Mex

Többet köszönhetsz az exednek, mint gondolnád. Egy csomó csatát vívott meg helyetted. Ő harcolt, elesett, te pedig egy élhetőbb világba kerültél a volt csaja mellé. Ja, hogy te vagy az ex? Szívás....

Fotó forrása:Sarkadi-Szabó Emese

12. Az első álompróba

Mex rettenetes fáradtságot érzett, amikor hazaért. Ágyba zuhant.

Az Yzefron elhagyása óta félt elaludni, mert a rémálmok kegyetlenek és alattomosak voltak. Viszont nem bírt tovább ébren maradni, villámgyorsan elaludt.

Mintha egy zuhanó lift vitte volna lefelé a belső világa legmélyére, alig telt el pár perc és egy kastélyban találta magát, mintha valami időutazásra nevezett volna. Minden olyan ismerős volt, minden olyan személyes volt. Az ágyban hevert és a szobája ablakán valami lidérces szürke fény szűrődött be, amitől a biztonságot adó szoba úgy festett, mintha jéggé fagyott volna.

-       Hé, fiú! Ideje felkelned! – dörömbölt valaki a régi vastag faajtón. – Az úrnő látni kíván! Szedd össze magad gyorsan!

Mex, amilyen gyorsan csak tudta, felkapkodta a ruháit, összeszedte magát és meglepő gyorsasággal az ajtónál termett. A férfi, aki felverte, bronzszínű ruhát viselt, a szeme is bronzosan villant, és egy fáklyát tartott maga előtt, ami sárga fényével a kintről jövő csillogó szürkeséggel valószínűtlenné varázsolt mindent. Hosszú sötét folyosón haladtak át, ami folyamatosan jobbra tartott. Mex úgy érezte, már réges-régen körbe kellett volna érniük. Ám egyre kisebb és kisebb köröket írtak le. A folyosó egyre sötétebb és egyre szűkebb lett. Amikor a végére értek, egy hatalmas teremben találták magukat, aminek a közepén egy monumentális trónszék állt.

-       Úrnőm, itt a fiú – mondta Mex kísérője.

Mex maga sem tudta, honnan a magabiztosság, de bátornak és fontosnak érezte magát.

Az Uralkodónő ránézett Mexre. Szemében minden emberi történet bölcsessége, fájdalma és szépsége keveredett. Kortalan szépség volt. Hosszú kék haja, mintha csak egy tó lett volna, körbefolyta a trónt.

-       A járvány, ami megölte a népemet, engem és téged megkímélt. Tudnom kell, miért. Annyi szolgálóm, barátom és szerelmem közül, miért pont te maradtál életben.

Mex kísérőjére nézett, aki egyre áttetszőbb és áttetszőbb lett, majd szépen lassan eltűnt, mint a kámfor.

-       Csak mi maradtunk. Mindenki már csak látomás, szellem, aki ideig-óráig visszatér.

Mex állta az Uralkodónő tekintetét.

-       Kellünk egymásnak – mondta Mex magát is meglepve, és magabiztosan közelebb lépett.

-       Akkor bizonyára azt is tudod, hogy hogyan jutunk ki innen.

Mex egyre közelebb és közelebb ment, de közben nem engedte a királynő tekintetét. Szinte bűvöletben voltak mindketten.

Mex lassan leszegte a fejét, hogy az úrnő kék hajának tavába nézzen.

Fotó forrása: Pose Rosalinda

A víztüköré vált hajzuhatag tiszta volt és sima, mint a téli holdfény. Mex bátran belenézett a tenger kellős közepébe.

Saját szemei néztek vissza rá, de minden más egy farkasé volt. Szürke szőre, hegyes fülei, szeme körül a farkasok jellegzetes fekete vonala, amit mintha egy vékony ecsettel festettek volna a vadállat pofájára, ezzel is mélységet és tekintélyt parancsoló kontrasztot adva elszánt tekintetének. Mex farkasa vicsorgott. Nem támadott, de bármi kitelt volna tőle, ebben biztos volt a fiú.

