22. Időgép a fiókban

A találkozás a Tábornokkal valamelyest meglepte Mexet. Eddig csak fogyasztotta a híreket, megérintette a monitort és a személyes algoritmusa működésbe lépett. Nem sokat gondolkozott a gépezet működésén. Profibb és hatalmasabb, mint hitte. Egy stadiont is megtöltött volna az a sok ember, aki ott dolgozott.

A Tábornok tragikomikus dührohama óta Ordibációs Központként emlegették Aisával a Koordinációs Központot. Ezen nagyon jól szórakoztak. Kicsit meg voltak szeppenve, de inkább vicces volt at egész. Most is elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, milyen jót nevettek, amikor kijöttek az épületből. Kirobban belőlük a röhögés. 

Van a magát túl komolyan vevő hatalomban valami szánalmasan nevetséges.

Rossz érzése Alfonzzal kapcsolatban viszont nem változott. Valami bűzlött ebben a megmentős sztoriban. Rá akart jönni, hogy mi.

Hazament. Olyan érzése volt, mintha most először lenne a kis lakásban világosság. Mintha eddig, csak egy bázis lett volna, ahová enni és aludni járt. Most viszont, mintha elhúzta volna valaki a nem létező sötétítőfüggönyöket és a napsütés olyan dolgokra irányította a figyelmet, amelyek eddig jelentéktelenek, szürkék és porosak voltak.

Mex sosem foglalkozott a lakással, egyedül a szobája érdekelte valamennyire. Azon kívül nem létezett semmi. Éltek ott egymás mellett Nagyival, de nem zavarták egymás életét. Mexnek most tűnt fel, hogy a lakás tele van fényképekkel, amiket ő észlelt ugyan, de sosem tudatosított magában.

A legtöbb képen ő maga volt. Csecsemőkori fotók, amiken óriási mosollyal, fogatlanul nevet bele a kamerába, kisgyermekként fülig maszatosan fagyit nyal, vagy hintázik.

Kezébe akadt egyik kedvenc fotója is magáról. Idejét sem tudta, mikor látta utoljára. Hat-hét éves lehet rajta, dobverőkkel a kezében ül egy csomó féle, fajta dob előtt. Egészen kicsi korától imádott dobolni, gyakorlatilag bármin, ami a kezébe került. Anyja mindig bíztatta, tehetségesnek tartotta. Itt épp lehetősége volt kipróbálni többféle dobot is. Annyira izgatott volt és annyira belemerült a dobolásba, hogy észre sem vette, hogy a többi gyerekkel ellentétben néhány óra helyett, az egész napját ott töltötte. Utolsóként mentek el a teremből, gyakorlatilag kidobták őket. Anya mindvégig türelmesen várt és siettetés helyett, bátorítóan mosolygott rá, megtapsolta. Mex elmosolyodott. Élete egyik legszebb napja volt.

Ahogy az igazságtalan élet eltűntette a felhőtlen gyerekéveket, úgy vált köddé a dob is.

Mex megfordította a képet. Egy pillanatra magán érezte anya meleg tekintetét. A fotó hátulján ez állt:

„Az élet ritmus. Tartsd az ütemet! Szeretlek! Anya”

Életében először magát kereste a képeken. Hogy lehet az, hogy ezekből a mosolygós, bizalommal teli kisgyerekekből ilyen rövid idő alatt elrontott életek, elszánt harcosok vagy éppen Yzefronfüggő bábok lesznek. Megsajnálta a kissrácot, akit látott. Beszélni szeretett volna vele, megsimogatni a fejét, bekötni a cipőfűzőjét és vigyázni az álmát. Életében először szeretettel gondolt magára. 

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

Ahogy nézte gyerekkora megörökített pillanatait, egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzés, hogy valamit tennie kellett volna ezért a csillogó szemű kiskölyökért, hogy most már ő jön, hogy már nem várhatja, hogy valaki szeresse, dédelgesse, megmentse őt. Ezt neki magának kell megtennie. Ha nem vigyáz a kissrác álmaira, csak sodorja tovább az élet. Furcsán érezte magát. Eddig sosem gondolt arra, hogy a jelenlegi Mexen kívül számít bármi is. Most viszont, mint valami tudathasadásos, beengedett valakit a fejébe, akiért felelős, akit szeret. És ez a valaki a világ legabszurdabb módján ő volt, saját maga.

