31. Vörös iszony 7. nap

Hogy lehet az, hogy az emberrel évekig nem történik semmi, aztán meg valaki vagy valami berobban az életébe, elönti, betölti és néhány nap alatt egy új világ születik. Vannak az életnek azok a szakaszai, amik csoszognak és vánszorognak, amik kínlódva telnek és vannak azok, ahol a turbósebesség a normális. Ilyenkor beszippant valami emberátalakító sci-fi kütyü, más leszel egy rövid hét vagy egy hónap alatt. Ezek az élet mérföldkövei, az új időszámítás kezdete, egy régi vége. Mex az elmúlt héten szinte érezte a szembeszél erejét az arcán, ahogy fénysebességgel átgázoltak rajta a napok. A vörös iszony, az élmények, Aisa, a Tábornok, az emberek, akik folyamatosan meglepték így is, meg úgy is.

A vörös zónáknak annyi, egy hét alatt eltűnt a mocsok, csak az égi mester által húzott vastag, vörös csíkok maradtak az épületek, fák, kerítések oldalán. Az biztos, hogy évek, de minimum hónapok, mire megkopnak, eltűnnek. Valahogy úgy, mint az emberek lelkében. Jön majd minden más, ami felülírja a történteket, amiktől a vörös iszony már csak megkövült történelem lesz, de a pici résekben, a mély rácokban marad valami vörös. Lesz akinél mindörökre. A feje tetejére állított élet utolsó napja volt ez. A kordonokat bontani kezdték, a sportcsarnok tábori ágyait felszámolták, az újságírók elvonultak. Valami tavaszi friss fuvallat csapott meg mindent.

Elég volt.

Mex és Aisa tanácstalanok voltak, hogy most mihez kezdjenek. Egy katasztrófa mindent kisajátít, időt, figyelmet, energiát akar, amennyit csak lehet, amennyi csak van. Cserébe viszont mindent ki is tölt feladattal és értelemmel, kézzelfogható célt ad. Ez egy másfajta időszámítás. A vágyott hétköznapokba való visszatérés pont olyan csodásnak tűnik, mint amilyen lehetetlennek. Összevissza gondolatok, Nagyi, az alku a lelkéért, a próbatétel, hogy képes-e hallatni, láttatni magát a világgal most újra Mex agyába torlódtak és mint valami forgalmi dugó, blokkolták is a fejét. Hirtelen könnyebbnek tűnt a napi tizenkét órás fizikai munka a lapáttal, mint ezt mind megoldani. A Hüllőt már ismerte annyira, hogy tudja, nem eltűnt a napokban, csak leskelődik, napozik épp. Vár. Ráér. Minek siessen? A hétköznap monoton ideje gyakran neki dolgozik.

Néhány sátor még állt a főtér mellett, ott ahol korábban a katonák munkaelosztó pontjai voltak. Már csak a fel nem használt zsákok, maszkok és védőruhák dobozai voltak bennük, amúgy üresek voltak. Ahogy a tér is. A tönkrement monitorokat újakra, nagyobbakra cseréltek, és ahogy a hírek a képernyőkre, úgy az élet is egy varázsütésre visszatért Realidadba.

Mikor Mex és Aisa elhaladtak az egyik sátor mellett, hangokat hallottak kiszűrődni. Mindkét hangot ismerték. Mindkét hang meghatározó volt az elmúlt hetekben. Hogy kerül ez a két hang egyidejüleg egy üres sátorba? Mi a fenéről diskurálhat Alfonz a Tábornokkal?

-       Ugye nem véletlen, ami történt, Henrik? Mi a francra volt jó ez az egész?

Alfonz alig volt felismerhető most. A bölcs, nyugodt szívdobbantó, mintha épp hogy csak tudna uralkodni magán. A legfurcsább mégis az volt, hogy a keresztnevén szólította a tábornokot. Vannak emberek, akikről úgy hisszük öregnek és tekintélyt parancsolónak születtek, és soha nem hívták őket másként, mint életük hatalommal teli napjaiban. A tábornok pont ilyen volt. Henrik? Te jó ég... Bár, végül is nem anyakönyvezhették Tábornok úrként. Mex szentül hitte, módosítaná az öreg a nevét, ha tehetné.