Érdekes módon mégsem félt. Kettős érzések járták át a testét, a halálfélelem borzongása és az elfogadás melegsége. A farkas és Mex között fegyverek hevertek. A fiú tudta, csak akkor van esélye, ha kellő gyorsasággal és pontosan cselekszik, ha nem hagy időd a vadnak, hogy védekezzen. Ölni készültek mindketten. Puskák, íjak és tőrök hevertek tőle karnyújtásnyira. Óvatosan mozdult, lassan, szinte láthatatlan lassúsággal nyúlt a tőr felé.

A farkas ugrásra készült. Izmai pattanásig feszültek. Felső ajkát egy hajszállal feljebb húzta a néma vicsor. Kezében érezte a tőr markolatát. A penge hideget, kegyetlen profizmust és az ölés kéjes örömét sugározta. A farkas nem mozdult.

A királynő szemében a szomorúság könnye csillant.

Mex már nem érezte olyan magabiztosnak magát, mint érkezésekor. A farkas furcsa mód még mindig nem mozdult. Nem támadott és nem menekült, csak vicsorgott és tompán morgott.

A királynő haja tajtékos hullámokat vert a tapintható feszültségtől, miközben Mex támadóan felemelte a jobb kezét. Ujjai elfehéredtek a szorítás erejétől, az erek feszültek kézfején, halántékán az izzadtság egy kövér cseppje vékony vonalat húzott az álláig.

Egyszerre ugrottak egymásnak. A királynő felsikított. Hangja tüzes nyílként vágta át a terem levegőjét

„Öleld magadhoz!”

Mex érezte a farkas bundáját. Az állat jóval nagyobb volt, mint gondolta. Az érintése az ütközés ellenére puha volt, szinte bársonyos, a mancsa visszahúzott karmokkal érintette Mex vállát. A fiú mindkettőjük halálfélelmét látta. Nem volt köztük különbség. Összeölelkezve gurultak végig a padlón. Egyik sem mozdult.

Az Uralkodónő lelkét, mint súly alatt a vékony üveglapot, pattanásig feszítette a félelem. Eltakarta a szemét.

A fegyver fémes hangot hallatva csapódott a kőhöz. Kiesett Mex kezéből és élettelenül hevert a padlón. Egy csepp vér sem volt rajta.

A termet betöltötte valami fülsiketítő, bizarr, erős hang. Olyan volt, mintha megszólalt volna egy autó riasztója. Ez a hang teljesen idegen volt a kékhajú Uralkodónő világától. Mintha egy kalapáccsal tükörre vertek volna, úgy tört minden szanaszét. Egy duda harsogott, szólt elviselhetetlenül.

Mex izzadtságban úszva ébredt. Felült az ágyán és egy pár másodpercre a tenyerébe temette az arcát.

A szobájában volt, erre a felismerésre kissé megnyugodott, az ölébe engedte kezeit.

Az Uralkodónő

Bár eddig nem tudtál a létezésemről, én minden álmodra emlékszem.