Emlékek ezrei rohanták meg. A kedvenc plüss játékának a tapintása, az első biciklizés eufóriája, a kis sátor, ami a szobájában állt, és ahová annyiszor bújt be az apjával, mert szeretett elbújni, az anyja éneke, amire elaludt, az ölelése, ahogy álomba zuhant. Ezek a távoli képek fájdalommal és melegséggel töltötték el.

Eszébe jutott, Nagyi mennyi rengeteg fotót őriz, csak úgy ömlesztve a kredenc felső fiókjában. Akart még a múltból. Ez a meleg érzés nagyon kellett neki, még így is, hogy belesajdult a szíve.

Kihúzta a fiókot. A képek teljes összevisszaságban, néhol megsárgult borítékokban hevertek érintetlenül, ki tudja mióta.

A fotókon ismert és ismeretlen családtagok pózoltak, nevettek bele a kamerába. Mivel a fiók teljesen kaotikusan tárolta a régi idők szeleteit, eltartott egy darabig, mire a számára ismert és fontos képek előkerültek. Némelyikre emlékezett, sokra viszont egyáltalán nem.  A fotókon az emberek hol fiatalok, hogy gyerekek, hol meg középkorúak, egyenesen idősek voltak. Mex ugrált velük az időben. A rendetlenség megtréfálta a logikát. Ez a csapongó időutazás kifejezetten szórakoztatta Mexet.

Szülei még a születése előtt rengeteget utaztak, csavarogtak. Az egyes utak többnyire külön borítékokban voltak. „Milyen fiatalok..” –csodálkozott rá Mex fiatalkori anyjára és apjára. A közös családi fotóikat hármójukról tudatosan és fegyelmezetten kerülte. Valahogyan ösztönösen érezte, ez még nem menne. Néhány ajtó a lelkében már olyan rég zárva volt, és még nem merte kiereszteni a mögöttük várakozó szellemeket.

Úgy tudta, már amikor annyi idősek voltak, mint ő most, egy pár voltak. Ez a tény felkeltette a kíváncsiságát. Kell, hogy legyen fotó róluk azokból az időkből! Látni akarta, milyenek voltak, hogy melyikükre hasonlít jobban, ha hasonlít egyáltalán. Látni akarta hogyan kezdődött mindaz, aminek ő, Mex lett az eredménye. Kik voltak ők, mielőtt anya és apa lettek? A szülei egykor annyi idősek voltak, mint ő. Abszurd. Ez a felismerés tetszett neki.

Elkezdte találomra kinyitogatni a borítékokat.

A fotók egy jó részén számára ismeretlen emberek voltak. Talán már Nagyi sem emlékezne rájuk.

A sokadik, véletlenszerűen felnyitott boríték viszont pont azt az időszakot rejtegette, amire kíváncsi volt. Anya és apa majdnem felnőttként, az utolsó gimnáziumi nyáron valahol egy hegyi túrán. Anyja, mint egy igazi hippi, színes pólóban, szűk farmerben, tornacipőben, hajában virággal kipirult arccal nevetve állt apja mellett, aki jóval izmosabb volt a képen, mint amire Mex emlékezett. Komoly volt és erős. Ruházata egyszerű volt, tekintete egyenes. A képeken jó néhány hasonló korú fiú és lány volt. Talán valami osztálykiránduláson lehettek. A busz előtt álltak, vagy szamárfület mutattak egymásnak, vagy egy hosszú asztalnál ültek.

Mex egyesével nézte végig az egykori gimnazisták képeit. Apja és anyja nem sokkal ezután jöhettek össze. A fotók még nem árulkodtak a kapcsolatukról.

Mex minden fotón a szüleit kereste, a többieknek nem tulajdonított különösebb jelentőséget.

A boríték utolsó képét szinte összefogta egy másikkal és már majdnem félretette, de győzött benne a kíváncsiság és alaposabban megnézte.

A fotó megbabonázta.