-       Miről beszélsz? Elment az eszed?

-       Mindig is jól vágott az eszem.

-       Soha, de soha nem hagytad, hogy ez ki is derüljön! – vágott vissza dühösen a Tábornok. – Amióta csak ezt a nyomorult lelkizést elkezdted, semmi, de semmi közöd a valósághoz.

-       Az a nyomorult lelkizés hoz színt ebbe a szürke városba, Henrik, és ezt te is jól tudod!

-       Miféle színt? Miféle színnek van ereje, hatalma? Mit tudnak a te vacak színeid tenni, ha vezetni kell az embereket? Ha rendet kell tenni? Ha baj van?

-       Nem is számít. Már rég nem értük egyet semmiben. De ezzel az úgymond balesettel most túlmentél a határon – halkult le Alfonz hangja, mintha csak magának beszélne.

-       Úgymond baleset? – tört ki a Tábornokból, aki azért még képes volt kontrolálni magát és magához képest visszafogottan tombolt. – Mi a fene volt a városban, mielőtt én rendet tettem a Hírközpnál?! Senki nem tisztelt semmit. Az emberek azt a maszlagot tartják a fejükben, amit mi rájuk szabadítunk. Számukra az a világ, amit tudnak róla. Most tényeket kapnak, konkrétumokat, információkat, tudják, mi mit ér.

-       Eddig is tudták.

-       Ugyan már! Ne legyél ennyire idealista! Az emberek nem tisztelték az tények, a valóság erejét! Pedig az információ a hatalom, nem a kitalált történetek.

-       Mondd meg, hogy van-e közöd ahhoz, ami odafent történt?

A Tábornok eleresztette a füle mellett a kérdést és folytatta az eszmefuttatását ott, ahol abbahagyta.

-       Mi volt itt, mielőtt én átvettem a Hírközpont vezetését?

Alfonz nem válaszolt.

-       Ezek a szerencsétlen emberek semmi mással nem foglalkoztak, mint hogy kivel, melyik senkiházival mi történt, hogy ki kit csalt meg, hogy ki mit vásárolt és hogy közben, mellesleg, hol és hányan haltak meg? A halál és az élet egy volt a sok szemétre való semmilyen hír között. Az, hogy életeket követelt egy baleset? Emberek, Alfonz, emberek! Az egy aprócska részlet volt az aznapi hírfolyamban, a mit vett fel a díjátadóra és a mekkora a dekoltázsa között valahol. Az élet és a halál szenzációhajhászat volt, semmi, de semmi más! Én, barátom, én adtam vissza a hír becsületét! Én vezettem be a személyes algoritmusokat, én dolgoztam meg azért, hogy az embereket normális dolgok érdekeljék, én harcoltam ki, hogy a város tisztelje  tényeket és kikerüljön a semmitmondó pletykák ingoványából.

-       A személyes algoritmusokat manipuláljátok.

-       Ugyan, már!

-       Régóta tudom.

-       Semmit nem tudsz, barátom! Az ég világon, semmit!

-       A véresőről beszéljünk!. – szakította félbe Alfonz.

-       Mindegy miről beszéltünk. Ellentétben veled, én tudom, mi a lényeg.

-       Van közöd a fenti balesethez? – Alfonz nem tágított.

A Tábornok valószínűtlenül hosszú ideig nem válaszolt. Mex és Aisa összenéztek, és nem értették, mi történik odabent. Mindaz, amit akaratuk ellenére kihallgattak, nehezen volt érthető és még nehezebben emészthető. Levegőt visszafojtva mozdulatlanul álltak és vártak. A Tábornok szólalt meg halkan, lesajnálóan:

-       Vén hülye, hát még mindig nem értesz semmit. Nem vesztegetem rád az időmet.

A Tábornok zajai erősek és hirtelenek voltak. Egyértelműen kirohant. Alfonz mintha még csak úgy ücsörgött volna magában szótlanul. Csak a gondolatai zsibongtak minden felé, olyan lármát csapva, hogy Mex feje belefájdult.

Alfonz mintha mindenkit ismerne a világon, de legalábbis a város régi nagyjai mintha ugyanabból a fészekből repültek volna ki.

