14. Pont, mint egy villanykörte

A Hüllő azonnal rá gondolt. Micsoda lúzer vagy. Micsoda lúzer. Nem szépített, ez a lemez forgott a fejében szüntelenül. A dög lehunyta kifejezéstelen, ocsmány szemét, hogy még erősebben tudjon koncentrálni. Többet hiszel magadról, mint kéne. A fejéből szinte láthatóan hömpölyögtek a hullámok, mint a vízbe dobott kavics, olyan pontos körökben eresztette rá a világra megsemmisítő gondolatait. Mindenhol ott voltak. Mex bárhová is ment volna, meghallotta volna őket. Nem volt menekvés. Pótolható vagy. Kezdett egy újabb mantrába. Csereszabatos. Mint egy villanykörte. Becsavartak egy újat a helyedre. Ez volt az a mondat, aminek minden szava fájt. A szó mart és pulzált, mint egy nyílt seb. A megsemmisítő jelen idő pedig mintha egyenesen a szeme közé röhögött volna. Vagy. Most és mindörökké.

A Hüllő gúnyosan gondolt erre a szóra. Lassan, kéjesen és gúnyosan nyújtotta el. A rohadék. Mex feje majd’ szétrobbant. A Hüllő még szórakozott egy kicsit és hozzáfűzte: Felejthető barát vagy.

Ha egy ilyen mocsok tudna gúnyosan felhorkantani a megvetéstől ocsmány jókedvében, most biztosan megtenné. Felejthető barát vagy. Felejthető barát vagy.

Mex leguggolt, a fejét két keze közé fogta és hangosan üvöltött.

Hogy lehet kitépni egy ilyen férget az élő agyból?

Egy kis Yzefron, kell egy kis Yzefron!!!!!! Mindene remegett. A szívétől a legrövidebb haja száláig mindene.

A Hüllő nyújtózott egyet. Élvezte a játékot. Mex ereiben úgy zubogott a vér, mint a városi csatornákban özönvíz idején. Ezt nem lehet ép ésszel kibírni. csak egy szem. Egy utolsó. Tényleg.

Szerencsére megtalálta a dobozt a lány lakásában, amit vész esetére eldugott magának.

Megvárta a jóleső hatást, lecsillapodott, a fájdalom tompult. Úgy ment ki a lakásból, hogy az ajtót sem csukta be maga után.

Igazán kijárt Mexnek kijárt pár óra nyugalom.

A Szívdobbantók kézikönyvéből

A csúcsra egyenesen felfelé ritkán vezet az út. Néha kanyarog, máskor egy darabig meg egyenesen lefelé megy. Ne aggódj! Attól még meg tudod mászni ezt a hegyet!

13. Mex exe

Mex szerette volna a múlt éjszakát elfelejteni úgy, ahogy van, de nem tudta. Pontosan emlékezett minden apró részletére. „Öleld magadhoz!” – visszhangzott újra és újra a kék hajú nő kétségbeesett hangja. Ölelés. A szóra melegség járta át és bizsergető emlékek támadták meg tompa szívét. Tei, a lány, akit mindennél jobban szeretett. Tei, a lány, aki nyomorult élete utolsó tiszta szobájába trappolt be mocskos, sáros bakancsban, és gondosan mindenre rátaposott, ami még törhetett. Pedig már nem sok ilyen volt Mex életében. Ami a szülei elvesztésével maradt, az már csak egy kis koszos vityilló volt egy hajdani kastély helyén.

Fotó forása: Sarkadi-Szabó Emese

Valami ösztön azt súgta, látnia kell a lányt. Nem is tudta, miért. Pontosan tudta, hová kell mennie. Csukott szemmel is eltalált volna hozzá. Tei pár évvel idősebb volt Mexnél, pincérnőként dolgozott, és már évek óta egy kis lakást bérelt a folyóparton. Mexnek esze ágában sem volt dogozni még. Szülei halálkor nagyihoz költözött, a lakásukat eladták és Mex egy hamisított aláírással elintézte, hogy gond nélkül hozzáférhessen Nagyi számlájához, aki tizennyolc éves koráig a gyámja és így öröksége kezelője volt. A suli, ahová járt teljesen hidegen hagyta. Nemhogy a továbbtanulásra, de a továbbélésre sem igazán voltak tervei. Tei volt az utolsó normális, az egyetlen szép az életében.  Aztán eltűnt ő is. Úgy látszik, vannak emberek, akiktől csak elvesz az élet.

