34. Pont mint egy drágakő

Mex és Alfonz egymás mellett lépkedve, céltalanul mentek. Egyik sem kérdezett, mindketten a gondolataikba merültek. A város újra zsongott, a monitorok úgy éltek, mint még soha. A vörös iszony jó ürügy volt arra, hogy még nagyobbra és még jobb felbontásúra cseréljék őket. A vörös csík ott sütkérezett a napon, de talán egy hajszállal kevésbé élénk árnyalattal. A tömeg most is körbeállta a monitorokat, de mintha alig észrevehetően, valamivel kevesebben bámulták volna az aktuális katasztrófákat és mintha többen beszélgettek volna egymással. Mexnek legalábbis így tűnt.

Azért nem voltak illúziói. Valahol a világban épp alakul a következő katasztrófa, és akkor majd az a város telik meg közvetítőkocsikkal. A hírek, pontosabban azok valamilyenféle értelmezése pedig hamarosan érkezik Realidadba. És ez így megy, amíg a világ világ.

A vörös iszony természetesen a többség személyes algoritmusában első helyen volt még mindig, de Mexnek esze ágában sem volt újabb híreket szerezni. Elég volt, amit látott, halott, tapasztalt. A feje tele volt ugyan kérdésekkel, de tudta, a válaszokért nem a monitort fogja bámulni. Hogy valóban felelős volt-e a hegyi ember a történtekért? Hogy valóban mind bűnöző-e? Hogy a rendszer mennyiben használta ezt az egészet propagandaként? Mi a Tábornok szerepe az egész históriában? Hogy ez valaha ki fog-e derülni? Nos ezekről Mexnek fogalma sem volt. Viszont már voltak kérdései és nem kért a tálcán felkínált a válaszokból.

A személyes sorsában merült el újra, elraktározva a vörös sár hét napjának minden tanulságát. Jól jön az még.

Mexben valami olyan ajtó nyílt ki, amit már rég befalazottnak hitt, amivel már nem akart foglalkozni, amivel valójában nem is foglalkozott soha. Az ajtó a múlt titkainak szobáján úgy tárult ki, mint ahogy egy hegyi patak tör magának utat a legkeményebb sziklafalban. Évek titkos erejével hömpölygött megállíthatatlanul.

-       Nagyi mennyire erős nő volt – mondta Mex váratlanul.

-       Igen, mindig is az volt.

-       Nem is tudom, mióta nem lát. Én már csak arra emlékeztem, hogy vak.

Alfonz nem válaszolt.

-       Hogyan juthatott apám idáig? – kérdezte Mex halkan. Hangjában együttérzés volt, és szomorúság. – Olyan erős volt. Annyiszor néztem, ahogy dolgozik a műhelyében. Úgy bánt a tűzzel, mintha csak játszana. A puszta kezével hajlította meg a vasat. Mindig úgy csodáltam az erejét és a bátorságát.

-       Amikor édesanyád meghalt, nagyon összetört. Én is próbáltam szót érteni vele. Rám sem nézett, amíg nála voltam. Nagyanyád némán és kitartóan tette a dolgát. Intézett mindent, a temetéssel kapcsolatban, ellátott téged és apádat is, de ő egyre jobban bezárkózott a bánat világába és egyre jobban zárt ki minden mást maga körül.

-       Elpusztíthatatlannak hittem.

-       Tudod, fiam, épp úgy, mint némely drágakő, minél keményebb valaki, annál könnyebben törik.

Mex és Alfonz pont annál a parknál álltak, ahol először találkoztak. A tavasznak van egy napja, amikor még barnák és kopaszak az ágak, de már dereng körülöttük a zöld. Mintha mielőtt megszületne egy bimbó, a színe és az illata már önálló életre kelt volna. Az ezer és ezer születő bimbó zöld ereje ilyenkor összeadódik és lebeg a fa körül.