Nem tudta levenni róla a szemét. A fényképen anya és apa álltak, és még valaki. A három ember ölelkezve mosolyogott a kamerába. Anya középen, jobbján apa a tőle megszokott spotos, komoly megjelenésével, balján egy színes pólós, farmeres, tornacipős fiú, akit Mex már jól ismert.

Anyja Alfonz és apja között állt.

21. Tábornok úrnak jelentem

Mex egyre kevésbé értette a dolgokat. A döntése óta érdekelte a Szívdobbantók létezése, de amióta felfedezte az öreg tetoválását, a gyanú, mint valami kártékony rágcsáló, vigyorogva és lépésről-lépésre tett tönkre mindent, amit Alfonzzal való kapcsolata jelentett.

Miért választotta ki az öreg, annyi kallódó fiatal közül? Mindennek értelmet adott egy kegyetlen tény: Alfonz tetteinek mozgatórugója a lelkiismeret-furdalás. Játssza itt a bölcs öreget, közben meg egyszerűen csak köze van a szüleim halálához és így próbál a lelkén könnyíteni – hasított bele Mex agyába a felismerés. Tanácstalan volt. Az út, amin elindult,  szebbnek tűnt, mint volt valójában. Telis-tele volt csapdákkal. Megmenteni egy embert csak úgy? Mindennek oka van. Valami egyszerű, meztelen, önző oka – gondolta Mex keserűen. - Nincsenek csodák. Az emberek mind egyformák. Ha segítenek rajtad, akarnak is valamit.

A tavasz egyre jobban felmelegítette Realidad városát. Mex nagyot lélegzett a friss márciusból.

Egyszer csak mellé lépett valaki. Mex észre sem vette, hogy Aisa egy ideje már pár lépéssel mögötte jön.

-       Te biztos vagy benne, hogy jó oldalon állsz?

-       Igen – mondta a lány komolyan. – Biztos vagyok benne – Álmodban megharapott egy Szívdobbantó, vagy mi? – nevette el magát.

-       Semmi, hagyjuk – hagyta rá Mex. Nem volt kedve viccelődni.

-       Bocsáss meg! Valami baj van? – kérdezte Aisa.

-       Csak annyit mondj, te megbízol Alfonzban?

Aisa Mex vállára tette a kezét.

-       Magamban sem bízom jobban.

Egy darabig álltak, nézték egymást. Aisa bátorítóan, Mex gyanakvóan.

-       Hova megyünk ma? - váltott Mex hirtelen témát.

-       A Hírközpontba.

A Hírközpont a város legimpozánsabb helyén állt, a Főtéren, közvetlenül a várost vezető nagykutyák üvegpalotája mellett. Mex sosem járt odabent, de az ott folyó munkáról elég sokat tudott. Mint mindenki. Realidad nagyon büszke volt a korrekt tájékoztatásra.  A személyes algoritmusok pedig óramű pontossággal jelezték a hírek iránti igényeket. Az emberek falták őket. Szinte lehetetlen volt annyi hírrel szolgálni, mint amennyire szükség volt. De az itt dolgozók becsületére legyen mondva, a város lakói 99%-ban jól voltak informálva. Minden veszély, csapás, katasztrófa, vagy annak az esélye a világ bármely pontjáról jó eséllyel már pár órán belül jelen volt a monitorok valamelyikén.

Korábban több hírszolgáltató is volt, de ez káoszt okozott, és a sok nézőpont között elveszett az igazság. Végül is emberek vagyunk. A túl sok ember túl sokat gondolkozott, túl sokféleképpen értelmezett. Egy erős elmére volt szükség, aki gondolkozott a többi helyett.

A Tábornok rázta gatyába végül a  rendszert és életre hívta a Hírközpontot. Mindenkinek jobb volt így.