Fotó forrása: Pose Rozalinda

11. Hozhatok valamit a hölgynek?

Ez a találkozó jobban sikerült, mint gondolta. Most, hogy már lassan egy hete a létezésnek ebben a furcsa formájában teltek a napjai, új és új gondolatok törtek utat a tudatába. Ezek a gondolatok olyan távoli és valószínűtlen helyekről érkeztek, hogy szinte lehetetlen lett volna beazonosítani a származási helyüket. Hogy vélt vagy valós helyek voltak ezek, még maga Mex sem tudta. Voltak köztük olyanok, amelyek édesek voltak, mint a méz, mások meg úgy fájtak, mint egy égési sérülés, hirtelen és húsba vágóan pattantak elő a semmiből. Ilyenkor nagyon kellett volna egy kis Yzefron. Mind a belső fájdalom mind az annak csillapítása utáni vágy új volt, vagy legalább is nagyon rég történt hasonló. A lelkét érő legkisebb támadásra Mex rögtön a gyógyszerhez nyúlt hosszú évek óta, de sosem gondolta, hogy ezzel bármi baj lenne. Tény, hogy az Yzefron elhagyásával jó volt ezekeket a nem várt jó érzéseket, főleg az álmokat megtapasztalni, de azért inkább a fájó, nehéz emlékek és a rémálmok voltak többen. Ez rosszabb volt, mint amire emlékezett, vagy mint amire fel volt készülve. A minden mindegy érzése évek óta Mex körül terjengett, mint egy elhagyhatatlan parfüm. Hozzánőtt a lényéhez, mint a kapucnija.

A kíváncsiság és a fájdalom nyári záporként vagy épp hurrikánként mosta el a nemtörődömséget. Néha jól esett a friss eső, néha viszont égető villámok csapkodtak a fiú világa körül. Némelyik olyan közel csapódott be, hogy majd’ belehalt. Valami furcsa harc kezdődött el odabent. A lelke egy csatatérré változott.

Könnyebb volt elviselni mindezt, ha valami konkrét dologra koncentrált.

Mex megpróbálta felidézni a szatyros nőt, akit láttak. Kicsit nehezen járt, egy színes egyrészes ruha volt rajta, hosszú vörösesbarna haja volt, amit hátul a feje tetejére tűzött. Mex megdöbbent. A Szívdobbantókról sem tudott többet az általános sztereotípiáknál. Az is meglepte, hogy Aisa utcazenész. „Biztos ez amolyan hobbi, amikor nem szónokol vagy éppen ír.” Ennél jobb magyarázatot nem talált. AZ is meglepte, hogy Szilvián nyoma sem volt se fehérnek, se feketének. Rumlis megjelenése mégis egységet, harmóniát sugárzott. Ezt az egész bandát amolyan élhetetlen, nem erre a világra való idealista szektaként képzelte el. Eddig.

Mi lenne, ha megkeresné a nőt a pályaudvarról? Megfigyelhetné őt például. „Még jó, hogy senki sem látja, hogy egy szívdöglesztő csaj helyett egy szatyrokat cipelő vén csoroszlyát hajkurászok - vigyorodott el, és a nő keresésére indult.

Nem messze a pénztáraktól megtalálta Szilviát. Úgy látszik, szeret itt lenni. „Szép lehetett valamikor, de most tuti, hogy turkálóból öltözködik – gondolta. A nő hatvanvalahány évesnek tűnt, kevés pénzt költött magára, de tiszta volt és rendezett, festett haja itt-ott ősz szálakat rejtett. Lassan ment, nem volt nehéz követni őt. Sugárzott valamiféle derűt. Mosolygott, de nem vitte túlzásba. Nevetőráncai különös, szinte szép kifejezést adtak az arcának.

Szilvia metróra szállt. Jó pár megállót mentek. Mex egészen jól szórakozott, még sosem követett senkit.

Pár megálló múlva Szilvia leszállt. Mex szokásához híven a monitorokat bámulta a metrón, így majdnem hoppon maradt élete első követési kísérleténél. A folyóparton találták magukat, ahol az elmúlt években rengeteg jobbnál-jobb és drága kávézó nyílt. Mex nem értette, mit keresnek itt. Azt hitte, valami lepukkant piacon fognak kikötni.

Szilvia bement az egyik patinás kávézóba, és helyet foglalt. A pincérek arcára volt írva minden gondolatuk. A többi vendég szinte hivalkodóan elegáns volt. Szilvia kedvesen köszönt, leült egy asztalhoz és cseppet sem foglalkozott a rosszalló pillantásokkal. Pár perc múlva megérkezett egy rettenetesen vékony, szürke kosztümös nő, és leült mellé. Furcsa páros benyomását keltették.

