25. Véreső

A jó érzés éjszaka is vele maradt. Nem álmodott semmit. Végre. Kipihenten ébredt. Olyan valószínűtlenül nyugodt és csöndes volt minden. A Hüllő kussolt egész éjjel. A város lomhán ébredt. A szokásos reggeli nesz sem zavarta Mex hosszú évek óta első nyugodt reggelét. A sikítás, ami kettéhasította a hajnal békéjének lágy selyemtakaróját, éles volt, valószínűtlenül hangos, mintha nem ember, hanem valami meglőtt madár rikácsolta volna bele a ébredő fénybe: Véreső! Úristen, ömlik a vér!

24. Márciusi hó

A március pont olyan szeszélyes volt, mint mindig. A tél ilyentájt belemart még egyet a világba. A melegedő napokat nem várt hóesés vágta ketté. Mindig jön ez a pár szeleburdi nap, és az emberek mindig meglepődnek ezen.

Mex szerette a márciusi hóesést. Valamiféle búcsúcsókot dobott ilyenkor a tél, még utoljára. Mint valami öregedő díva, nagyestélyit vett fel és élvezte a nem várt hatást, amit megjelenése okozott. Volt ezekben a pár napos telekben valami bátor, valami öncélú szépség.

A hideg és a hó az emberek nagy részét otthon tartotta, a hirtelen felpezsdülő utcai élet tetszhalott módjára újra elnémult. Csak a monitorok villogtak a néptelen utcákon.

Mexnek is jól jött ez a kis pihenés. Egyre közeledett a határidő, ameddig lehetősége van hallatni a hangját, de most nem volt kedve ezzel foglalkozni. Szüksége volt egy kis időre. Rengeteg minden történt az elmúlt napokban. Nem hogy értékelni, felfogni sem nagyon volt képes. Az ujján lévő gyűrűvel játszott. A gyűrűbe vésett négy fa, aminek a gyökerei egyben a lombjai. Kezdett valamit megérteni a képből. Valódi élet csak erős gyökerekből születhet. Az életnek története van, amit elmondunk. Az életnek jelentősége van, és ahogy emlékezünk rá, az lesz az életünk valósága. Nem az a valóság, ami történt, hanem az, ahogyan elmeséljük egyszer. Mexnek jó ideig fogalma sem volt a gyökerei erejéről. Valójában a létezésük sem nagyon érdekelte. A Hüllővel, Alfonzzal és Aisával való találkozása óta valami megváltozott, valami elkezdődött.

Alfonzt, ezzel a rejtélyes fotóval, Aisa a lázadó rasztáival és a katonás stílusával, Tei és Borz a berendezett, új életükkel és Nagyi az elmaradhatatlan napi kakaójával, mintha valami film furcsa szereplői lennének, akikről még a rendező sem döntötte el, hogy mihez kezd velük. Mintha felhők lennének Mex életének égboltján. Mintha csak az lenne bennük a közös, hogy Mex egyszerre látja őket az égen, ahogy felnéz. Ezek az én felhőim – gondolta Mex. Tetszett neki a gondolat, hogy saját felhői vannak. A felhők történetek, néha messzire fújja őket egymástól a szél, néha összemossa egyiket a másikkal, néha el is tűnteti némelyiket. Hát ilyen az élet. Felhős.

Mex úgy döntött, autózik egyet. Egyik kedvenc időtöltése volt, csak úgy nekiindulni az utaknak, komolyabb cél nélkül. Az autó még a szüleié volt. Korát tekintve egy roncs is lehetett volna, de mivel alig használták, meglepően jó állapotban volt.