Miközben sétált, ezer emlék csapódott be a semmiből, Alattomosan jöttek, mint a szőnyegbombázásra kiképzett gépek lelketlen, parancsra cselekvő pilótái, akik lőttek mindent, amit láttak. A hajnalok, amiknek mindketten a szerelmesei voltak. Egy csésze kávéval a kezükben hányszor várták a napfelkeltét, csak hogy lássák a pillanatot, amikor a nap elkezdődik és hányszor bújtak vissza az ágyba, hogy aztán egymás karjaiban aludjanak még egy pár órát. A lány bőrének illata, a lenyugvó légzése, a reggeli kávé íze… Mellette néha még mintha a jövő is érdekelte volna.

Most, hogy az Yzefron fogyott a szervezetéből, kutyául fájt mindez. Összeszorult a mellkasa.

Tei távol tartotta magát az Yzefrontól. Ő a vitaminokban hitt. Mex ezen mindig rettenetesen jól szórakozott vagy bosszankodott. Mikor melyik.

Teinek volt egy szekrénye a konyhában, ami tele volt különféle vitaminokkal. Kényszeres pontossággal tartotta számon a kis tégelyek tartalmát, amiről a szekrény ajtaján, egy papíron naprakész leltárt vezetett. Megvolt a rendszere mindenre. Nem típusonként tartotta őket, hanem évszakonként cserélte az első sorban lévőket, hogy a szezonnak megfelelő vitaminok mindig szem előtt legyenek. Ezen felül volt egy napi lebontása is, de az már olyan bonyolult volt, hogy Tein kívül senki nem értett egy szót sem belőle. A főzés nem volt erőssége. Azt vallotta, az alapanyagok már semmiben nem hasonlítanak a régiekhez, a vitaminok az egészség zálogai.

Mex valóban sosem látta, hogy a kis pirulákon kívül bármi normális kaja érdekelte volna Teit. Evett persze, de rettenetesen válogatós volt. Mex szeretett akár egy kihűlt pizzát elnyammogni a tévé előtt, imádta a fánkokat és a gyorskaját. Tei furcsa vitaminmániájától anno falra mászott, most inkább mosolyt csalt az arcára ez az emlék.

Amikot Tei és Borz összejöttek, minden megváltozott. Számtalan szakításaik egyike volt épp soron, de Mex már nem vette halálosan komolyan ezeket az intermezzókat. Temperamentumosak voltak mindketten, már-már úgy gondolta, ezek a kis jelenetek is részei az élet nagy játékának. Ez alkalommal azonban Tei elszánt volt, és a szokásos két nap után sem volt hajlandó Mexszel találkozni. A legfurcsább az volt, hogy Borz, Tei legjobb barátja sem mutatkozott.

Ezekben a napokban, azonban Borz fel sem vette a telefont. Mex persze nem kapcsolta össze a két dolgot. Tei és Borz nem barátkoztak össze, épphogy köszöntek egymásnak, ha találkoztak. Borz az az igazi jófiú volt. Rendes család, jó iskolai eredmények, átlagos cuccok. Egy dolog érdekelte igazán: a repülés. Még kölyökkorukban együtt találták ki, hogy pilóták lesznek, mert az rém menő és imádják a csajok az egyenruhát. Az egyetlen különbség csak az volt kettejük között, hogy Borz komolyan is vette a régi álmot, és mint valami pitbull, nem eresztette. Mex meg el sem ment az alkalmasságira, és életében először maró irigységet érzett, amikor megtudta, Borznak sikerült. Próbálta elviccelni, de akkor és ott, valami megváltozott kettejük viszonyában. Már nem ugyanahhoz a kaszthoz tartoztak. Egy nyomorult alkalmassági vizsga, még hol volt Borz a nőket vonzó egyenruhától, meg a világjárástól, és mégis, elkezdtek rá másképp nézni a csajok. Persze a nagy semmire egyelőre, de mégis.

Egy parkban látta meg őket. Teivel való szakításának a harmadik napján. Csak ölelkezve álltak egy fa alatt. Nem mozdultak. Esni kezdett, de ezek ketten nem mozdultak. Álltak és nem eresztették egymást. Mex is elázott aznap. A döbbenet a járdája szögezte, az zápor eláztatta, az Yzefron pedig megmentette. Megint.