-       Apád nem hitte el, hogy túl lehet élni anyád halálát. Én nem hibáztatom, elveszíteni őt semmihez sem fogható veszteség – mondta Alfonz szinte magának. – Két doboz Yzefront vett be, hogy mielőbb múljék a fájdalom. Ennyi pirula az egész élet minden fájdalmát eloszlatta, de vele együtt vált köddé minden és mindenki. Eleinte csak egyre többet aludt, egyre gyakrabban és mélyebben. Aztán már azt a kevés időt, amíg ébren volt, is azzal töltötte, hogy megfelelő mennyiségű Yzefronra tegyen szert. Alig két héttel anyád halála után nagyi látta, hogy innen már nincs visszaút. Fel akart készíteni téged, meg akart óvni téged, ezért találta ki, hogy írj apádnak egy levelet. Gondolta, így ő kap egy utolsó esélyt, mielőtt elmegy és te is beszélhetsz még egyszer vele utoljára. Hitt a csodában, hogy a hangod, a kettőtök jelenléte még akár vissza is fordíthatja a visszafordíthatatlant. Nem így történt. Aztán váratlanul te is megkaptad a magad gyerekadagját egyszer, amikor ő nem volt ott, hogy megvédhessen. Nagyon szeretett volna, de nem tudott megmenteni. Nem lehetett melletted minden pillanatban, pedig mindent megtett, hogy így legyen. A többit már tudod.

Igen, a többit Mex már tudta.

Nagyon szippantott a levegőből és lassan fújta ki.

-       Két nap múlva telihold, fiam. – mondta Alfonz.

-       Tudom.

-       Nagyon szeretném, hogy sikerrel járj, de nem tehetek többet érted.

Mex csak bólintott. Tudta, hogy most már rajta a sor.

-       Mindent megmagyaráz a múltad, hogy miért jutottál el oda, ahová. Azt hitted, nincs jövőd. Senkinek nincs joga hibáztatni semmiért, de most minden esélyt megad a jelened, hogy ezen változtass.

Fotó forrása: Töttös Márk

A két férfi egymásra nézett. Alfonz a kezét nyújtotta, Mex elfogadta és megszorította. Ahogy elengedték egymás kezét, Mex észrevett valamit. Mindkettőjük tenyeréből eltűnt a rajz. Alfonz sárkányszárnya és az ő szabad farkasa is semmivé lett. 

Mex

A gyerekkoromat, a legfontosabb kincsemet tökéletesen elrejtettem, még magam elől is. Ügyesebb voltam, mint egy kalózkapitány. Még szerencse, hogy valaki megőrzött egy térképet.    

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

33. Búcsú apától

Mex ülve maradt. Nem tudott megmozdulni. Üresnek és tompának érezte magát. Mintha egy pillanatra lelassított volna a világ és ő beleragadt volna ebbe a pillanatba.

Alfonz nem akarta zavarni őt. Állt és várt. Mex tekintetében valami megváltozott. A másodpercek kivártak, alig-alig jött egyik a másik után.

-       Mex, van még valami – kezdte Alfonz.

A fiú kihúzta magát és az öreg szemébe nézett.

-       Van valami, amit tudnod kell. A szüleid életében betöltött szerepemet már tudod. Nincs mire várni. Egy másik történetnek is a végére kell járnod.

Mex bólintott és lassan felállt.

-       Tudom. Azt hiszem, nagyon régóta várok erre a történetre.

-       Mutatok neked valamit. Csak gyere velem és lásd, amit én.

-       Rendben – mondta a fiú. Mex mintha hirtelen felnőtt volna, olyan komolyan válaszolt.

Alfonz és Mex kiléptek a lakásból. Mexnek ismerős volt az út, amin mentek. Nem kérdezett semmit. A bizalom, amit az öreg iránt érzett, nem várt, de szívesen látott érzés volt a lelkében. Tudta, hogy élete legfontosabb kérdésére kap választ hamarosan. Sem félelmet, sem kíváncsiságot nem érzett. Bizonyosságot érzett. Valahogy ösztönösen tudta, hogy eljött az ideje valaminek, amiről, és aminek a hiányáról egész eddigi élete szólt. Az apja haláláról.