A havat folyamatosan takarították, az emberek mégis alig vezettek ezeken a napokon. Mex imádta ilyenkor a várost, az utakat. Olyan érzés volt, mintha mindez az övé lenne. Egyszer olvasott egy mesésen gazdag hadúrról, aki a kertjében pazarul díszített tetőt építtetett csak azért, hogy monszun idején gyönyörködhessen a szakadó esőben. A márciusi hó hatása egészen más, mint a decemberi hóé. Akkor még mindenkit kicsal a tél a lakásokból, ilyenkor viszont már csak otthon bosszankodnak az emberek, holott a fehér szépség pont ugyanolyan lenyűgöző, mint pár hónappal ezelőtt.

Mex pontosan tudta, mit szeretett a hadúr azokban a napokban, amikor a szakadó eső a házaikba parancsolta az embereket. A hótól elnéptelenedett utcákon valami hasonlót érzett. Övé volt a világ. Személyes tulajdona volt minden utca, minden erkély, az összes lámpa és az út menti fák.

Ahogy céltalanul vezetett, egy járdán sétáló alak felkeltette a figyelmét. Kapucnija nem sokat engedett látni belőle, de volt valami nagyon ismerős a járásában. Mex lelassított, az alak megállt és Mexre mosolygott. Aisa volt.

Mex meglepődött. Nem volt szándékában találkozni a lánnyal.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

-       Szia! Hát te? Pedig most nem kerestelek. Már hogy nem gondoltam rád, hogy felbukkanj.

-       Szia! Én is örülök, hogy látlak – nevette el magát a lány.

-       Nem úgy értem! Örülök neked, csak tudod, akkor bukkansz fel, ha kereslek, és..

-       És most nem akartál találkozni velem?

-       Nem erről van szó! Senkivel nem akartam találkozni. Persze, te nem senki vagy.

-       Egyre rosszabb – viccelte el Aisa. – Egyre mélyebbre ásod magad.

-       Okés, bár nem gondoltam rá, hogy felbukkanj, jó, hogy látlak. Így rendben? – kérdezte Mex bocsánatkérően.

-        Igen. Most én gondoltam arra, hogy te felbukkanj – mondta a lány magabiztosan.

Mex nem tudta, mit szóljon.

-       Beszállsz? – kérdezte.

-       Igen. Már kezdtem nagyon átfagyni. Pont jókor érkeztél – mondta Aisa, és beüllt Mex mellé.

Mex sebességbe kapcsolt.

-       Miért akartál velem találkozni? Valami lecke lenne mára, amiről lemaradtam?

-       Nem, nincs mára semmi – Aisa komoly volt, és természetes. 

– Egyszerűen szeretek veled lenni.

Mexet melegség járta át. Ő is megszerette a lány társaságát. Mellette az lehetett, aki. Nem kellett megjátszania, hogy erősebb, bátrabb, viccesebb, mint amihez épp kedve van. Aisát mintha tényleg csak ő, Mex érdekelte volna.

-       Te mindig tudtad, hogy az leszel, ami most vagy? – kérdezte váratlanul a lánytól.

-       Természetesen nem. A suli után egy évre elmentem csavarogni a világba. Amikor elindultam csak azt tudtam, mi nem akarok lenni, amikor hazajöttem, már körvonalazódott, hogy mi akarok lenni. Anyáék hagytak, hogy magam találjam ki.

Ez valahogy furcsa volt Mexnek. Eddig sosem gondolt arra, hogy Aisának szülei is vannak. De persze, miért ne lennének?

-       Milyenek a szüleid? – kérdezte.

-       Anyám  orvos, apám tanár.

Hát innen ered a hippis szigorúság – gondolta Mex és elmosolyodott.

-       Apámat nem nevezném szigorúnak. – mondta Aisa, mintha olvasott volna Mex gondolataiban. – Egészen kicsi gyerekeket tanít, amolyan csupaszív pasi. Anya meg egy született gyógyító, érzékeny és elhivatott.

Jó volt egy kicsit normális dolgokról beszélgetni valakivel. Ez az egész belső kaland olyan nagyon, de nagyon kimerítő volt.

Mexnek hirtelen támadt egy ötlete.