A beszélgetésüket nem hallotta, ahhoz messze volt, de látta, amint Szilvia egy zacskót vesz elő, és átadja. A másik nő kivett belőle egy blézert, és alaposan átnézi a gombokat. Úgy fél órát beszélhettek, de úgy tűnt inkább az elegáns nő beszél, Szilvia meg inkább csak hallgatott, bólogatott, hol együttérzően, hol biztatóan mosolygott. Kezdett az egész unalmas lenni.

Fotó forrása: Töttös Márk

Mex közelebb ment.

-       Kedves tőled, hogy rendbe hoztad. Már épp ki akartam dobni, de aztán eszembe jutott, hogy talán neked kellhet – mondta a nő.

-       Semmiség. Neked jobban áll. Gondoltam megvarrom, rendbe szedem, és elhozom neked.

-       Jól tetted, drágám. Nagyon drága volt, kár lett volna érte – mondta a nő. – Úgyse tudnád sehova felvenni.

Szilvia elnevette magát. Vagy nem vette magára a pikírt megjegyzést vagy tényleg jól szórakozott.

-       Most pedig, bocsáss meg, mennem kell. Pincér, a számlát! – intett a pult felé.

A pincér odajött és azt kérdezte:

-       Egybe számolhatom?

-       Nem, külön – válaszolta a nő. – Csak én megyek, a hölgy még marad.

-       Hozhatok még valamit a hölgynek? – fordult a pincér Szilvia felé. A hölgy szót pimasz nyomatékkal ejtette ki egy halvány mosoly kíséretében.

-       Ugyan! Ne viccelj! – mondta Szilvia kedvesen és figyelmen kívül hagyva a személyére tett pikírt célzást. - A vendégem vagy! – Majd a pincér felé fordult:

-       Fiatalember, van még abból a narancsos csokitortájukból? – kérdezte olyan lelkesen, mint egy gyerek. – Nagyszerű. Akkor a számlával együtt hozzon egyet, kérem!

-       Neked pedig egészségedre! – fordult a barátnő felé.

-       Köszönöm. Rohannom kell – mondta amaz fontoskodva. Megfogta a csészét és a szájához emelte. Komótosan megitta az utolsó kortyot, és váratlanul egyenesen Mex szemébe nézett:

-       Olyan Keserű ez a kávé, mint az életem – mondta és mintha belefeledkezett volna a pillanatba, pár másodpercig Mexen tartotta a szemét.

A fiú megmerevedett. A szomszéd asztalnál ült le erre a pár percre, a láthatatlanság magabiztosságával szemlélte az iménti jelenetet. „Csak nem pont ez a vén boszorkány lát engem?” – döbbent meg, de a nő egyszer csak elkapta a tekintetét, felállt, megigazította a ruháját és elviharzott.

Szilvia hátradőlt a székében, behunyta a szemét és úgy tűnt, már csak a napsütésre figyel. Elővette a tárcáját, a csokitortával érkező számlához borravalót is tett, és távozott. Néhány aprópénz maradt csak a kopott tárcában, de úgy tűnt, az a csokoládé élvezetéből nem vont le semmit.

Mex kijött a kávéházból. A hideg futkosott a hátán az iménti pár másodperctől. Az öreg nő szúrós tekintete, lefelé ívelő mély ráncai, és a mondat, amit, mint egy mérges kígyót kiköpött, még ott tekergett a lába körül.

Az élet keserű. Az élet keserű. Az élet küzdelem a semmiért. Az élet igazságtalan. Az élet egy átverés. Az élet keserű. Az élet keserű. Az élet keserű. Az élet keserű. A hüllőből ömlöttek a gondolatok. Voltak napok, amikor úgy tűnt, mintha a világ minden emberének ugyanakkor pontosan ugyanazt az üzenetet küldte volna. Az élet egyszerűen keserű.

Fotó forrása: Pixabay