21. Tábornok úrnak jelentem

Mex egyre kevésbé értette a dolgokat. A döntése óta érdekelte a Szívdobbantók létezése, de amióta felfedezte az öreg tetoválását, a gyanú, mint valami kártékony rágcsáló, vigyorogva és lépésről-lépésre tett tönkre mindent, amit Alfonzzal való kapcsolata jelentett.

Miért választotta ki az öreg, annyi kallódó fiatal közül? Mindennek értelmet adott egy kegyetlen tény: Alfonz tetteinek mozgatórugója a lelkiismeret-furdalás. Játssza itt a bölcs öreget, közben meg egyszerűen csak köze van a szüleim halálához és így próbál a lelkén könnyíteni – hasított bele Mex agyába a felismerés. Tanácstalan volt. Az út, amin elindult,  szebbnek tűnt, mint volt valójában. Telis-tele volt csapdákkal. Megmenteni egy embert csak úgy? Mindennek oka van. Valami egyszerű, meztelen, önző oka – gondolta Mex keserűen. - Nincsenek csodák. Az emberek mind egyformák. Ha segítenek rajtad, akarnak is valamit.

A tavasz egyre jobban felmelegítette Realidad városát. Mex nagyot lélegzett a friss márciusból.

Egyszer csak mellé lépett valaki. Mex észre sem vette, hogy Aisa egy ideje már pár lépéssel mögötte jön.

-       Te biztos vagy benne, hogy jó oldalon állsz?

-       Igen – mondta a lány komolyan. – Biztos vagyok benne – Álmodban megharapott egy Szívdobbantó, vagy mi? – nevette el magát.

-       Semmi, hagyjuk – hagyta rá Mex. Nem volt kedve viccelődni.

-       Bocsáss meg! Valami baj van? – kérdezte Aisa.

-       Csak annyit mondj, te megbízol Alfonzban?

Aisa Mex vállára tette a kezét.

-       Magamban sem bízom jobban.

Egy darabig álltak, nézték egymást. Aisa bátorítóan, Mex gyanakvóan.

-       Hova megyünk ma? - váltott Mex hirtelen témát.

-       A Hírközpontba.

A Hírközpont a város legimpozánsabb helyén állt, a Főtéren, közvetlenül a várost vezető nagykutyák üvegpalotája mellett. Mex sosem járt odabent, de az ott folyó munkáról elég sokat tudott. Mint mindenki. Realidad nagyon büszke volt a korrekt tájékoztatásra.  A személyes algoritmusok pedig óramű pontossággal jelezték a hírek iránti igényeket. Az emberek falták őket. Szinte lehetetlen volt annyi hírrel szolgálni, mint amennyire szükség volt. De az itt dolgozók becsületére legyen mondva, a város lakói 99%-ban jól voltak informálva. Minden veszély, csapás, katasztrófa, vagy annak az esélye a világ bármely pontjáról jó eséllyel már pár órán belül jelen volt a monitorok valamelyikén.

Korábban több hírszolgáltató is volt, de ez káoszt okozott, és a sok nézőpont között elveszett az igazság. Végül is emberek vagyunk. A túl sok ember túl sokat gondolkozott, túl sokféleképpen értelmezett. Egy erős elmére volt szükség, aki gondolkozott a többi helyett.

A Tábornok rázta gatyába végül a  rendszert és életre hívta a Hírközpontot. Mindenkinek jobb volt így.

A Hírközpont rengeteg embert foglalkoztatott, ennyi hírt nem lehet másként összehozni, csak komoly munkával. „Az információ olyan, mint a víz. Az élet alapja. Tiszta vizet mindenkinek!” Ez volt a Hírközpont szlogenje. Maga a Tábornok indította a napot minden áldott reggel szóról szóra ezekkel a szavakkal. Ezt még azok is tudták, akik sosem jártak a Hírközpontban. A Tábornok igazi nevét senki sem tudta, de nem is volt érdekes. Ősz, bajuszos, szigorú ember volt, nyugalmazott katonatiszt. Már rég nem hordott egyenruhát, de minden mozdulatában, minden apró részletében, főleg a testtartásában katona maradt. Legtöbbször fekete gyakorlónadrágot és fekete pólót viselt. Korához képest meglepően jó kondiban volt, ami erős dohányos létére csodaszámba ment. Ősz haja felnyírva, így hordta világ életében, rendezett hófehér bajsza szája körül már évtizedekkel ezelőtt sárga lett. Valószínű a nikotin már akkor is ott maradt volna, ha leszokik a cigiről.

Fotó forrása: Töttös Márk

Mex és Aisa beléptek a hatalmas aulába, ahol, mint egy pánikoló hangyabolyban, valószínűtlenül sokan rohangáltak. Mintha a normál tempót valami szabályzat tiltotta volna.