-       Van kedved kipróbálni valamit? – kérdezte a lányt.

-       Igen, van – bólintott Aisa igazi mosollyal az arcán.

„De szép vagy!”  gondolta Mex és elindult ki a városból. Rég látott szépnek bárkit is.

A város melletti erdő szélén megálltak. Mex kiszállt.

-       Tudsz vezetni?

-       Most viccelsz, ugye?

-       Akkor cseréljünk!

Aisa átült a kormányhoz. Az erdő szélén voltak, ahonnan egy kis, kivilágítatlan havas út vezetett a fák közé.

-       Lassan indulj el az úton! – kérte Mex.

-       Rendben – mondta a lány. Szerette a meglepetéseket.

Néhány perc után egy keskeny, elhagyatott erdei úton voltak, amit jobbról, balról fák szegélyeztek. A havas út szinte tükörként verte vissza az autó fényszóróit. Aisa lassan ment. Nem értette, mit keresnek itt, de szép volt, amit látott és kíváncsi is volt.

-       Kapcsold le a világítást! – kérte Mex.

Aisa félreállt és leállította. Mex elmosolyodott.

-       Menet közben kapcsold ki!

A lány bizonytalanul elindult. Óvatosan kapcsolta le az autó világítását.

Hirtelen sötét lett és Aisa érezhetően elbizonytalanodott. Mex bátorítóan megérintette a combját. A lány nem vette le a gázról a lábát. Arcán egyre szélesebb mosollyal, egyre magabiztosabban ment tovább.

A kezdeti sötétség lassan tűnni kezdett. A hó, mint valami hatalmas, amorf szentjánosbogár egyre több fényt adott. A erdő fehér fénye világított az autó körül. Aisa magabiztosan tartotta az autót az úton. Hangosan nevetett. Tiszta szívből, hangosan nevetett.

Mex nézte a lányt és boldog volt. Tényleg boldog.

23. Miért, rajtad ki segített?

A Hüllő álmatag mozdulattal, lassan oldalra fordult. Nem te vagy a fontos. Nem te vagy a fontos. Nem te vagy a fontos. Nem te vagy a fontos.  Ahogy most rágondolt, az inkább bénító volt. Lelassította a lépteket, és mint a mocsár, egyre mélyebbre szippantotta Mexet. Kis hülye, azt hitted, van benned valami különleges? Ugyan, mindennek oka van. Azt hittem, igen azt hittem, a rohadt életbe, én tényleg azt hittem, én számítok!!!! A Hüllő bőbeszédű lett. Mintha valami tudományos előadást tartott volna.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Pixabay

Az emberek semmit, de semmit nem tesznek önzetlenül. Mindennek célja van. A mocsár már Mex melléig ért. A büdös sár mérgezett. Megfájdult tőle az ember feje.

Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja. Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja. Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja. Aki segít a másikon, csak a saját nyomorát orvosolja.

Mex alig kapott levegőt. Okos Hüllő. Jó Hüllő. Ő mindig tudta, mi a helyzet. Ő sosem áltatott. Minden tettét nyíltan vállalta. Nyomorult, álszent banda! Dögöljetek meg!

22. Időgép a fiókban

A találkozás a Tábornokkal valamelyest meglepte Mexet. Eddig csak fogyasztotta a híreket, megérintette a monitort és a személyes algoritmusa működésbe lépett. Nem sokat gondolkozott a gépezet működésén. Profibb és hatalmasabb, mint hitte. Egy stadiont is megtöltött volna az a sok ember, aki ott dolgozott.

A Tábornok tragikomikus dührohama óta Ordibációs Központként emlegették Aisával a Koordinációs Központot. Ezen nagyon jól szórakoztak. Kicsit meg voltak szeppenve, de inkább vicces volt at egész. Most is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen jót nevettek, amikor kijöttek az épületből. Kirobban belőlük a röhögés. 

Van a magát túl komolyan vevő hatalomban valami szánalmasan nevetséges.

