott.
Gondolkodás nélkül
a hang irányába mozdultak.
A szoba ajtaját
mackók díszítették. Mex szíve összeszorult. „Istenem, Istenem, add hogy életben
találjuk.” – mormolta Mex anélkül, hogy tudatosultak volna benne a saját
szavai. Gyerekként kedves ősz, erős férfinak képzelte Istent, szerette, hogy
angyalok repkednek körülötte, szerette, hogy éjjel ott volt, ha felriadt,
szerette, hogy nevetőráncokkal nézett rá. Isten kőszobor lett az évek alatt, és
elporladt. Eltűnt Mex éltéből. Istent minden szem Yzefronnal tovább merevedett,
már nem mosolygott annyit, rég nem kísérték angyalok, és az éjjeli ébredések
alkalmával a piros szemű rettegés nézett vissza a szoba sötétjéből. Isten sehol
sem volt. Itt és most, a vértenger közepén, egy ismeretlen lakásban, egy
ismeretlen gyerek szipogását hallva, mégis ő volt Mex első gondolata.
A szobában óriási
káosz volt, ragacsos, felismerhetetlen formájú plüss állatok, lebegtek
mindenütt, a falon a képeken viszont érintetlen tisztaságban egy gyerek kis
világának gondtalan szereplői várták a két fiút, mackók, lovak, hercegnők.
Mex kísérője az
emeletes ágyhoz ment, amire egy sátorszerű kuckó volt erősítve. A kuckóban a
takarók alatt kitartóan nyöszörgött valaki. Mex felemelte a takarót. Csukott
szemét kis tenyerével eltakarva egy szőke kislány feküdt, egy plüss kutyát
szorítva magához. A másik fiú óvatosan, lassan, mintha törékeny lenne a lányka,
akit megérinteni készül megsimogatta a gyerek fejét.
-
Most már biztonságban vagy.
Kiemelte és magához
szorította a kislányt, aki még mindig az arcához szorította a kezét.
Mozdulatlanul ölelte a gyereket percekig. Ekkor a kislány hirtelen elvette a
kezét a szeme elől, szemét szorosan és erőnek-erejével csukva tartva átölelte a
fiút és a nyakába fúrta a fejét.
Mex elismeréssel
nézett a srácra. Ki gondolta volna erről a srácról, hogy egy vérfolyamban ennyire
észnél van.
Ki gondolta volna,
hogy valaha köze lesz ehhez a fiúhoz? Ki gondolta volna, hogy egyszer csak
elönthet mindent a vér?
xxx
Ami a következő ki
tudja hány órában történt, az teljesen egybefolyt Mex fejében. Az idő
megzavarodott, nyitva hagyott ablakokat az egyes pillanatokra, mintha
szeszélyesen úgy döntött volna, hogy megáll, nem mozdul többé, aztán meg
szárnyakat bontott, nem kettőt, hanem tizenkettőt, és órákat tüntetett el
észrevétlenül. A katasztrófa minden felett átvette az irányítást.
Kénytelen-kelletlen az idő is fejet hajtott előtte.
A vérfolyam kezdeti
nagy áradása után, mintha kiapadt volna a forrás, ahonnan érkezett,
lecsendesedett. Ahogy szétterült, egyre alacsonyabb lett és a magasabb
részekről el is folyt. Sűrű, vörös sár, latyakos iszap, helyenként pocsolyák
maradtak az utcákon és a félelem, hogy a csendes felszínű vértócsák még milyen
borzalmakat rejtenek. A vörös csík élénken üvöltött mindenhonnan.
Mex fejében még
zúgott a reggeli áradat zaja, de ez a zsibongás ahelyett, hogy lelassította
volna, megsokszorozta az erejét, felgyorsította a fiút. Ismeretlen emberekkel
kutatott ismeretlen emberek után. Ismeretlen neveket kiabált ismeretlen helyeken.
Ismeretlen érzések kavarogtak benne és ismeretlen erő tört fel belőle. Ez
utóbbi lepte meg legjobban Mexet. A régi nemtörődöm tompaság helyét óráról
órára élénk cselekvőképesség váltotta fel. Amikor az esti szürkület belebegett
a város felé, vette csak észre, hogy se nem evett, se nem ivott egész nap.