Az aula egyik folyosóján hömpölygött a tömeg. Az emberek mind egy irányba mentek és beözönlöttek egy terembe. A terem ajtaján ez állt: Koordinációs Központ. Elsőre az egyetemek előadótermeihez hasonlított az elrendezése, azzal a különbséggel, hogy itt teljes volt a kör, ahol helyet lehetett foglalni. A falak végig monitorokkal voltak tele, amik ugyan le voltak némítva, de így is rettenetesen zavaróak voltak. Gyakorlatilag vibrált a fal a zsibongó emberek körül, mint valami vizuális üvöltözés.

A fiú és a lány a tömeggel együtt bezsúfolódott a terembe. A zsivaj, ami ennyi ember jelenlétéből összeadódott, monoton és egybefüggő volt. Mex legszívesebben kiszaladt volna. Minden ösztöne ellen való volt, ami körülötte zajlott.

Egyszer csak, mintha elvágták volna a tébolyult zsongást, mindenki felállt és néma csendben a helyiség közepére nézett. A Tábornok lépett be a kör közepére.

Zsebébe nyúlt, és komótosan rágyújtott. Ahogy a cigarettát a szájába vette, abban volt valami furcsa. Ajkai helyett fogaival tartotta a cigit, és lassan emelte a láng fölé.

Mindenki állva maradt.

-       A mai rendhagyó koordinációra azért vagy szükség, mert elfelejtettétek, mi a dolgunk. Ezért akartam, hogy ma a vezetőségen kívül, ti a végrehajtók is itt legyetek.

Néma csend fogadta a szavait. Hangja nyugodt és kimért volt. Hosszan izzott a parázs, mielőtt kifújta a füstöt. A vele szemben állók mozdulatlanul álltak a kavargó füstben. Nem mertek köhögni, úgy tűnt, inkább nem vesznek levegőt.

-       Úgy látom, rosszul ítéltem meg, ki a jó vezető és egy csomó töketlent jelöltem ki. Hiba volt.

Realidadban már jó ideje tilos volt a munkahelyeken dohányozni, de ez a Tábornokot soha nem érdekelte. Erről is keringett egy-két városi legenda.

-       Nem tudom, miért, de mintha elfelejtettétek volna, miért vagyunk. Pedig minden áldott nap ide állok elétek és mégis.

A mondanivalója nem csak az arctalan tömegnek szólt. Akikre ránézett, zavartan elkapták a pillantásukat és lesütötték a szemüket. A Tábornok hangja nyugodt volt, a keze viszont remegett az idegességtől.

-       A hegyi ember készül valamire. A hülye is látja. És mit mutatunk mi erről? Semmit. Csak mert még nem történt meg, nem is foglalkozunk vele? Barmok!! Nálunk a veszély lehetősége nem számít. Végül is csak az életünkről, a biztonságunkról van szó. Hölgyeim és uraim, részletkérdés, ugye?

A Tábornokon úrrá lett a düh legkíméletlenebb formája. Semmi megjátszás nem volt a szavaiban. Nem tudta folytatni a remegéstől a mondanivalóját. Nagy levegőt vett és várt egy percet. Sikerült valamelyest összeszednie magát.

-       Ki volt a tegnapi hírfolyam felelős szerkesztője?

Egy férfi lassan felemelte a kezét a második sorban.

-       Te voltál?

-       Én, tábornok úr.

-       Igenis, tábornok úr! – javította ki a tábornok. – Igenis, Tábornok Úr! – folytatta emelt hangon. – De talán onnan kéne kezdeni, hogy mit várok valakitől, aki még jelenteni sem tud?

-       Tábornok úrnak jelentem… - hebegte amaz, aki meglett férfi létére úgy viselkedett, mint egy kisiskolás.

-       Nekem te már ne jelents!!! – ordította el magát a tábornok váratlanul, félbeszakítva a hebegő mondatot.

Arca vörös volt, hangja megremegett. A teremben a Hírközpont egyetlen dolgozója sem mert levegőt venni.

-       Nem volt már rá szabad emberem. – mondta a férfi, szinte suttogva. – A déli gerillaharcok, a szokatlanul nagyszámú repülőgép balesetek és a tavaszi árhullám következményei miatt teljesen túlterheltek voltunk.

A tábornok nyugalmat erőltetett magára. Látszott, hogy komoly belső harcot vív minden egyes szóért, amit kiprésel magából.

-       Nyolc éve, amióta megkaptam a Hírközpont vezetését, itt valódi profi munka folyik. Tájékoztatás. Pontos, hiteles és mindenre kiterjedő. Mielőtt rendet tettem ebben a kuplerájban, itt semmi nem volt! Értitek? Semmi! Felnőtt emberek, mintha egy homokozóban cseszték volna el a napjukat. Játszadoztatok itt mind! Idióták! Munka helyett, dilettantizmus volt! Más semmi!