Rossz érzése Alfonzzal kapcsolatban viszont nem változott. Valami bűzlött ebben a megmentős sztoriban. Rá akart jönni, hogy mi.

Hazament. Olyan érzése volt, mintha most először lenne a kis lakásban világosság. Mintha eddig, csak egy bázis lett volna, ahová enni és aludni járt. Most viszont, mintha elhúzta volna valaki a nem létező sötétítőfüggönyöket és a napsütés olyan dolgokra irányította a figyelmet, amelyek eddig jelentéktelenek, szürkék és porosak voltak.

Mex sosem foglalkozott a lakással, egyedül a szobája érdekelte valamennyire. Azon kívül nem létezett semmi. Éltek ott egymás mellett Nagyival, de nem zavarták egymás életét. Mexnek most tűnt fel, hogy a lakás tele van fényképekkel, amiket ő észlelt ugyan, de sosem tudatosított magában.

A legtöbb képen ő maga volt. Csecsemőkori fotók, amiken óriási mosollyal, fogatlanul nevet bele a kamerába, kisgyermekként fülig maszatosan fagyit nyal, vagy hintázik.

Kezébe akadt egyik kedvenc fotója is magáról. Idejét sem tudta, mikor látta utoljára. Hat-hét éves lehet rajta, dobverőkkel a kezében ül egy csomó féle, fajta dob előtt. Egészen kicsi korától imádott dobolni, gyakorlatilag bármin, ami a kezébe került. Anyja mindig bíztatta, tehetségesnek tartotta. Itt épp lehetősége volt kipróbálni többféle dobot is. Annyira izgatott volt és annyira belemerült a dobolásba, hogy észre sem vette, hogy a többi gyerekkel ellentétben néhány óra helyett, az egész napját ott töltötte. Utolsóként mentek el a teremből, gyakorlatilag kidobták őket. Anya mindvégig türelmesen várt és siettetés helyett, bátorítóan mosolygott rá, megtapsolta. Mex elmosolyodott. Élete egyik legszebb napja volt.

Ahogy az igazságtalan élet eltűntette a felhőtlen gyerekéveket, úgy vált köddé a dob is.

Mex megfordította a képet. Egy pillanatra magán érezte anya meleg tekintetét. A fotó hátulján ez állt:

„Az élet ritmus. Tartsd az ütemet! Szeretlek! Anya”

Életében először magát kereste a képeken. Hogy lehet az, hogy ezekből a mosolygós, bizalommal teli kisgyerekekből ilyen rövid idő alatt elrontott életek, elszánt harcosok vagy éppen Yzefronfüggő bábok lesznek. Megsajnálta a kissrácot, akit látott. Beszélni szeretett volna vele, megsimogatni a fejét, bekötni a cipőfűzőjét és vigyázni az álmát. Életében először szeretettel gondolt magára. 

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

Ahogy nézte gyerekkora megörökített pillanatait, egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzés, hogy valamit tennie kellett volna ezért a csillogó szemű kiskölyökért, hogy most már ő jön, hogy már nem várhatja, hogy valaki szeresse, dédelgesse, megmentse őt. Ezt neki magának kell megtennie. Ha nem vigyáz a kissrác álmaira, csak sodorja tovább az élet. Furcsán érezte magát. Eddig sosem gondolt arra, hogy a jelenlegi Mexen kívül számít bármi is. Most viszont, mint valami tudathasadásos, beengedett valakit a fejébe, akiért felelős, akit szeret. És ez a valaki a világ legabszurdabb módján ő volt, saját maga.

Emlékek ezrei rohanták meg. A kedvenc plüss játékának a tapintása, az első biciklizés eufóriája, a kis sátor, ami a szobájában állt, és ahová annyiszor bújt be az apjával, mert szeretett elbújni, az anyja éneke, amire elaludt, az ölelése, ahogy álomba zuhant. Ezek a távoli képek fájdalommal és melegséggel töltötték el.