Közben odaért a lány lakásához. Egy darabig fülelt, de nem hallott semmit. Ezek szerint nem voltak otthon. Lenyomta a kilincset. Meglepetésére az ajtó kinyílt. A kis lakásban meglepő rend volt. Hatalmas csokor mezei virág állt az asztalon. Tei átszaladhatott valamiért a szomszéd lányhoz. Mex mindig kérte, ezekre az időkre se hagyja a lakást tárva-nyitva, mert sosem csak a tervezett öt percig volt oda. Most jól jött a lány lazasága. Alig ismert rá a helyre. Óvatosan végigsimította a kanapé támláját. Kinézett az ablakon, ahol ugyanaz a látvány fogadta, mint amire emlékezett. Lassan, óvatosan mozgott, mint egy tolvaj, aki még nem tudja, mit is vigyen magával. A lakás tele volt képekkel, amiken Tei és Borz mosolyogtak, csókolóztak, ölelkeztek, bolondoztak. Csak annyit látott belőlük, amennyit muszáj volt. Nem bírta alaposan szemügyre venni őket.

Benyitott a hűtőbe is, csak úgy megszokásból. Mindig ezt tette anno, amikor itt lakott. Valahogy rendezte a gondolatait, miközben a többnyire üres hűtőszekrényt bámulta. A hűtő tele volt válogatott finomságokkal, gyümölcsökkel. A polcon szakácskönyvek sorakoztak. Mex alig hitt a szemének. Kinyitotta Tei vitaminos szekrényét. Edények, bögrék és konzervek sorakoztak a műanyag dobozok helyén. Sehol egy nyomorult tégely. Semmi.

A konyhapulton pizzás doboz, még három szelet pizzával.

Mex úgy érezte, átverték. Ez a nagy átváltozás neki járt volna, nem Borznak. Milyen rohadtul igazságtalan az élet! Milyen rohadtul igazságtalan!

Mex

Többet köszönhetsz az exednek, mint gondolnád. Egy csomó csatát vívott meg helyetted. Ő harcolt, elesett, te pedig egy élhetőbb világba kerültél a volt csaja mellé. Ja, hogy te vagy az ex? Szívás....

Fotó forrása:Sarkadi-Szabó Emese

12. Az első álompróba

Mex rettenetes fáradtságot érzett, amikor hazaért. Ágyba zuhant.

Az Yzefron elhagyása óta félt elaludni, mert a rémálmok kegyetlenek és alattomosak voltak. Viszont nem bírt tovább ébren maradni, villámgyorsan elaludt.

Mintha egy zuhanó lift vitte volna lefelé a belső világa legmélyére, alig telt el pár perc és egy kastélyban találta magát, mintha valami időutazásra nevezett volna. Minden olyan ismerős volt, minden olyan személyes volt. Az ágyban hevert és a szobája ablakán valami lidérces szürke fény szűrődött be, amitől a biztonságot adó szoba úgy festett, mintha jéggé fagyott volna.

-       Hé, fiú! Ideje felkelned! – dörömbölt valaki a régi vastag faajtón. – Az úrnő látni kíván! Szedd össze magad gyorsan!

Mex, amilyen gyorsan csak tudta, felkapkodta a ruháit, összeszedte magát és meglepő gyorsasággal az ajtónál termett. A férfi, aki felverte, bronzszínű ruhát viselt, a szeme is bronzosan villant, és egy fáklyát tartott maga előtt, ami sárga fényével a kintről jövő csillogó szürkeséggel valószínűtlenné varázsolt mindent. Hosszú sötét folyosón haladtak át, ami folyamatosan jobbra tartott. Mex úgy érezte, már réges-régen körbe kellett volna érniük. Ám egyre kisebb és kisebb köröket írtak le. A folyosó egyre sötétebb és egyre szűkebb lett. Amikor a végére értek, egy hatalmas teremben találták magukat, aminek a közepén egy monumentális trónszék állt.

-       Úrnőm, itt a fiú – mondta Mex kísérője.

Mex maga sem tudta, honnan a magabiztosság, de bátornak és fontosnak érezte magát.

Az Uralkodónő ránézett Mexre. Szemében minden emberi történet bölcsessége, fájdalma és szépsége keveredett. Kortalan szépség volt. Hosszú kék haja, mintha csak egy tó lett volna, körbefolyta a trónt.