Alfonz a városi kórház bejáratánál állt meg. A fiúra nézett, aki nagy levegőt vett, visszanézett rá és bólintott.

-       Mehetünk – mondta. – Készen állok.

Alfonz egy pillanatra a vállára tette a kezét, de csak egy bátorító szorítás erejéig. Kinyitotta az ajtót és elindultak.

A kórház pont olyan volt, mint ahogyan Mex emlékezett rá. A folyosókon terjengő jellegzetes szag, a fehér köpenyek és pizsamák valószínűtlen világa, a természetellenes neonfények vegyes érzéseket keltettek benne. Sosem értette, miért vannak az emberek pizsamában a kórházakban. Mindig is úgy gondolta, hogy ez az a viselet, amiben az ember rögtön és automatikusan elveszíti a méltóságát. Nem értette, hogy azon a helyen, ahol az emberek az életükért harcolnak, miért kényszerülnek arra, hogy feladják a méltóságukat, a legfontosabbat, ami a gyógyulás felé visz. Egy vacak pizsamában a legerősebb férfi is elesett, az idősek zavarba ejtően szánalmasak, a legszebb nők is slamposak, nemtelenek. Az esendőség ordító kontrasztban van a tekintélyt parancsoló tiszta fehér köpenyekkel. Persze, mindez praktikus. Mex megértette, de tapintatlannak és elfogadhatatlannak gondolta a hideg praktikumot, ami a kórház világa árasztott.

A második emeletre mentek.

Ahogyan elhaladtak a nővérpult mellett, Mexben egyre erősebben derengett valami. Ismerősnek tűnt minden, de olyan homályosan, olyan messziről jöttek az emlékek, hogy nem tudta volna megfogalmazni, mi és mikor történt.

A folyosó végén egy zárt ajtó mellett egy idősebb asszony ült, egy kisfiúval az ölében. A nő rendezett volt és nagyon fegyelmezetten viselkedett. A testtartása komoly belső erőről árulkodott. Az ölében kuporgó kissrác olyan nyolc-kilencéves forma lehetett. Mint egy kis madárfióka, úgy ült ott a nő ölében. Befúrta magát, amennyire tudta és néha kilesett a körülötte lévő világra. A nagy kék szemeiben volt valami riadt és valami nagyon ártatlan.

Alfonz és Mex megálltak a szoba előtt. Sem a nő, sem a kisfiú nem szántak figyelmet a két látogatónak.

Néhány perc várakozás után két orvos és egy nővérke érkeztek.

A nő hátrasimította a kisfiú arcába hulló tincsét és magához ölelte. Egyszerre volt gyengéd és bátorító.

-       Megvan a levél, kisszívem? – kérdezte kedvesen.

A kisfiú alig láthatóan bólintott.

-       Nagyon büszke vagyok rád. Bátor vagy és a levél, amit írtál, gyönyörű. Biztosan örülni fog neki.

A kölyök újra biccentett.

-       Melletted leszek.

A nővérke gyengéden megérintette a fiú vállát, mire az lassan kibontakozott a nő biztonságos védelméből és bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult.

Az orvosok együtt léptek be a sráccal és a nővel a kórterembe. Alfonz és Mex mögöttük mentek. Mex most már biztos volt benne, hogy senki nem látja őket. A körülötte lévők nem csak rajta, de Alfonzon is átnéztek.

Ez egy emlék, értette meg Mex. A fejemben vagyunk. Ettől a felismeréstől elzsibbadt valami a torkában. Sírhatnékja támadt.

Az orvosok hosszan nézték az ágy lábánál lévő kórlapot, halkan tanakodtak valamin. A nővér igazított valamit az infúzión.