Tudata legalsó
bugyraiban halványan, csupán egy villanó gondolatfoszlány erejéig még az is
felrémlett Mexben, hogy a Hüllő kussol. Furcsa volt kicsit ez a csend. A Hüllő
hangja nem először tűnt el a fejéből, de azok a korábbi esetek, vészjóslóak
voltak, mint a nyári mozdulatlan forróság az utakon, ahol mintha kimerevedett
volna a kép, de a nem létező pocsolyák illúziója idegesen vibráltak és keselyű
módjára tudták, hamarosan történni fog valami.
Ez a mostani elnémulás inkább megnyugvást hirdetett. A Hüllő most jobban
hasonlított a múzeumok rekonstruált dinoszauruszaira, mint korábbi undorító
önmagára. Nahát, milyen nagy! Nahát,
milyen erős lehetett! Nahát, mekkora fogai vannak! Még jó, hogy kihalt. De
azért a szemünk sarkából figyeljük, hogy nem pont ez a kitömött dromedár
gyilkos verte-e át a fél világot és most csak könnyű prédára vár.
Sem a Hüllő, sem a
város nem az volt többé, aminek Mex addig ismerte. Valamit örökre átszínezett a
sáros vér.
Van valami a
világban, ami csak katasztrófák idején üti fel a fejét. Mex zűrzavaros élete a
véreső pillanatáig szimplán szétesett volt. Minden vacak volt és igazságtalan,
de legalább valahogyan zajlott. Az elmúlt nap azonban a megszokott köröket is
szétmarta és a hömpölygő fájdalom mellett valami olyan is testet öltött Mex
világában, amire eddig nem volt példa. Most minden a közöny tökéletes ellentéte
volt. Mindenki segített, mindenki cselekedett, mindenki látta a másikat és csak
az embert látta, semmi sallangot, ami korábban eltakarta az embereket egymás
elől. Mex eddig a közöny világában létezett. Sokkal sötétebbnek ismerte az emberi
jellemet, mint amit a véreső utáni első napon látott.
A szerencsétlenül
járt emberek többségét azonnal befogadták ezer éve nem látott rokonok, hajdani
barátok, csak látásból ismert iskolatársak. Gyakorlatilag vadidegenek vigyáztak
egymás gyerekeire, az emberek rácáfolva
a biológiai szükségletek mindenki által ismert piramisára, étlen, szomjan és
megállás nélkül tették, amit tenniük kellett. Mintha nem is gondolkodtak volna,
csak valami belső késztetés hatására azonnal tudták volna, mit kell tenniük.
Mint a ficsúr srác a szomszédból. Több volt ez, mint meglepő.
A sötétedés
megállította a nyüzsgő emberek lendületét. A következő napfényes óráig nem volt
mit tenni. A véreső tönkretette a közvilágítást, a monitorok már nem is
vibráltak, feketék voltak és némák. Csak a lakásokból kiszűrődő fény létezett,
az pedig gyenge volt és csalóka.
Senkinek nem volt
még fogalma arról, hogy pontosan, mi is történt. Pletykák keringtek, hogy mi és
hogyan zajlott, de senki nem tudott semmi biztosat. Csak talán annyit, hogy a
hömpölygő áradat nem vér, ahogy az első percekben mindenki gondolta. Ragacsosan
és koszosan ott éktelenkedett mindenen, de nem vér volt, az biztos.
Az emberek
izgatottan kisebb-nagyobb csoportokba verődve álltak, beszélgettek, és vártak,
hogy valahonnan hírt kapjanak arról, mi is történt, mi is történik épp. Így
telt el néhány óra.
A monitorok ekkor
hirtelen életre keltek! Itt-ott az utcai lámpák is kigyúltak. Mindenki a
képernyők valamelyikére nézett. Most nem kellett a személyes algoritmus, bár úgyis
mindenki ugyanazt akarta tudni.