-       A járvány, ami megölte a népemet, engem és téged megkímélt. Tudnom kell, miért. Annyi szolgálóm, barátom és szerelmem közül, miért pont te maradtál életben.

Mex kísérőjére nézett, aki egyre áttetszőbb és áttetszőbb lett, majd szépen lassan eltűnt, mint a kámfor.

-       Csak mi maradtunk. Mindenki már csak látomás, szellem, aki ideig-óráig visszatér.

Mex állta az Uralkodónő tekintetét.

-       Kellünk egymásnak – mondta Mex magát is meglepve, és magabiztosan közelebb lépett.

-       Akkor bizonyára azt is tudod, hogy hogyan jutunk ki innen.

Mex egyre közelebb és közelebb ment, de közben nem engedte a királynő tekintetét. Szinte bűvöletben voltak mindketten.

Mex lassan leszegte a fejét, hogy az úrnő kék hajának tavába nézzen.

Fotó forrása: Pose Rosalinda

A víztüköré vált hajzuhatag tiszta volt és sima, mint a téli holdfény. Mex bátran belenézett a tenger kellős közepébe.

Saját szemei néztek vissza rá, de minden más egy farkasé volt. Szürke szőre, hegyes fülei, szeme körül a farkasok jellegzetes fekete vonala, amit mintha egy vékony ecsettel festettek volna a vadállat pofájára, ezzel is mélységet és tekintélyt parancsoló kontrasztot adva elszánt tekintetének. Mex farkasa vicsorgott. Nem támadott, de bármi kitelt volna tőle, ebben biztos volt a fiú.

Érdekes módon mégsem félt. Kettős érzések járták át a testét, a halálfélelem borzongása és az elfogadás melegsége. A farkas és Mex között fegyverek hevertek. A fiú tudta, csak akkor van esélye, ha kellő gyorsasággal és pontosan cselekszik, ha nem hagy időd a vadnak, hogy védekezzen. Ölni készültek mindketten. Puskák, íjak és tőrök hevertek tőle karnyújtásnyira. Óvatosan mozdult, lassan, szinte láthatatlan lassúsággal nyúlt a tőr felé.

A farkas ugrásra készült. Izmai pattanásig feszültek. Felső ajkát egy hajszállal feljebb húzta a néma vicsor. Kezében érezte a tőr markolatát. A penge hideget, kegyetlen profizmust és az ölés kéjes örömét sugározta. A farkas nem mozdult.

A királynő szemében a szomorúság könnye csillant.

Mex már nem érezte olyan magabiztosnak magát, mint érkezésekor. A farkas furcsa mód még mindig nem mozdult. Nem támadott és nem menekült, csak vicsorgott és tompán morgott.

A királynő haja tajtékos hullámokat vert a tapintható feszültségtől, miközben Mex támadóan felemelte a jobb kezét. Ujjai elfehéredtek a szorítás erejétől, az erek feszültek kézfején, halántékán az izzadtság egy kövér cseppje vékony vonalat húzott az álláig.

Egyszerre ugrottak egymásnak. A királynő felsikított. Hangja tüzes nyílként vágta át a terem levegőjét

„Öleld magadhoz!”

Mex érezte a farkas bundáját. Az állat jóval nagyobb volt, mint gondolta. Az érintése az ütközés ellenére puha volt, szinte bársonyos, a mancsa visszahúzott karmokkal érintette Mex vállát. A fiú mindkettőjük halálfélelmét látta. Nem volt köztük különbség. Összeölelkezve gurultak végig a padlón. Egyik sem mozdult.

Az Uralkodónő lelkét, mint súly alatt a vékony üveglapot, pattanásig feszítette a félelem. Eltakarta a szemét.

A fegyver fémes hangot hallatva csapódott a kőhöz. Kiesett Mex kezéből és élettelenül hevert a padlón. Egy csepp vér sem volt rajta.

A termet betöltötte valami fülsiketítő, bizarr, erős hang. Olyan volt, mintha megszólalt volna egy autó riasztója. Ez a hang teljesen idegen volt a kékhajú Uralkodónő világától. Mintha egy kalapáccsal tükörre vertek volna, úgy tört minden szanaszét. Egy duda harsogott, szólt elviselhetetlenül.

Mex izzadtságban úszva ébredt. Felült az ágyán és egy pár másodpercre a tenyerébe temette az arcát.

A szobájában volt, erre a felismerésre kissé megnyugodott, az ölébe engedte kezeit.