Szavai kopogtak az elnémult falakon. Hangja egyre erősebb lett.

-       A világ tele van veszélyekkel. Veszélyekkel, amik leselkednek ránk. Az az istenverte hegyi bagázs egyszer ránk fogja gyújtani a várost, mi meg csak akkor tesszük be a hírfolyamba a figyelmeztető statisztikákat, ha Realidad már lángokban?!! Miért?!? Mert nincs rá kapacitásunk?? A veszélyekről joguk van tudni az embereknek. Ha nem tudják, hogy állunk a hegyi emberrel, akkor egy álomvilágban élnek! Mind megdöglünk! Ezt akarjátok?

A tábornok már üvöltve ejtette ki az utolsó szavakat. Újra elvesztette uralmát az érzelmei felett. Cigarettája utolsó izzó parazsa is kiesett. A fagyott csendben robbanásként hatott, ahogyan végighúzta a gyufát a dobozon és újra rágyújtott. Szívott néhány nagyot. Ez mintha kissé megnyugtatta volna.

-       Kötelességünk bemutatni, milyen a való világ. Érted, amit mondok? – fordult a férfi felé.

-       Igen, uram, le fogom cseszni a felelősöket.

A tábornok hisztérikusan felnevetett.

-       Lecseszni?! Itt én vagyok az egyetlen, aki tudja, mit jelent ez! Lecseszésből itt én diplomáztam, nem te, te szerencsétlen idióta!

Hosszan és gyűlölettel nézte a férfit, aki, mint egy vert kutya a Tábornok cipőjén tartotta a szemét.

-       Ez volt az utolsó. – szavai már a tömeg felé intézte. Szeme körbejárt. – Az utolsó hiba. Több nem lesz. Nem lehet!

Szívott pár slukkot a cigarettájából. A remegés mintha elmúlt volna. Hátrasimította izzadt haját.

-       A világ veszélyes hely. Az élet veszélyes játék. Aki nem hisz a valóságban és a valós informálás létfontosságában, most álljon fel és takarodjon innen!

Szavait határozottan visszhangozták a falak.

Kifújta az utolsó adag füstöt, megfordult és kiment a teremből. Szürke mérge hosszan gomolygott még a távozása után is.

Az emberek lassan és néma csöndben szálingóztak ki a teremből.

Mex meglepődött, nem tudta eldönteni, hogy ez a dühöngő exkatona nevetséges, szánalmas, vagy veszélyes. Talán mind egyben. Talán csak a körülménytől függ, melyik a három közül.

20. Sárkányszárny

Mex reggel úgy döntött, megkeresi Alfonzot.

Tudta, hogy valahol megtalálja, ha azzal a céllal indul, hogy beszéljen vele. Ezt már megtanulta. A Szívdobbantókat nem megbeszélt helyeken és időpontokban lehet fellelni, egyszerűen addig kell menni, amíg beléjük nem botlik az ember. A közben eltelt idő pedig pont elég a mondanivaló tisztázására.

Mexnek, míg sétált, többször is mosolyogni támadt kedve. A farkas szabad. A rács, amiről azt hitte, távol tartja a szörnyetegeket, valójában a valódi világtól és a sárkányától tartotta távol. Ujjaiban még mindig érezte a sárkány finom bőrének melegét. Mintha akkor és ott minden sejtje hirtelen, egyszerre kezdett volna emlékezni. Mámorító érzés volt.

Amikor elindult, megszokásból fejébe készült húzta a kapucnit. Megállt, félbehagyta a mozdulatot és leemelte a fejéről a fekete pajzsot.

Alfonz az utca túloldalán, egy padon ült és felé intett.

Mex leült mellé.

-       Egyre jobban olvasol a sorok között – mondta elismerően, köszönés helyett.

Mex büszkén a szemébe nézett. Alfonz nézte a szabad farkast és egy pár másodpercre, mintha nem a fiút látta volna, mintha máshol és mással lenne. Valamikor régen, egy valaha létezett másik világban.

Összeszedte magát és folytatta.

-       Már látod, mitől védett meg az Yzefron.

-       Miért nem mondja ezt el senki így? – kérdezte Mex némi felelősségre vonással a hangjában.

-       Ezt nem lehet elmondani. Erre mindenkinek magának kell rájönnie – mondta az öreg szelíden.

-       De az a fiú, ott az arénában… - ellenkezett Mex. – Sosem láttam még hasonlót. Ennek nem szabadott volna megtörténnie – Az a szegény ördög a szemem láttára halt meg.

