A Hegyi Ember

"Az vagyok, akinek engem látsz!" Tankcsapda

Hát ennyi.

A Hegyi Ember

Fotó forrása: Pixabay

7. Tüzet viszek, lángot viszek

Álmodott. Újra álmodott.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

Álmában újra látta a Hüllőt, olyan tisztán látta a szemében megcsillanó éhséget, mint még soha. Nem értette a nyugalmat, amit érzett, nem értett semmit, csak beleremegett a mozdulatlan pupillák fagyos kegyetlenségébe. Most először járta át valamiféle megmenekültem-érzés. A harag, amit megmentője iránt érzett, továbbra is ott dobogott a halántékában, de az álom valami eddig ismeretlen, új érzéssel lepte meg. Olyan érzés volt, mintha valaki fogta volna a kezét, mintha vezette volna. Látta magát kisgyerekként, látta, ahogy apja műhelyében bámulja a lángokat. Az emlék tiszta volt és melengető. Apja álmában kovács volt, hatalmas ember, a tűz és a vas szerelmese. Mex sosem látott kovácsot, csak könyvek képeiről ismerte, állítólag dédapja valóban az volt. Most viszont hallotta az ütemes zenét, amit a kalapács adott, ahogy apja tökéletesen, egyenletes ritmusban formálta a vasat.

A tűz először pirosan izzott, sárga és narancssárga lángok simogatták a levegőt, apró zöld szikrák hánytak fémes, kék lángnyelveket.

A tűz az életről mesélt, az életet adó melegről, ami néha forró, mint egy ölelés, néha meg csupán langyos, mint a tavaszi szél. Furcsa emlékek érkeztek az álommal.

Egy téli fagyos érzés, amikor a kinti játék után anyja kezébe vette Mex áthűlt, elgémberedett ujjacskáit és kezeit gyengéden két keze közé fogta. Finom, meleg tenyerét a szájához emelte és lassan, de erősen testmeleg, életre hívó levegőt fújt a kis barlangba, amit tenyereivel formált. Mex először nem is fogta fel a meleget, majd élénk, szúrós fájdalmat érzett, mintha ezer apró tű szurkálta volna kezeit, majd mintha hangyaboly sétált volna át ujjai között és végül megérkezett a várt melegség, ami pillanatok alatt forróba csapott át. Mex mindennél jobban szerette ezt az érzést. Amikor odakint játszott, gyakran gondolt arra, hogy minél tovább gyúrja a havat, anyja majd annál tovább melengeti kezeit. Néha kesztyűt sem húzott, csak hogy biztos átfagyjanak az ujjai.

A tűz aztán kettévált és kitáncolt az ablakon, a narancsos lángok jobbra, a fémes kékek balra mentek. Mex kiszaladt a műhelyből és látta, hogy a lángnyelvek elindulnak az ég felé. Őrületes sebességgel pörögtek és forogtak, alig követhető vad táncot jártak, míg végül egy helyben szédült pörgésbe kezdtek az égbolt jobb és bal oldalán. A narancs fények egyre erősebben izzottak és egyre erősebb fényt árasztottak. A kékes fények szédült táncából fémes csillogású korong lett, amitől megborzongott, és bár alig érezte a hűvöset, libabőrös lett. Mex azt vette észre, hogy a Nap és a Hold egyszerre vannak az égen és az éjszaka és a nappal határát, mintha vonalzóval húzták volna meg. Furcsa módon, ő maga állt a valószínűtlen természeti jelenség kellős közepén. A fény és az árnyék a feje búbjától a talajig, amin állt, pontosan megfelezte őt. Alig hitt a szemének, de nem mozdult. Nem mert, nem tudott. Finom ujjak érintették két kezét jobbról és balról egyaránt. Női kezek voltak, ebben biztos volt. Érezte mindkét lány illatát. Gyümölcsös friss szél és émelyítően tömény rózsaillat keveredett az orrában. Egyik kéz sem húzta, mintha mindkettő csak egyszerűen várt volna. Mexnek kellett volna választani, de nem volt rá képes. Még nem.

Aztán mindez egy pillanat alatt semmivé foszlott és valaki felkapta és nevetve a feje fölé dobta. Apja volt az, Mex pedig gyerek volt újra, aki teljes bizalommal repült az ég felé apja erős karjaiból.

Szíve úgy dobogott, mintha ki akarna törni a mellkasából, mintha a motor eddig sosem ismert tiszta benzint kapott volna és maga is meglepődne, micsoda elementáris erő lakozik benne.

Szerette volna, ha még tart az álom, ha azok az erős kezek nem eresztik, és felkapják újra és újra és ő hangosan nevethet bele a kovácsműhely melegébe.

A képek viszont lassan tompulni kezdtek, és mintha az a valaki, aki eddig a kezét fogta, már nem vezetné tovább. Az álom apró, puha részekre szakadt, mint a széttépett vattacukor.

