A találkozás a
Tábornokkal valamelyest meglepte Mexet. Eddig csak fogyasztotta a híreket,
megérintette a monitort és a személyes algoritmusa működésbe lépett. Nem sokat
gondolkozott a gépezet működésén. Profibb és hatalmasabb, mint hitte. Egy
stadiont is megtöltött volna az a sok ember, aki ott dolgozott.
A Tábornok
tragikomikus dührohama óta Ordibációs Központként emlegették Aisával a
Koordinációs Központot. Ezen nagyon jól szórakoztak. Kicsit meg voltak
szeppenve, de inkább vicces volt at egész. Most is elmosolyodott, ahogy eszébe
jutott, milyen jót nevettek, amikor kijöttek az épületből. Kirobban belőlük a
röhögés.
Van a magát túl komolyan vevő hatalomban valami szánalmasan
nevetséges.
Rossz érzése
Alfonzzal kapcsolatban viszont nem változott. Valami bűzlött ebben a megmentős
sztoriban. Rá akart jönni, hogy mi.
Hazament. Olyan
érzése volt, mintha most először lenne a kis lakásban világosság. Mintha eddig,
csak egy bázis lett volna, ahová enni és aludni járt. Most viszont, mintha
elhúzta volna valaki a nem létező sötétítőfüggönyöket és a napsütés olyan
dolgokra irányította a figyelmet, amelyek eddig jelentéktelenek, szürkék és
porosak voltak.
Mex sosem
foglalkozott a lakással, egyedül a szobája érdekelte valamennyire. Azon kívül
nem létezett semmi. Éltek ott egymás mellett Nagyival, de nem zavarták egymás
életét. Mexnek most tűnt fel, hogy a lakás tele van fényképekkel, amiket ő
észlelt ugyan, de sosem tudatosított magában.
A legtöbb képen ő
maga volt. Csecsemőkori fotók, amiken óriási mosollyal, fogatlanul nevet bele a
kamerába, kisgyermekként fülig maszatosan fagyit nyal, vagy hintázik.
Kezébe akadt egyik
kedvenc fotója is magáról. Idejét sem tudta, mikor látta utoljára. Hat-hét éves
lehet rajta, dobverőkkel a kezében ül egy csomó féle, fajta dob előtt. Egészen
kicsi korától imádott dobolni, gyakorlatilag bármin, ami a kezébe került. Anyja
mindig bíztatta, tehetségesnek tartotta. Itt épp lehetősége volt kipróbálni
többféle dobot is. Annyira izgatott volt és annyira belemerült a dobolásba,
hogy észre sem vette, hogy a többi gyerekkel ellentétben néhány óra helyett, az
egész napját ott töltötte. Utolsóként mentek el a teremből, gyakorlatilag
kidobták őket. Anya mindvégig türelmesen várt és siettetés helyett, bátorítóan mosolygott
rá, megtapsolta. Mex elmosolyodott. Élete egyik legszebb napja volt.
Ahogy az
igazságtalan élet eltűntette a felhőtlen gyerekéveket, úgy vált köddé a dob is.
Mex megfordította a
képet. Egy pillanatra magán érezte anya meleg tekintetét. A fotó hátulján ez
állt:
„Az élet ritmus. Tartsd az ütemet! Szeretlek! Anya”
Életében először
magát kereste a képeken. Hogy lehet az, hogy ezekből a mosolygós, bizalommal
teli kisgyerekekből ilyen rövid idő alatt elrontott életek, elszánt harcosok
vagy éppen Yzefronfüggő bábok lesznek. Megsajnálta a kissrácot, akit látott.
Beszélni szeretett volna vele, megsimogatni a fejét, bekötni a cipőfűzőjét és
vigyázni az álmát. Életében először szeretettel gondolt magára.
Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese
Ahogy nézte
gyerekkora megörökített pillanatait, egyre inkább elhatalmasodott rajta az
érzés, hogy valamit tennie kellett volna ezért a csillogó szemű kiskölyökért,
hogy most már ő jön, hogy már nem várhatja, hogy valaki szeresse, dédelgesse,
megmentse őt. Ezt neki magának kell megtennie. Ha nem vigyáz a kissrác álmaira,
csak sodorja tovább az élet. Furcsán érezte magát. Eddig sosem gondolt arra,
hogy a jelenlegi Mexen kívül számít bármi is. Most viszont, mint valami
tudathasadásos, beengedett valakit a fejébe, akiért felelős, akit szeret. És ez
a valaki a világ legabszurdabb módján ő volt, saját maga.