A Hírközpont rengeteg embert foglalkoztatott, ennyi hírt nem lehet másként összehozni, csak komoly munkával. „Az információ olyan, mint a víz. Az élet alapja. Tiszta vizet mindenkinek!” Ez volt a Hírközpont szlogenje. Maga a Tábornok indította a napot minden áldott reggel szóról szóra ezekkel a szavakkal. Ezt még azok is tudták, akik sosem jártak a Hírközpontban. A Tábornok igazi nevét senki sem tudta, de nem is volt érdekes. Ősz, bajuszos, szigorú ember volt, nyugalmazott katonatiszt. Már rég nem hordott egyenruhát, de minden mozdulatában, minden apró részletében, főleg a testtartásában katona maradt. Legtöbbször fekete gyakorlónadrágot és fekete pólót viselt. Korához képest meglepően jó kondiban volt, ami erős dohányos létére csodaszámba ment. Ősz haja felnyírva, így hordta világ életében, rendezett hófehér bajsza szája körül már évtizedekkel ezelőtt sárga lett. Valószínű a nikotin már akkor is ott maradt volna, ha leszokik a cigiről.

Fotó forrása: Töttös Márk

Mex és Aisa beléptek a hatalmas aulába, ahol, mint egy pánikoló hangyabolyban, valószínűtlenül sokan rohangáltak. Mintha a normál tempót valami szabályzat tiltotta volna.

Az aula egyik folyosóján hömpölygött a tömeg. Az emberek mind egy irányba mentek és beözönlöttek egy terembe. A terem ajtaján ez állt: Koordinációs Központ. Elsőre az egyetemek előadótermeihez hasonlított az elrendezése, azzal a különbséggel, hogy itt teljes volt a kör, ahol helyet lehetett foglalni. A falak végig monitorokkal voltak tele, amik ugyan le voltak némítva, de így is rettenetesen zavaróak voltak. Gyakorlatilag vibrált a fal a zsibongó emberek körül, mint valami vizuális üvöltözés.

A fiú és a lány a tömeggel együtt bezsúfolódott a terembe. A zsivaj, ami ennyi ember jelenlétéből összeadódott, monoton és egybefüggő volt. Mex legszívesebben kiszaladt volna. Minden ösztöne ellen való volt, ami körülötte zajlott.

Egyszer csak, mintha elvágták volna a tébolyult zsongást, mindenki felállt és néma csendben a helyiség közepére nézett. A Tábornok lépett be a kör közepére.

Zsebébe nyúlt, és komótosan rágyújtott. Ahogy a cigarettát a szájába vette, abban volt valami furcsa. Ajkai helyett fogaival tartotta a cigit, és lassan emelte a láng fölé.

Mindenki állva maradt.

-       A mai rendhagyó koordinációra azért vagy szükség, mert elfelejtettétek, mi a dolgunk. Ezért akartam, hogy ma a vezetőségen kívül, ti a végrehajtók is itt legyetek.

Néma csend fogadta a szavait. Hangja nyugodt és kimért volt. Hosszan izzott a parázs, mielőtt kifújta a füstöt. A vele szemben állók mozdulatlanul álltak a kavargó füstben. Nem mertek köhögni, úgy tűnt, inkább nem vesznek levegőt.

-       Úgy látom, rosszul ítéltem meg, ki a jó vezető és egy csomó töketlent jelöltem ki. Hiba volt.

Realidadban már jó ideje tilos volt a munkahelyeken dohányozni, de ez a Tábornokot soha nem érdekelte. Erről is keringett egy-két városi legenda.

-       Nem tudom, miért, de mintha elfelejtettétek volna, miért vagyunk. Pedig minden áldott nap ide állok elétek és mégis.

A mondanivalója nem csak az arctalan tömegnek szólt. Akikre ránézett, zavartan elkapták a pillantásukat és lesütötték a szemüket. A Tábornok hangja nyugodt volt, a keze viszont remegett az idegességtől.

-       A hegyi ember készül valamire. A hülye is látja. És mit mutatunk mi erről? Semmit. Csak mert még nem történt meg, nem is foglalkozunk vele? Barmok!! Nálunk a veszély lehetősége nem számít. Végül is csak az életünkről, a biztonságunkról van szó. Hölgyeim és uraim, részletkérdés, ugye?

A Tábornokon úrrá lett a düh legkíméletlenebb formája. Semmi megjátszás nem volt a szavaiban. Nem tudta folytatni a remegéstől a mondanivalóját. Nagy levegőt vett és várt egy percet. Sikerült valamelyest összeszednie magát.

-       Ki volt a tegnapi hírfolyam felelős szerkesztője?