A férfi, aki az ágyon feküdt, aludt. A bőre sárgás volt, és nagyon sápadt. Mellkasa egyenletesen emelkedett és ereszkedett. Semmi jelét nem adta annak, hogy észrevenné a körülötte állókat. Egyszer magas, erős ember lehetett. Most vékony végtagjaival és bizarr módon felpuffadt hasával volt benne valami valószínűtlen.

A nő az ágy mellé kísérte a gyereket. Megölelte és hátralépett. A gyerek az ágy mellett maradt. Megérintette a férfi kezét. A bőre nyirkos volt és nagyon meleg.

A nővér a fiú vállára tette a kezét.

-       Beszélj hozzá bátran, kicsikém. Tudja, hogy itt vagy – mondta valódi gyengédséggel a hangjában. - Hall téged. 

Az orvosok és a nővér is háttérbe vonultak. A kisfiú a férfi fejéhez lépett.

Nagyon lassan és ügyetlenül elővett a zsebéből egy egészen kicsire összehajtogatott papírt. Kihajtogatta, és a szeme elé emelte. Egy levél volt, egy kézzel írt, hosszú levél.

Megköszörülte a torkát.

-       Drága apa. – mondta a férfi füléhez hajolva. – Írtam neked valamit.

Lopva az apjára nézett. A férfi nem mozdult. A mögötte álló nővérkéhez fordult, aki bátorítóan visszanézett rá. A kissrác közelebb hajolt a férfi füléhez és suttogva elkezdte felolvasni a levelet. Senki nem hallotta, miről szól a levél, csak a férfi.

Mex kővé dermedt. Csak nézte a bensőséges felolvasást és lassan könnyek gyűltek a szemébe. Nem görögtek le az arcán. Mintha még az is fájdalommal járt volna, így remegve álltak a szeme sarkában.

A kissrác kitartóan és csak az apjának, nagyon halkan olvasott tovább. Úgy viselkedett, mintha csak a férfi és ő lennének a szobában. Semmi másra nem figyelt, csak arra, hogy elolvassa a levelet. Látszott, hogy rengeteget készült erre a találkozóra. Szép ruhában érkezett, haja oldalra fésülve, egyenesen állt, és úgy koncentrált az olvasásra, mintha épp élete legfontosabb feladatát teljesítené be.

Így is volt.

A szoba mintha kiszakadt volna a világ menetéből. Mintha ebben a neon félhomályban megállt volna az idő.

A férfi az ágyon megmozdult. A gyerek abbahagyta az olvasást és reménykedve ránézett. Csodaváró arccal elmosolyodott.

A férfi tekintete zavaros, a szeme fehérje sárgás volt. Hunyorogva körülnézett. Tekintete átsiklott a fiún, mintha ott sem lenne.

-       Apa? – szólította reményteli hangon a kisfiú.

Az apja felé fordult és hosszan nézte. Arca semmi érzelmet nem árult el. Nem ismerte meg a fiút. Körbenézett a szobában. Csodálkozva, nem értve, hogy mi történik, kik ezek az emberek és mit keres ő itt.

-       Dudál a duda – mondta.

A kisfiú kezéből kiesett a levél.

-       Dudál a duda – ismételte a férfi hangosabban. – Dudál a duda! Nem hallják? Dudál valami istenverte duda!!

Kitépte kezéből a bekötött infúziót és hirtelen mozdulattal betapasztotta a fülét. Nagyon szenvedett a hangtól, amit csak ő hallott. Arca eltorzult az elviselhetetlen zajtól.

Az egyik orvos a férfihez lépett, a homlokára tette a kezét.

-       Magas láza van – mondta. – Hallucinál. Vigyék ki innen ezt a gyereket.

A nő előrelépett, gyengéden megérintette a srác vállát, mire az megfordult. A nő felemelte és szorosan megölelte a gyereket.

-       Itt vagyok, kicsikém. Itt vagyok.

-       Nem ismert meg, nagyi. Nem is tudta, ki vagyok – mondta és elsírta magát.

Az egykori és az emlékeiben járó Mex könnyei egyszerre kezdtek záporozni.