Aisa kézen fogta a fiút és lassan elindultak. Nem volt miről beszélni. Mindketten bezárkóztak a saját fejükbe, a saját félelmeikbe és kétségeikbe. Túl nagy vihart helyezett kilátásba ez a kihallgatott párbeszéd és túl jelentéktelen volt a szerepük ebben az egészben. Talán ez volt a némaságuk legfőbb oka. A tény, a tudat, hogy mindegy, mit tudtak meg.

A felismerés, hogy a nagyfiúk játsszák a történelem döntő meccseit és mindenki más csak asszisztál ehhez, elnémította mindkettőjüket.

Hát csoda, hogy a Hüllőnek be nem állt a szája? Hát csoda, hogy az Yzefron jobban fogy, mint az ivóvíz? Az ellenkezője lenne a csoda. Pontosan az ellenkezője.

31. Vörös iszony 6. nap

Amikor Mex és Aisa a sportcsarnokban töltött éjszaka után a város egyetlen vörös zónája felé vette az irányt, még nem gondolta, hogy teljesen felesleges elindulniuk.

Már az első katonai ellenőrzésen elbuktak. Az eddig formaságnak vélt karszalag az identitás és a létezés új értelme lett. Legalábbis is az ellenőrző pontokon semmi más nem számított. Egyszerűen nem mehettek be a lezárt területre. A rendberakás oroszlánrészén már túl volt a város. Az előző napi tömegesen elvégzett munka szinte varázsütésre pár utcányira zsugorította az alvadt iszappal borított területeket. Szinte vicces volt, hogy az utolsó nap ez a fene nagy szigor ütötte fel a fejét.

Jobb ötlet híján Aisa elővette a hegedűjét, és játszani kezdett. Mex leült mellé egy virágágyásra és csak úgy nézett ki a fejéből. Nem volt B tervük a napra. Alig fél perce szólt a zene, amikor két rendőt jelent meg.

-       Mától tilos az utcazene. Szedjétek össze magatokat és nyomás!

Aisa nem értette, mióta tilos az utcazene a városban.

-       Gyerünk srácok, ne mondjam kétszer!

Mex feltápászkodott, a lány lesajnálóan a katonákra nézett és gúnyosan mosolyra húzta a száját.

-       Hú, de mekkora veszélyt jelentünk itt mi ketten.

A rendőr elengedte a füle mellett Aisa válaszát és csak ennyit mondott:

-       Meg ne lássalak titeket itt ma még egyszer.

Aisa, aki épp eltette a hangszerét pimaszul ennyit morgott:

-       Mert mi lesz?

A katona megfogta a karját, nem erőszakosan, de erővel. Aisa kirántotta magát a hirtelen jött szorításból.

-       Mert akkor a ma éjszakát a börtönben töltöd, kislány. A frizurádnak mindegy, hogy fésülködsz-e reggel, de lehet, hogy a többi szolgáltatástól nem leszel elájulva.

Mex szelíden megfogta a lány kezét és elindultak. Aisa szeme villámokat szórt, a fiú látott már ennél csúnyább bánásmódot is a törvény megsértőivel. Nem szerette volna, ha a barátnője is elszenved valami hasonlót.

Ahogy befordultak a sarkon, a főtér felé vették az irányt, ahol szokatlanul nagy volt a civil ruhás emberek tömege. Egyértelműen nem a már-már városképhez tartozó lapátolós, maszkos munkások gyülekeztek. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a többség kamerával a vállán várakozik.

A tér közepét kordon választotta el, ahol semmi sem volt.

Ezek meg mire várnak? – morogta Mex, csak úgy magának. A válaszra nem kellett sokat várni.

Helikopterek rotorjainak fülsiketítő berregése töltötte be a levegőt. Négy vagy öt gépmadár vijjogott a tömeg feje felett, majd ugrott le egyszerre olyan profin egymás mellé, mint annak a vízi parádénak az idomított delfinjei, amiket Mex egyszer a tévében látott.

Jobb elfoglaltság híján megvárták, mi történik.

A járművek kieresztették a beléjük préselt embereket, hogy újabb kisebb tömeget szippantsanak magukba és már indultak is.