Egy férfi lassan felemelte a kezét a második sorban.

-       Te voltál?

-       Én, tábornok úr.

-       Igenis, tábornok úr! – javította ki a tábornok. – Igenis, Tábornok Úr! – folytatta emelt hangon. – De talán onnan kéne kezdeni, hogy mit várok valakitől, aki még jelenteni sem tud?

-       Tábornok úrnak jelentem… - hebegte amaz, aki meglett férfi létére úgy viselkedett, mint egy kisiskolás.

-       Nekem te már ne jelents!!! – ordította el magát a tábornok váratlanul, félbeszakítva a hebegő mondatot.

Arca vörös volt, hangja megremegett. A teremben a Hírközpont egyetlen dolgozója sem mert levegőt venni.

-       Nem volt már rá szabad emberem. – mondta a férfi, szinte suttogva. – A déli gerillaharcok, a szokatlanul nagyszámú repülőgép balesetek és a tavaszi árhullám következményei miatt teljesen túlterheltek voltunk.

A tábornok nyugalmat erőltetett magára. Látszott, hogy komoly belső harcot vív minden egyes szóért, amit kiprésel magából.

-       Nyolc éve, amióta megkaptam a Hírközpont vezetését, itt valódi profi munka folyik. Tájékoztatás. Pontos, hiteles és mindenre kiterjedő. Mielőtt rendet tettem ebben a kuplerájban, itt semmi nem volt! Értitek? Semmi! Felnőtt emberek, mintha egy homokozóban cseszték volna el a napjukat. Játszadoztatok itt mind! Idióták! Munka helyett, dilettantizmus volt! Más semmi!

Szavai kopogtak az elnémult falakon. Hangja egyre erősebb lett.

-       A világ tele van veszélyekkel. Veszélyekkel, amik leselkednek ránk. Az az istenverte hegyi bagázs egyszer ránk fogja gyújtani a várost, mi meg csak akkor tesszük be a hírfolyamba a figyelmeztető statisztikákat, ha Realidad már lángokban?!! Miért?!? Mert nincs rá kapacitásunk?? A veszélyekről joguk van tudni az embereknek. Ha nem tudják, hogy állunk a hegyi emberrel, akkor egy álomvilágban élnek! Mind megdöglünk! Ezt akarjátok?

A tábornok már üvöltve ejtette ki az utolsó szavakat. Újra elvesztette uralmát az érzelmei felett. Cigarettája utolsó izzó parazsa is kiesett. A fagyott csendben robbanásként hatott, ahogyan végighúzta a gyufát a dobozon és újra rágyújtott. Szívott néhány nagyot. Ez mintha kissé megnyugtatta volna.

-       Kötelességünk bemutatni, milyen a való világ. Érted, amit mondok? – fordult a férfi felé.

-       Igen, uram, le fogom cseszni a felelősöket.

A tábornok hisztérikusan felnevetett.

-       Lecseszni?! Itt én vagyok az egyetlen, aki tudja, mit jelent ez! Lecseszésből itt én diplomáztam, nem te, te szerencsétlen idióta!

Hosszan és gyűlölettel nézte a férfit, aki, mint egy vert kutya a Tábornok cipőjén tartotta a szemét.

-       Ez volt az utolsó. – szavai már a tömeg felé intézte. Szeme körbejárt. – Az utolsó hiba. Több nem lesz. Nem lehet!

Szívott pár slukkot a cigarettájából. A remegés mintha elmúlt volna. Hátrasimította izzadt haját.

-       A világ veszélyes hely. Az élet veszélyes játék. Aki nem hisz a valóságban és a valós informálás létfontosságában, most álljon fel és takarodjon innen!

Szavait határozottan visszhangozták a falak.

Kifújta az utolsó adag füstöt, megfordult és kiment a teremből. Szürke mérge hosszan gomolygott még a távozása után is.

Az emberek lassan és néma csöndben szálingóztak ki a teremből.

Mex meglepődött, nem tudta eldönteni, hogy ez a dühöngő exkatona nevetséges, szánalmas, vagy veszélyes. Talán mind egyben. Talán csak a körülménytől függ, melyik a három közül.