Eszébe jutott, Nagyi mennyi rengeteg fotót őriz, csak úgy ömlesztve a kredenc felső fiókjában. Akart még a múltból. Ez a meleg érzés nagyon kellett neki, még így is, hogy belesajdult a szíve.

Kihúzta a fiókot. A képek teljes összevisszaságban, néhol megsárgult borítékokban hevertek érintetlenül, ki tudja mióta.

A fotókon ismert és ismeretlen családtagok pózoltak, nevettek bele a kamerába. Mivel a fiók teljesen kaotikusan tárolta a régi idők szeleteit, eltartott egy darabig, mire a számára ismert és fontos képek előkerültek. Némelyikre emlékezett, sokra viszont egyáltalán nem.  A fotókon az emberek hol fiatalok, hogy gyerekek, hol meg középkorúak, egyenesen idősek voltak. Mex ugrált velük az időben. A rendetlenség megtréfálta a logikát. Ez a csapongó időutazás kifejezetten szórakoztatta Mexet.

Szülei még a születése előtt rengeteget utaztak, csavarogtak. Az egyes utak többnyire külön borítékokban voltak. „Milyen fiatalok..” –csodálkozott rá Mex fiatalkori anyjára és apjára. A közös családi fotóikat hármójukról tudatosan és fegyelmezetten kerülte. Valahogyan ösztönösen érezte, ez még nem menne. Néhány ajtó a lelkében már olyan rég zárva volt, és még nem merte kiereszteni a mögöttük várakozó szellemeket.

Úgy tudta, már amikor annyi idősek voltak, mint ő most, egy pár voltak. Ez a tény felkeltette a kíváncsiságát. Kell, hogy legyen fotó róluk azokból az időkből! Látni akarta, milyenek voltak, hogy melyikükre hasonlít jobban, ha hasonlít egyáltalán. Látni akarta hogyan kezdődött mindaz, aminek ő, Mex lett az eredménye. Kik voltak ők, mielőtt anya és apa lettek? A szülei egykor annyi idősek voltak, mint ő. Abszurd. Ez a felismerés tetszett neki.

Elkezdte találomra kinyitogatni a borítékokat.

A fotók egy jó részén számára ismeretlen emberek voltak. Talán már Nagyi sem emlékezne rájuk.

A sokadik, véletlenszerűen felnyitott boríték viszont pont azt az időszakot rejtegette, amire kíváncsi volt. Anya és apa majdnem felnőttként, az utolsó gimnáziumi nyáron valahol egy hegyi túrán. Anyja, mint egy igazi hippi, színes pólóban, szűk farmerben, tornacipőben, hajában virággal kipirult arccal nevetve állt apja mellett, aki jóval izmosabb volt a képen, mint amire Mex emlékezett. Komoly volt és erős. Ruházata egyszerű volt, tekintete egyenes. A képeken jó néhány hasonló korú fiú és lány volt. Talán valami osztálykiránduláson lehettek. A busz előtt álltak, vagy szamárfület mutattak egymásnak, vagy egy hosszú asztalnál ültek.

Mex egyesével nézte végig az egykori gimnazisták képeit. Apja és anyja nem sokkal ezután jöhettek össze. A fotók még nem árulkodtak a kapcsolatukról.

Mex minden fotón a szüleit kereste, a többieknek nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

A boríték utolsó képét szinte összefogta egy másikkal és már majdnem félretette, de győzött benne a kíváncsiság és alaposabban megnézte.

A fotó megbabonázta.

Nem tudta levenni róla a szemét. A fényképen anya és apa álltak, és még valaki. A három ember ölelkezve mosolyogott a kamerába. Anya középen, jobbján apa a tőle megszokott spotos, komoly megjelenésével, balján egy színes pólós, farmeres, tornacipős fiú, akit Mex már jól ismert.

Anyja Alfonz és apja között állt.