-       Neki is voltak jelei, amiket nem látott. Elhitte, hogy csak a harc a túlélés záloga. Elhitte, hogy ha öl, megmenekül. Elfelejtette a sárkányát. Nem ismerte fel. Pedig az nem támadott, de mint minden mészárlás, az övé sem tett különbséget a valódi ellenség és az ártatlanok között. Ha láttad volna az egész harcot, láthattad volna, hogy a sárkány nem akarta bántani. Próbált a közelébe kerülni, hogy megmentse. Ha a gyilkolás démona egyszer elszabadul, nem válogat.

-       Én is eltűnhettem volna, mint ő. Nyoma sem maradt – mondta Mex maga elé nézve.

-       Nagyon sokan tűntek el, Mex. Nagyon sokan. Valakinek emlékezni kell rájuk, valakinek emlékeztetni kell rájuk. A fájdalom is emlékeztet. A maga szörnyű módján, mégiscsak élteti azokat, akik hiányoznak. Az Yzefrontól kisüt a nap. Először simogat, aztán éget, még az emlékét is elégeti a hiányzó embereknek. 

Mindketten némán ültek egy darabig. Mex sosem gondolta, hogy az egyszerű napok mögött van bármi is, ami azokon túlmutat. Most meg hetek óta egy olyan világ mutatott neki egyre többet magából, ami láthatatlanul mindig ott volt mindenben. Alfonz, mintha megint valahol máshol és máskor járt volna fejben.

-       Alfonz, gondolkozott már azon, hogy nincsenek elegen? – kérdezte a fiú.

-       Hogy érted?

-       Hogy nincsenek elegen, maguk, Szívdobbantók. Szerintem össze kéne fogniuk valakivel. –

-       Kire gondolsz, fiam? Aki már egyszer ráérzett az Yzefron mámorára, nem lép önként közénk. Emberöltőnként pedig nem sokra megyünk egy-egy megmentett, új jelölttel. Az emberek pedig gyakran belekeserednek a saját életükbe. És tudod mit? Igazuk van. Az a baj, hogy igazuk van.

-       Hogyan? – csodálkozott Mex.

-       Ahogy mondom, igazuk van. A megkeseredett embernél pontosabban senki nem látja a világot. Reálisan mérik fel az esélyeiket, pontosan látják egy helyzet fájdalmát, a fájdalom súlyát.

-       De hiszen… - Mex egy szót sem értett. – Ha nekik van igazuk, akkor mi a fenét akarnak a Szívdobbantók? Mi értelme ennek az egésznek?

-       Tudod, fiú, a szív dobbanásáért nem az igazság tesz a legtöbbet, sem a valóság. Ahhoz, hogy egy szív másoknak hallható módon is megdobbanjon, hogy több szív egyszerre dobbanjon, a realitásnál sokkal több kell. Nézz csak körül! Akik csak abban élnek, amit látnak, szerinted boldogok? Akiknek mindig igazuk van, szerinted elégedettek? Minden szívdobbanás a képzelet, a fantázia világából merít erőt. Erre képtelen a keserű ember. Ő beéri a valósággal. Ez egy ördögi kör számára. Szinte lehetetlen vele bármit is kezdeni, mert mint ahogy mondtam, igaza van.

Mex nem tudott mit hozzáfűzni.

-       Holnap Aisa elvisz egy helyre, ahol egy nagyon befolyásos, igazán megkeseredett emberrel találkozhatsz. Ismerd meg őt is. Ismerj meg minél többféle embert. Csak akkor értheted meg őket, ha van róluk tapasztalatod. A másodkézből szerzett információ, akármilyen pontos, már átment valakinek a szűrőjén.

Mindketten felálltak. Alfonz most először kezet nyújtott Mexnek. A fiú újra látta a tetoválást a tenyerén.

Tudom – villant be Mex agyába a felismerés. Farkasszemet néztek egy udvariatlanul hosszú pillanatig.

Alfonz hirtelen zavarba jött és elkapta a kezét. Sietve távozott.

Mex szíve összeszorult a döbbenettől. Édesanyja sárkányszárnya, milliószor látta gyerekkorában. Ez volt a férfi tenyerén is.

Alfonz és Mex anyja ugyanazt a tetoválást viselték. 

19. Villám

A Hüllő elégedetten várt. A mai találkozója egyszerű volt és gyors. Azt hitte az a szerencsétlen, hogy átjárhat az eszén. Tele gyomorral és kifejezéstelen arccal emésztett. Finom falat érkezett. Napokra elég lesz.

Az a nyomorult kölyök azzal a nevetséges tetoválással elbízta magát. Villám. Pont, mint az élete. Aki látta, talán emlékszik rá, aki pont nem nézett oda, észre sem vette, hogy létezett.

Ha lett volna humorérzéke, nevetett volna.

Nem volt.

Vége az első résznek

Folytatás januárban