A leszálló kamerások közül néhány épp Mex és Aisa mellett haladt el.

-       Mi történik itt? – kérdezte Mex.

A pasi megállt és komótosan rágyújtott.

-       Megy a show, fiam. Itt a világ cirkusza. Muszáj jól megmutatni.

Mélyet szippantott a cigarettájába és lassan fújta ki a füstöt. A kollégái előrementek, de ő valamiért nem sietett.

-       Hova viszik a helikopterek a stábokat?

-       A hegyre.

-       Minek?

-       Hogy minden stábnak saját felvétele legyen a bánya felrobbantott tározójáról. Bumm! – emelte fel a kezét a férfi teátrálisan. – Csak látnia kell a világnak, micsoda banda az ott fenn, ugye? Na, hát ezért.

Mex hasában, mint egy szú, alig hallhatóan, de egyértelműen zizegni kezdett valami. Valami, amitől felfordult a gyomra.

-       És tegnap miért nem voltak itt, maguk meg az egész propagandagyár felvenni, ahogy a hegyi emberek, mint az állatok, egy perc pihenés nélkül lapátolják a szutykot? Az miért nem érdekel senkit? És mi van, ha tényleg baleset volt?

Kedve lett volna falhoz kenni ezt a pöfékelő nagyokost. A férfi többet látott már a világból, mint ahogy az Mex képzelte.

-       Lassan, fiú! Válogasd meg a csatáidat! Majd rájössz.

Megropogtatta a hátát, kényelmesen megtekergette a nyakát, mintha most ébredt volna.

-       Bűnbakok nélkül nem megy. Felelősök mindig kellenek.

Majd szelídebben hozzáfűzte:

-       Meg ilyen forrófejű kölykök is, akik nem kajálják be a moslékot, amivel etetik őket.

Mint egy régi haver, ökölbe szorított kezével finoman meglökte Mex vállát és továbbállt.

Mex és Aisa aznap még annyira sem figyeltek a Tábornok esti összefoglalójára, mint eddig. Érdekes módon a Hüllő pofázása is olyan volt kicsit, mintha a tv mellett egy rádió is szólna. Az előbbiben a Tábornok, az utóbbiban a Hüllő osztotta az észt.

A fiúnak végre volt valami, volt valaki más, akire figyelhetett, aki úgy vonzotta a testét, mint molylepkét az esti fény, aki úgy szorította és úgy csókolta a sportcsarnok szedett-vedett tábori ágyán, a vérrel borított világ közepén, hogy az agya apró zugaiból kiszorított minden más, ami addig csak zavart. Csak ő volt mindenütt. Mint egy hercegnő, úgy sugárzott. A legmenőbb hercegnő, aki csak létezett.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

30. Vörös iszony 5. nap

Aisa reggel úgy pattant ki az ágyból, mintha óra lenne a fejében pontban hatra húzva. Mex is a gyorsan ébredőt közé tartozott, de Tei igazi macskalány volt, aki az ébredés utáni fél órában lassan szürcsölte a kávéját és még egy óra elteltével is alig volt róla elmondható, hogy a szó igazi értelmében ébren lenne. Mex megszokta, hogy a lányok macskák. Legalábbis, akiket ő ismert. Aisa ebben is újat hozott.

A város kezdett veszíteni a lendületéből. A mentesítés lomha lett, mint egy halni készülő elefánt. A végtelen sártenger teteje megrepedezett már a külső kerületekben és messze túl a földeken. Embertelen sok munka várt még Realidad lakóira. Elfáradtak. Sokkal, de sokkal több kézre lenne szükség. Ez nyilvánvaló volt.