Mex lassan visszafordult élete egyik legkedvesebb álmából. Odakint már világosodott. Meleg március volt, de még nem győzött a tavasz a tél felett.

Mielőtt Mex felébredt egy árny mozdult az ágya mellett. Először lassan elengedte a kezét, majd egy pár másodpercig még nézte a fiút, végül felállt és olyan hangtalanul, ahogy jött, kiment a szobából. 

Jól öltözött volt, kezében sétapálca, pont, mint egy operaénekes.

Aisa

Attól, mert még nem ismersz, álmodozhatsz épp rólam. Felismersz, mikor rám találsz?

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

6. Megszokni, elfogadni, túlélni?

Mex hazafelé indult. Annak ellenére, hogy azt sem értette pontosan, mit jelent a hazamenni ezentúl. Valójában régóta nem értette, de egy jó ideje már nem is foglalkozott vele. Az ember megszokja az életét és egy idő után nem akarja megváltani a világot. Egyszerűen csak túl akarja élni, kihozni belőle, ha nem is a maximumot, de a lehetőségekhez képest a legtöbbet, élvezni a pillanatot és kész. Nincs ebben semmi, de semmi extra. Az Yzefron meg jó cucc. Mindenki tolja, Mex is, meg a haverjai nagy része is. Nagyi meg mit tud erről az egészről? Ha kicsit jobban haladna a korral, ő sem hagyná ki. Könnyebb a nap, gyorsabban telik a vánszorgó idő és bizsereg tőle az ember teste, lelke. Nem lehet rászokni, semmi köze ahhoz a sok vacak minőségű droghoz, ami a piacon van, szinte ingyen van, és még legális is. Mi a francnak kéne harcolni ellene?  A fél világ szedi és jól is teszi.

Mex régóta nem kérte ki senki véleményét, ha az életéről volt szó. Kilenc éves volt, amikor meghaltak a szülei. Először az anyja, majd rá pár hétre az apja. Egyre kevésbé emlékezett rájuk és bár sosem volt számára tiszta, mi is történt velük pontosan, a kérdés kezdte is jelentőségét veszteni. Valami betegségről magyaráztak annak idején az orvosok, de persze félig latinul, érthetetlen mondatokban fejezték ki magukat és egyiknek sem volt különösebben ínyére, hogy részese legyen még egy családi drámának. Mindenkinek megvan a maga baja. Akkor sem volt kevesebb, mint mostanában. A nagyszerű állami neveléstől nagyi mentette meg, aki azonnal magához vette és az elmúlt nyolc évben úgy viselte gondját, hogy különösebben nem korlátozta semmiben. Nem is nagyon lehetett volna. Nem csak azért mert nagyi egyre inkább bezárkózott a saját világába és ki tudja miért, amolyan elő kísértet módjára kezdett létezni a közös lakásban, ahol Mexszel mintha valami párhuzamos világban éltek volna. Azért is, mert Mexet sem ejtették a fejére. Egy vak, zárkózott, jóhiszemű öregasszonyt bármelyik kilenc éves ott vezeti meg, ahol akarja. Mex pedig több volt, mint bármelyik kilencéves. Okos, leleményes kölyök volt mindig is, aki sokra vihette volna, ha nem ide születik és pláne, ha nem veszíti el a szüleit. De ezeken teljesen felesleges rágódni. Ide születtem és ők egyszerűen meghaltak – gondolta Mex és újra elhatalmasodott rajta a harag. A szorító érzés a torkában kezdte, a feje majd szétdurrant a fülében zubogó hangos erektől és azon kapta magát, hogy a tenyerében érzett éles fájdalom nem másból ered, mint a húsába maró saját körmei nyomából. Percek óta ökölbe szorított kézzel ült a villamoson. „És most megint más irányítja az életem. Megint valami, amit nem én választottam. Mi az, hogy kiválasztott? Mi a fenét képzel magáról ez a pasi? Csak azért, mert ő a Szívdobbantók nagyura, belemászik mások életébe?”

Percekig tartott, míg valamelyest lenyugodott és tompult a zúgás a fülében.

„Érdekes – gondolta – nincs nagy különbség a között, hogy látnak-e, vagy sem. „

Az emberek többnyire vagy a telefonjaikat nyomkodták, vagy kibámultak az ablakon, már ha voltak ablakok előttük és nem egy ablak méretű monitorra meredtek. Valójában ő sem nagyon vette eddig a fáradtságot, hogy megnézze a többi embert vagy kapcsolatot teremtsen velük.  „Hm. Eddig semmi extra a láthatatlan életben.”

A haza vezető utat a lehető legnagyobb kerülővel tette meg, sötét volt, mire hazaért. Nagyi minden bizonnyal már rég alszik.