Nagyi ölben vitte ki a kisfiút. Szorosan ölelte, védelmezően és bátran. Hazáig vitte. Gyengéden ágyba fektette, és készített neki egy pohár meleg kakaót.

32. Hálóban

Mex fejében úgy lökdösődtek a gondolatok, mint a dodzsem, amit gyerekkorában annyira szeretett. Egészen pici ütközések őrült nagynak tűntek. Jó móka volt, csak épp irányítani nem lehetett a járgányt.

Az éjszakát otthon töltötte és valahogy azzal, hogy a saját ágyában, a saját megszokott közegében ébredt, az élete hét napra szögre akasztott megválaszolatlan kérdései pont úgy várták és pont ott, ahol hagyta őket.

Mi lesz az alkuval? Már a házba lépve észrevette, hogy újra láthatatlan, hogy újra az a senki, aki még se el nem ment, se itt nem maradt, csak úgy lézeng a világban. A vörös iszony ideje alatt valami nagyon nagyot változott benne, de az élete legfontosabb megmérettetésétől nem mentette meg pusztán az, hogy túlélt, tapasztalt, tanult, helytállt ebben a vérvörös hétben.

Amit biztosan tudott, hogy Aisa mellette van, hogy mellette nem kell megjátszania magát, hogy a legrosszabbon már túl vannak, hogy mostmár a lányért is felelős, őt is érinti a sorsa. Régen azt hitte, ő csak ő. Nem tartozik senkiért felelősséggel, nem vár senkitől segítséget, és hogy minden embernek így kéne tekintenie saját magára. Jogunk van a saját életünkhöz, hogy azt csináljunk vele, amit csak akarunk. Valamiért ezt már nem így gondolta.

Mintha mégis csak része lenne egy nagyobb közösségnek, amihez, tetszik, nem tetszik hozzá tartozik. A kislány, akit az első nap kimentettek, Szilvia, aki szemével nyugtázta, látja, értékeli őt, Nagyi, aki ki tudja, mit érzékelt az elmúlt hétből, Aisa, aki szerelemmel néz rá, mintha egy hálót szőttek volna köré, ami lazán, de határozottan fogta Mexet. Furcsa módon még a halott szülei is részei voltak ennek a biztonsági hálónak, és ami még bizarabb volt, mintha a még meg nem született gyerekeit is belegabalyodtak volna ebbe az egészbe.

Ösztönösen tudta, vissza kell kanyarodnia valakihez, akivel ez az egész kezdődött, aki az első perctől jóval többet tudott, mint amennyit mutatott. Alfonz döntött az életéről, Alfonz jelölte ki Aisát mentorának, Alfonz, Alfonz, Alfonz... aki még a Tábornokot is a keresztnevén szólította. Alfonz, aki a szüleit öleli azon a bizonyos fotón. Nála, csakis nála lehet a megoldás kulcsa.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Nem volt mire várni. Mex ugyanolyan elszántsággal akart Alfonzzal találkozni, mint az első alkalommal. A végére akart járni, milyen titok lengi körül az öreget.

Már majdnem kilépett a lakásból, mikor épp csöngettek. Meglepődött. Senki sem járt hozzájuk. Mivel maga is az ajtó előtt állt, indulásra készen, a vártnál gyorsabban nyitotta ki. A látogatónál csak a fiú lepődött meg jobban. Az öreg Szívdobbantó az ajtóban állt. Alfonz megelőzte őt.

Mex nem jött zavarba, magabiztosan a szobája felé indult. Alfonz követte. Mex becsukta az ajtót.

-       Mi köze van apám halálához? – kérdezte a fiú határozottan.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Alfonz nem mozdult.

Mex várt, majd visszafojtott dühvel, halkan, de a lehető leghatározottabban megismételte a kérdést.

-       Mi köze van a szüleimhez? Tudom, hogy van valami. Tudnom kell, mi az!

Alfonz háttal ült a fiúnak.

-       Apád és én legjobb barátok voltunk. Együtt jártunk középiskolába. Anyáddal már ott ismerték egymást. Pontosabban mi hárman már ott ismertük egymást.