A Tábornok veszített híres meggyőzőerejéből, a kezdeti ijedelem, düh és tenni akarás a legtöbb városlakónál megfeneklett. Két dolog nőtt az emberek lelkében: a tanácstalanság és a hegyi ember gyűlölete. A Hírközpont fotói, amin a bánya víztározójának a sarka hiányzik, százszor körbejárták a világot. Aki látta, nem felejtette. Olyan volt, mint egy tűzokádó sárkány, akit egy szeszélyes varázsló épp az üvöltés közepén dermesztett meg. Csak úgy. A vörös lángok a sárkány szájában is mozdulatlanok voltak, és a kilométerekre elnyúló legkisebb lángcsóvák is napok óta maradtak, ahol voltak. Csak a láng színe maradt élő, pont olyan vérvörös, mint a katasztrófa reggelén. Realidad szakértő mérnökei, bár a helyszín megközelíthetetlensége miatt csak feltételezték, egybehangzóan a robbantást valószínűsítették. Egyre több és több szakértő tűnt fel és nyilatkozott arról, hogy a hegyi kolóniát már rég fel kellett volna számolni, hogy ez van, ha illegálisan hagyunk élni embereket egy civilizált világban és hogy lám-lám, ide vezetett a tolerancia, meg a fene nagy elfogadás a máshogyan élők iránt. Arról már nem beszélt senki, hogy a bánya szépen eltartotta a hegyi embert, akivel a város évek óta kereskedett. A városnak kellett a bánya, viszont sok pénzért sem talált senkit, aki ezt a veszélyes, kegyetlen munkát elvégezte volna. Ez volt az egyetlen ok, amiért a hegyieket élni hagyták. Tulajdonképpen ez így volt jó mindenkinek. Egészen mostanáig.

Amikor Aisa és Mex elindultak, még szürke volt minden. Így a kegyesen hazug hajnali fénnyel a város olyan volt, mintha semmi nem történt volna. A sportcsarnok körüli zóna már zöld besorolást kapott. A vörös csík meg csak a napfénnyel bukkant elő a házak falain. A legközelebbi piros zónák felé vették az irányt.

Hiányoztak a reggelből az iskolába siető diákok, a kávézókban reggeliző emberek, a dudáló, türelmetlen sofőrök. Az élet lapátokkal a vállukon munkába induló fásult maszkosokból és elcsigázott gumicsizmásokból  állt.

A sarkon, ahol a zöld zóna véget ért, a piros területekről kihajtó katonai terepjárókat erős vízsugárral mosták az egyenruhások. Olyan rutinosan tette mindenki a dolgát, mintha mindig is ez a furcsa, feje tetejére állt világ lett volna a normális.

A katonák jobban figyeltek arra, hogy ki és mi jön ki a vörös zónákból, mint hogy ki és mikor megy be, így Mex és Aisa különösebb gond nélkül bejutott a sportcsarnokhoz legközelebbi szennyezett területre.

Amióta Mex újra megtalálta a lányt, nyitott szemmel járt. A szívdobbantók, valóban nem végeztek klasszikus értelemben vett munkát. Viszont mindenütt ott voltak.

Ételt főztek, zenéltek, összegyűjtötték a dolgozni nem tudó, iskola híján viszont csellengő gyerekeket, tanították őket, foglalkoztak velük. Kikutatták az áldozatok családjait, halotti rituálékat tartottak és átvirrasztották a gyászolókkal az éjszakákat. Sírtak, nevettek, sírattak és nevettettek. Karszalagjuk ritkán volt, de valamiért maguk a katonák sem látták hasznát ennek a szigorú szabályozásnak és hát az ő szívüknek is kellett a dobbanás. Ami nem árt, abból mi baj lehet?

Aisa és Mex különváltak, a fiú beállt dolgozni, Aisa pedig elővette a hegedűjét és zenélni kezdett. Az emberek már nem tartották olyan furcsának ebben a felfordult világban az utcazenét. Legalább valami emlékeztetett a régi normális életre. Aisa vidám kedvében volt, igyekezett a hangulatából valamit a közönségének is átadni. Többen dudorásztak körülötte. Egy idős férfi túlzó, színpadias mozdulatokkal felkért egy telt, nála magasabb nőt táncolni. A nő némi kéretés után beadta a derekát és a bizarr páros mókázása, suta tánca még a legszigorúbb arcokat is felderítette néhány másodpercre.

Aisa egyszerre csak leengedte a hangszert. A dallam kellős közepén. Mintha elvágták volna a hullámzó hangokat.

Egyre többen néztek abba az irányba, ahová Aisa bámult. Az arca csodálkozó volt. Egyre több ember nézett az utca vége felé. A véreső óta volt ugyan pár téves riasztás, ezt már egészen megszokták az emberek, de ami most történt, arra nem számított senki.