Meglepő módon maga
a Tábornok jelent meg. Eddig kevés kivétellel az évek óta megszokott
műsorvezetők beszéltek. A Tábornok puszta látványa hangsúlyt és komolyságot
adott az estének. Bár a történtek után mindenki tudta, ez nem az a katasztrófa,
amit elég felolvasni. Itt valami több kell. Itt és most a Tábornok kell.
-
Ma reggel történt valami, amiért sokan az életükkel
fizettek. Ma reggel történt valami, aminek nem szabadott volna megtörténnie.
Több mint ötven áldozatról van már tudomásunk, akik értelmetlenül vesztették
életüket és borzalmas halált haltak.
A Tábornok
egyenesen a kamerába nézett. Szerette a kamerát és a kamera is szerette őt.
Most mintha ott állt volna a élőben, a maga valójában a tömeg előtt, olyan
tiszteletparancsoló volt. Mindenki állta a tekintetét.
-
A vörös iszony, ami elöntötte a városunkat ismeretlen
eredetű. A reggeli rémhírekkel ellentétben nem mérgező. Nem tudjuk tehát, mi
az, azt viszont pontosan tudjuk, honnan érkezett.
Itt kis szünetet
tartott. Az őt bámuló tömeg egy emberként várta a folytatást.
-
A hegyről ömlött ránk ez a mocsok. A hegyi emberek csináltak
valamit, amiért komoly árat fognak fizetni. Meg fogjuk találni a felelősöket.
Ami ma reggel történt, azért valaki vállalni fogja a felelősséget. Bárki is
legyen az, nem menekülhet az igazságszolgáltatás elől. Üzenem a hegyi
embereknek, hogy az igazság győzni fog!
A Tábornok szája
széle aprókat rángott, fegyelmezett hangja ellenére, talán először, de mintha
nem tudta volna palástolni érzéseit és felindultságát. Azzal, hogy a profi
kommunikátor szíve érez, valami furcsa szimpátia ütötte fel a fejét még Mexben
is, aki egyébként nevetséges vén pojácának tartotta az öreget.
-
Köszönöm mindenkinek, aki ma fáradságot nem ismerve mentette
a menthetőt! Köszönöm, honfitársaim! Büszke vagyok, hogy Realiadad polgárait a
híradással szolgálhatom. Most fontosabb az információ, mint valaha!
Megbicsaklott a
hangja. Még soha ilyen szívből jövő nyilatkozat nem hangzott el a Tábornok
szájából, aki most megköszörülte a torkát és régi hangján, régi katonás
arcvonásaival folytatta:
-
A legfontosabb, az emberélet. Sajnos nagyon kicsi az esély
arra, hogy az eltűnteket élve megtaláljuk. A vörös massza, úgy ölt, mint a
mocsár. Akit körbefolyt, az menthetetlenül elsüllyedt. Minden apró eredményről
azonnal hírt fogunk adni. A város mentesítése elkezdődött. Önkéntesek ezrei
jelezték mindenünnen, hogy segítenek. Zsákok, lapátok, gumicsizmák minden, a
Polgári Védelem által létesített pontot átvehetők. A kollégáim folyamatosan
informálják önöket mindenről, amit tudniuk kell. Mi így szolgáljuk a várost.
A Tábornok utolsó
mondatainál tapinthatóvá vált a lelkesedés és a hazafiasság, ami a képernyőből
sugárzott.
Amikor
elcsöndesedett, a csöndje erősebb volt, mint a szavai. A kamera még néhány
hosszú másodpercig mutatta a Tábornokot, aki farkasszemet nézett az egész
várossal. Erősnek és rendíthetetlennek tűnt.
-
Folyamatos tájékoztatást ígérek.
Amikor a képernyőn
a szokott híradós arcok a gyakorlati tudnivalók részletezésébe kezdtek, az
emberek körüli néma csöndet felváltotta a zsibongás, amiben a képernyők zaja,
egy volt már csak a sok hang közül.
xxx
Csak egy pillanatra
akarta behunyni a szemét, de mire felébredt fényes nappal volt. Csak egy bögre
gőzölgő kakaó várta, Nagyi a szobája felől neszelt.
Ugyanabban a
ruhában indult útnak, amiben megérkezett. Nem tudta, hová tart, de nem volt
maradása.