-       Tudnom kell, mit keres az életemben. Miért mentett meg? Nem hagyja a lelkiismerete? – szegezte neki a kérdést Mex. – Köze van a halálukhoz? Mondja meg!

-       Hadd folytassam, fiam. Minden kérdésedre választ kapsz.

Mex vett egy nagy levegőt és nyugalmat parancsolt magának.

-       Éva és én egy pár voltunk évekig. Nagyon szerettük egymást, igazi első nagy szerelem voltunk egymás számára. Persze megvoltak a magunk problémái, de ezek nem voltak komolyak, legalábbis én nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Anyád különleges volt. A legkülönlegesebb, akit valaha ismertem. Apád csak az utolsó évben került az iskolánkba. Csendes, komoly fiú volt. Azonnal megkedveltem. Barátok lettünk. Nem sok barátom volt az életem során.

Alfonz leült egy székre, a fiút is hellyel kínálta. A tenyerében lévő rajz most tökéletesen látszott. Nem próbálta meg elrejteni, nem jött zavarba. Mex leült.

-       Anyád egyre furcsábban viselkedett. Sosem tudott hazudni. Túl tiszta volt a tekintete, alig két nap alatt meghozta a döntését. Láttam, éreztem, tudtam, hogy valami készül, valami, ami felborítja az életem.

Alfonz hangja lágyabb lett. Mex nem szólt semmit.

-       Olyan gyorsan történt minden. Olyan volt, mint egy karambol, ami a kívülállók számára egy pillanatnak tűnik, de azok, akik a kocsiban ülnek, minden tizedmásodpercet fájó lassúsággal élnek át. Anyád és apád a szemem előtt szerettek egymásba. A düh, a csalódottság érzése és a kettejük iránt érzett ragaszkodásom hullámvasútként tombolt bennem. Egyszerre veszítettem el a szerelmemet és a legjobb barátomat. Mond neked ez az érzés valamit, fiam?

Mex nem válaszolt. Pedig pontosan ismerte az érzést. Senkinek nem kívánta.

-       A tetoválást nem tudtam eltüntetni. Anyád és én annyira egyformák voltunk, annyira hasonlóan láttuk a világot. Együtt álmodtuk meg a sárkányszárnyat, és mint látod, ezen a ponton számomra kimerevedett a világ.

-       Apád nagyszerű ember volt. Tiszta és erős. Majd belehaltam a fájdalomba, de sosem tettem volna a boldogságuk ellen. Mindenki más harcolt volna a szerelméért a helyemben, én félreálltam és mind a hárman tudtuk, hogy soha többé nem lehet dolgunk egymással.

Mex csak hallgatta a férfit, aki a szeme láttára változott a Szívdobbantók karizmatikus vezetőjéből egy megtört öregemberré.

-       A mai napig érzem a hiányát mindkettőjüknek. És mégis, Mex, nagyon sokkal tartozom nekik, a szüleidnek. Különösen anyádnak. Ő volt életem legmeghatározóbb tüneménye. A kapcsolatunk alatt más ember lettem és talán jobb is. Sok tekintetben kiteljesedtem. Az elvesztése során értem igazi férfivá, így még ez is hozzá kapcsolódik.

Eltűnt a kettejük közötti csendből a feszültség. Némán és érezve a másik kínját, hallva a másik ki nem mondott kérdéseit ültek még hosszú percekig.

-       Nem hagyhattalak elveszni, fiam.

Az öreg mélyen Mex szemébe nézett.

-       Nem menthettelek meg attól, amin keresztülmentél az elvesztésük után, de azzal, hogy éltem a jogommal és kiválasztottalak, kaptál egy esélyt. Hidd el, nálam jobban senki nem akarja, hogy sikerrel járj.

Alfonz felállt.

-       A kérdésedre azt hiszem, válaszoltam. Az életükhöz volt közöm, Mex, nem a halálukhoz.