Felnyírt hajú, marcona arcú szikár férfiak jöttek lassan, de határozottan. Egyre több irányból érkeztek és egyre többen és többen lettek. Mint valami invázió, a hegyi emberek egyszerűen ellepték az utcákat.

xxx

A városlakók megkövültek. Nem volt mit, és nem volt kinek mondani. A kilélegzett levegőben meglepetés terjengett, amire ráfolyt egy csipetnyi félelem. Picike kis félelem volt mindösszesen, de mint az olajfolt, hatalmas területet terített be pillanatok alatt. Minden jelenlévő belélegezte.

A katonák díszként hordott fegyverei mintha maguktól életre keltek volna. Nem mozdultak egyelőre, de kis vibráló élőlényekké váltak, és hirtelen mindenki tudta, ott vannak.

A hegyi emberek közül az egyik határozott léptekkel a katonák felé tartott. Kezét maga mellett tartotta, arca nyugodt volt, már-már kifejezéstelen. Mire a munkálatokat irányító tiszt elé ért, a fegyverek viháncolni kezdtek és boldog remegéssel emelkedtek a férfi felé, egyenesen a szeme közé célozva.

Fotó forrása: Pixabay

A férfi, mintha észre sem vette volna a tátongó csöveket, mintha valami átkozott szuperhős lenne még csak nem is lassított. Az ügyeletes tiszt felé fordult, hirtelen megállt és így szólt:

-       Segíteni jöttünk. Hol kezdjünk?

Farkasszemet nézett a férfival és várt.

-       Maga az ügyeletes tiszt, ugye?

A katona levette a maszkját, arcán semmi nem árulkodott sem félelemről, sem meglepettségről, sem haragról. A jelenlévők inkább számítottak tűzpárbajra, mint arra, ami ezután következett. A tiszt néhány másodpercig várt, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a hegyi emberek vezetőjéről.

-       Vannak szerszámaik és védőfelszerelésük?

-       Mindenünk van, uram.

-       Akkor az embereim megmutatják, mik a mai kerületek.

A két férfi, mintha valami western film cowboyai lennének, tovább bűvölték egymást. A katona a mellette álló tisztre nézett.

-       Százados, vezesse az embereket a 26-os zónába.

A tiszt mellett álló katona nem tudta meglepetését türtőztetni, és megfeledkezett a katonai rendről.

-       Uram, nem lenne jobb, ha egyeztetnénk a Hírközponttal?

Az ezredes rá sem nézve válaszolt:

-       Bizonyára azt akarta mondani százados, hogy parancs értettem.

Az egyenruhás lassan és halkan válaszolt:

-       Parancs, értettem.

-       Nem hallottam rendesen. Az isten verje meg, mióta sugdolózunk a seregben? Nem egy nyavalyás csöpögős szart nézünk maga meg én egy tetves moziban.

Mex úgy érezte, erre a napra örökké és pontosan emlékezni fog. Ahogy a  félelem izzadságszaga csípte az emberek szemét, majd kámforrá vált és felszállt, mint a köd. A hegyi ember pont olyan szívós volt és kitartó, mint amilyen csöndes és kiismerhetetlen. A több száz rosszarcú férfi jobban hasonlítottak egy hadseregnyi bűnöző kalózra, mint a város megmentőire. Ma viszont, a Vörös iszony ötödik napján megmentettek valamit Mex lelkében. 

Erre még a Hüllő sem tudott mit mondani. Csak figyelt. Sosem szűnt meg sunyin figyelni a világot.

29. Vörös iszony 4. nap

Mex napok óta nem foglalkozott semmi mással, csak egyszerűen tette a dolgát. Nem érdekelte, miért történt mindez, nem érdekelte, más lapátol-e vagy sem, nem nézte, kinek mi, vagy mi lenne a dolga. Ő csak tette a sajátját. Aisa keze a kezében simulékony és volt és ez nem sehogyan sem illet abba a képbe, amit eddig ebből a határozott, vagány lányból látott. Szerette ezt a kettős furcsaságot, ami Aisából áradt.