Emlékek ezrei
rohanták meg. A kedvenc plüss játékának a tapintása, az első biciklizés
eufóriája, a kis sátor, ami a szobájában állt, és ahová annyiszor bújt be az
apjával, mert szeretett elbújni, az anyja éneke, amire elaludt, az ölelése,
ahogy álomba zuhant. Ezek a távoli képek fájdalommal és melegséggel töltötték
el.
Eszébe jutott,
Nagyi mennyi rengeteg fotót őriz, csak úgy ömlesztve a kredenc felső fiókjában.
Akart még a múltból. Ez a meleg érzés nagyon kellett neki, még így is, hogy
belesajdult a szíve.
Kihúzta a fiókot. A
képek teljes összevisszaságban, néhol megsárgult borítékokban hevertek
érintetlenül, ki tudja mióta.
A fotókon ismert és
ismeretlen családtagok pózoltak, nevettek bele a kamerába. Mivel a fiók
teljesen kaotikusan tárolta a régi idők szeleteit, eltartott egy darabig, mire
a számára ismert és fontos képek előkerültek. Némelyikre emlékezett, sokra
viszont egyáltalán nem. A fotókon az
emberek hol fiatalok, hogy gyerekek, hol meg középkorúak, egyenesen idősek
voltak. Mex ugrált velük az időben. A rendetlenség megtréfálta a logikát. Ez a
csapongó időutazás kifejezetten szórakoztatta Mexet.
Szülei még a
születése előtt rengeteget utaztak, csavarogtak. Az egyes utak többnyire külön
borítékokban voltak. „Milyen fiatalok..” –csodálkozott rá Mex fiatalkori
anyjára és apjára. A közös családi fotóikat hármójukról tudatosan és
fegyelmezetten kerülte. Valahogyan ösztönösen érezte, ez még nem menne. Néhány
ajtó a lelkében már olyan rég zárva volt, és még nem merte kiereszteni a
mögöttük várakozó szellemeket.
Úgy tudta, már
amikor annyi idősek voltak, mint ő most, egy pár voltak. Ez a tény felkeltette
a kíváncsiságát. Kell, hogy legyen fotó róluk azokból az időkből! Látni akarta,
milyenek voltak, hogy melyikükre hasonlít jobban, ha hasonlít egyáltalán. Látni
akarta hogyan kezdődött mindaz, aminek ő, Mex lett az eredménye. Kik voltak ők,
mielőtt anya és apa lettek? A szülei egykor annyi idősek voltak, mint ő.
Abszurd. Ez a felismerés tetszett neki.
Elkezdte találomra
kinyitogatni a borítékokat.
A fotók egy jó
részén számára ismeretlen emberek voltak. Talán már Nagyi sem emlékezne rájuk.
A sokadik,
véletlenszerűen felnyitott boríték viszont pont azt az időszakot rejtegette,
amire kíváncsi volt. Anya és apa majdnem felnőttként, az utolsó gimnáziumi
nyáron valahol egy hegyi túrán. Anyja, mint egy igazi hippi, színes pólóban,
szűk farmerben, tornacipőben, hajában virággal kipirult arccal nevetve állt
apja mellett, aki jóval izmosabb volt a képen, mint amire Mex emlékezett.
Komoly volt és erős. Ruházata egyszerű volt, tekintete egyenes. A képeken jó
néhány hasonló korú fiú és lány volt. Talán valami osztálykiránduláson
lehettek. A busz előtt álltak, vagy szamárfület mutattak egymásnak, vagy egy
hosszú asztalnál ültek.
Mex egyesével nézte
végig az egykori gimnazisták képeit. Apja és anyja nem sokkal ezután jöhettek össze.
A fotók még nem árulkodtak a kapcsolatukról.
Mex minden fotón a
szüleit kereste, a többieknek nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
A boríték utolsó
képét szinte összefogta egy másikkal és már majdnem félretette, de győzött
benne a kíváncsiság és alaposabban megnézte.
A fotó
megbabonázta.
Nem tudta levenni
róla a szemét. A fényképen anya és apa álltak, és még valaki. A három ember
ölelkezve mosolyogott a kamerába. Anya középen, jobbján apa a tőle megszokott
spotos, komoly megjelenésével, balján egy színes pólós, farmeres, tornacipős
fiú, akit Mex már jól ismert.
Anyja Alfonz és
apja között állt.