A szobájába lépve azonnal megcsapta az orrát a meleg kakaó édes illata és még valami. Az ágyán egy levél várta és egy kis kupac, gondosan egymásra hajtogatott, elegáns ruha. A ruhákat, úgy ahogy voltak, átlódította a székre, és miután pár másodpercig meredten bámulta a borítékot, a kezébe vette, az ágyára ült és alaposan szemügyre vette. Elegáns papírból készült borítékon, cikornyás, régimódi betűkkel mindössze ennyi állt: Mex. A borítékon, a feladó helyén dombornyomott minta díszlett, négy fa egy körben, amelynek lombja és gyökerei egymásba fonódnak.

Kinyitotta a borítékot és kezébe vette a levelet.

Fotó forrása: Sárvári Töttős Györgyi

Kedves Mex!

Alfonz kérésére veszem fel veled a kapcsolatot. A nevem Aisa és az a megtiszteltetés ért, hogy én lehetek a mentorod. Először is köszöntelek a Szívdobbantók táborában. Nagyon sok mindent kell átbeszélnünk és bizonyára nagyon sok kérdésed is van. Igyekszem mindenben a segítségedre lenni. Nagyon nagy felelősség közénk állni, és kérlek, jelezd, ha bármiben a segítségedre lehetek.

Természetesen személyesen lesz lehetőségünk alaposabban megismerni egymást, de elöljáróban talán annyit, hogy három éve léptem be a Szívdobbantók közé, amikor pont annyi idős voltam, mint Te most. Talán ezért is választottak melléd. Szerencsém volt, hogy Alfonz maga volt a mentorom. Különleges egyéniség, rengeteget lehet tőle tanulni, de ebben bizonyára megerősítesz. Nagyon értékes tagként tekinthet rád, ha ennyire szívén viseli a kiképzésedet. Bizonyára fontos vagy számára.

Holnap délelőtt tíz órakor várlak a parkban, a padnál, ahol Alfonzzal is találkoztál. A ruháidat a lehető legkörültekintőbben válogattuk össze, remélem, elnyerik a tetszésed.

A kiképzéseden mindösszesen az emlékeidre, a történeteidre lesz szükség. Minden mást a pillanat ad.

A holnapi viszont látásra!

Aisa

Mex nem hitt a szemének. Ez a csaj nem normális. Mi ez a fene udvarias stílus? Bizonyára gúnyolódik. Kérlek, jelezd, megtiszteltetés ért, elnyerik a tetszésed.. mint valami vénlány kémiatanár, akit messziről kerültek a pasik világ életében. Sejtette, hogy a Szívdobbantók maradiak és nem a való életre valóak, de hogy valaki, aki alig idősebb nála, átvegye ezt a baromságot, elképzelhetetlen volt számára.

Végtelenül fáradtnak érezte magát. Olyan gyorsan aludt el, mint még soha.

Mex

Nem csak a szerencséd, a szerencsétlenséged kovácsa is te magad vagy.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

Mi történt eddig Mex világában?

Mex tizenhét éves. A várost, ahol él valaha Históriának, most Realidadnak hívják. Régen érdekelték az embereket a történetek, a mesék, mára azonban kizárólag csak a valóság érdekli őket. A valóság legfontosabb forrásai a hírek, amiket a Hírközpont az emberek személyes algoritmusára hangolva szállít. A világ minden tragédiájáról és katasztrófájáról azonnal tudomást szerez a város összes lakója. Mexet mindez hidegen hagyja, a saját élete is alig érdekli. 

Épp az utolsó szívdobbanását, és vele együtt az életét készül eladni a Hüllőnek, az emberek fejében lakó szörnynek, amikor is valami olyasmi történik, amire nem számított. Alfonz, a Szívdobbantók vezetője, akarata ellenére megmenti a fiút, és ezzel kezdetét veszi a Mex élete nagy kalandja.

A fiú megmenekülhet, ha meg akar menekülni, és ha képes úgy elmondani a történetét, hogy azt meghallják az emberek. Amíg mindez bekövetkezik egy belső utat kell bejárnia a külvilág számára láthatatlanul.

A Hüllő mindenki fejében ott él, és folyamatosan negatív gondolatokkal bombázza az embereket. Mindenki úgy védekezik ahogy tud. Van, aki elhiszi, amit a Hüllő mond, és van, aki Yzefront szed. Az Yzefron az a szer, ami eltompítja a Hülllő hangját, cserébe viszont megöli az álmokat. Valamit valamiért.

Mex eddig az Yzefront választotta, de már nem teheti. Így újra hallja a Hüllőt és újra vannak álmai. Egyelőre egyikkel sem tud mit kezdeni.

Alfonz egy Aisa nevű lányt jelöl ki Mex mellé, hogy segítse, bátorítsa a fiút. AIsa felbukkanásával valami elkezdődhet...

Mexnek három áéompróbát kell kiállni. Egyen sikeresen túljutott.

Még nem biztos, hogy megmenekül, de hogy harcolni akar az életéért, azt eldöntötte.

Folyt.köv.