Napok óta ma járt először igazán nyitott szemmel. Az emberek, akik már negyedik napja önként dolgoztak, fáradtak voltak és elcsigázottak. A kezdeti lelkesedés még megvolt, de az emberi test követelte magának, azt az alapot, amitől működik: alvást, ételt, csöpp nyugalmat. A katonát már szinte csak az irányító pontoknál lehetett látni. Első ránézésre ők mindig ugyan olyan jól bírták a gyűrődést. A hadsereg vigyázott az övéire, tizenkét óránként váltották egymást az egyenruhások. Mivel a maszkjuk egyformává tette őket, olyan hatást keltettek, mintha elnyűhetetlenek lennének: negyedik napja erősek, éberek és fessek voltak.

A város arculata katonás arcot öltött. A katonaság zónákat jelölt ki, és elképesztően hatékonyan szervezte meg a katasztrófa sújtotta övezet életét. Egyre több zóna kapta meg a zöld, azaz az újra élhető besorolást, de még rengeteg piros zóna várt arra, hogy kitakarítsák. A munkát lehetetlen volt gépesíteni. Gondolkodó emberi erő kellett és lapát. A munkások karszalagokat viseltek. A karszalagok pedig egyértelműen jelezték, ki, hova és mikor léphet be, és hogy beléphet-e egyáltalán. Mivel mindenki dolgozni akart, a katonák nem vették túlságosan komolyan a karszalagok ellenőrzését. A Hírközpont viszont egyre többször beszélt a portyázókról, akikből hiányzik az emberség és a segítségnyújtás leple alatt valójában az üres lakásokat célozzák meg és aki kapja, marja alapon eltulajdonítják az értékeket, amit találnak.

A kommunikáció jó volt, egyre jobb. Mintha a Tábornok végre olyan feladatot kapott volna, ahol kibontakozhat, mint vezető, mint szervező, mint egykori katona. Úgy tűnt, sohasem alszik. A leglehetetlenebb időpontokban személyesen jelentkezett be a legváratlanabb helyekről. A bejelentkezései pontosak és hitelesek voltak. Mindig minden információ a birtokában volt és egyetlen újságírónak sem sikerült zavarba hozni. Az emberek hősként tekintettek rá.

Mexnek eleinte úgy tűnt, mindenki ugyanazt teszi, igyekszik segíteni valahogyan, bárhogyan. Most, hogy négynapnyi görnyedt lapátolás és megállás nélküli munka után felegyenesedett, egy új kép fogadta. Még mindig rengetegen dolgoztak az utcán, bár már jóval szervezettebben és kevesebb érzelemmel, de tömegek voltak az utcán. Az ügyes szem azonban már kiszúrt olyat, ami felett korábban elsiklott volna. Az ablakok némelyikéből fény vibrált, a tévé jól ismert fénye. Mex és Aisa közelebb mentek egy ilyen ablakhoz. A ház falánál, az utcán még cuppogott a vörös iszony mocsara a csizmáik alatt, odabent egy nő ült, szemében hideg felháborodás. A képernyőre meredt, ahol a hegyi ember felelősségét firtatta épp a műsorvezető és ahol korábbi évek felvételein mutatták be a hegyet, amit a hírek szerint már akkor is szabálytalanul működő titkok lengtek körül. A képen a bánya előtti víztározó volt látható, ami inkább hasonlított egy túl szabályos négyszögletű tóra, mint egy víztározóra. A folyadék, ami mint a mocsár elterült benne vörös volt, pont, mint a vér.

Mex nézte a nő arcát, ahogy a képernyő kizárta a tudatából az utca realitását. Mintha nem az ő utcája cuppogna az iszapos ragacstól. Mintha ez is csak egy hír lenne a korábbiak közül, csak ez mellesleg itt és most zajlik. Valószínűtlen volt az egész.

Rájött, valahol már látta ezt az arcot. Igen! A nő volt a kávézóból, a nő, akivel az a bolondos, színes Szilvia találkozott. Volt valami nagyon bizarr abban, ahogy a beesett vállú, rosszkedvű alak szeméből fröcsögött a gyűlölet a hegyi emberre, ahogy bólogatott a Tábornok érveire. Ült a tévéje előtt miközben pont az ő ablaka alatt melóztak vagy tízen, hogy megtisztítsák a mocsár ragacsától. Őrült világ – gondolta Mex.

Aisa egy szót se, szólt, csak szelíden elhúzta a fiút és mindketten a gondolataikba merülve mentek tovább a város központja felé.

Ami a központban volt, az cseppet sem hasonlított a régi centrumra. Minden létező helyen közvetítő kocsik álltak. Tetejükön műholdas antennákkal, kamerákkal, kicsi és nagy képernyőkkel olyan hatást keltettek, mintha marslakók szállták volna meg, az amúgy már vörös bolygót. A kamerák előtt bábeli zűrzavart idézve ezerféle nyelven beszélő riporterek hada látta el országát a legfrissebb hírekkel. Volt, aki a ledöntött kerítésre állt fel, hogy nézői lássák, igazi akció, amibe a képernyőn csöppenhetnek. Volt, aki teljes védőfelszerelésben és maszkban hadarta, hányan haltak meg, még milyen következmények várhatók. Mex nem hitt a szemének. Realidad nem fogadta, hanem adta a híreket. Erről szólt a világ minden híradása. Az ő katasztrófájuktól volt hangos a világ. Fordult a kocka.

xxx

Mex és Aisa befordultak a sarkon, és hátuk mögött hagyták a zsibongó tömeget, de Aisa nem állt meg.

A sportcsarnok felé vették az irányt. Mex egészen hozzászokott a kamerák mennyiségéhez. Mintha olyan alapfelszerelés lenne, mint a védőruha. Valaki vagy fogott egy kamerát, vagy az előtt állva hozzá beszélt.

Mex hallotta a hírekből, hogy ideiglenesen a sportcsarnokban húzhatják meg magukat mindazok, akiknek az otthona lakhatatlanná vált. A csarnok előtti kis modern tér a lehetőségekhez képest rendezett volt. Mex több arcot is felismerni vélt a kamerák előtt álló emberek közül. Sokat látta őket a tévében katasztrófák idején, télen, árvízkor, bármikor, amikor a természet meglepte legokosabb és legkiszolgáltatottabb teremtményét, az embert. Az egyházi szervezetek papi egyenruhájukban, a nagy karitatív szervezetek jól ismert címereiket és logoikat viselték ruháikon. Azt az ősz pasit, na meg a vastag, összenőtt szemöldökűt is látta már sokat. Mex semmi furcsát nem látott ebben. Az információ gyermeke volt, ebbe nőtt bele. Természetes volt számára, hogy ami történik, arról hírt is kell adni. Lehetőleg azonnal.

-       Több száz család befogadására vagyunk képesek.

-       Mindenre fel vagyunk készülve.

-       Igazi humanitárius katasztrófát előztünk meg.

-       Munkatársaink mindenben az áldozatok segítségére vannak.

-       Legyen tető mindenki feje felett.

A mondatok tökéletesek, szépen felépítettek és hangzatosak voltak. Profi kommunikáció profi kommunikátoroktól. Mex csak mondatfoszlányokat kapott el, de már attól is zsongott a feje. Aisa nem sokat foglalkozott a nyilatkozó nagyemberekkel.

-       Káposztafejek – mormolta csak úgy magának és a sportcsarnok felé vette az irányt.

Mex csak most vette észre, hogy a Tábornok is épp interjút ad vagy harminc kamera kereszttüzében. Nem tudott nem figyelni a szavaira. Furcsa volt, hogy a Tábornok régi katonai egyenruháját viselte, amitől magasabbnak, erősebbnek és hatalmasabbnak tűnt. Amióta leszerelt, megtehette volna, hogy mint nyugalmazott tábornok viseli, de nem vette fel. Most extra súlyt adott amúgy is erős orgánumának.

-       Igen, már tudjuk, mi történt. Gyakorlatilag háborús helyzet van. A hegyi ember a bánya víztározóját robbantotta fel, hogy bosszút álljon a városon. A törvényen kívüli élet meghozta a várt hatását. Évek óta informáljuk az embereket a hegyi ember életvitelének kockázatairól. Ennek kellett történni, hogy komolyan vegyenek minket, akik ezt a veszélyt jó előre jeleztük. Az, hogy még tisztességesen el sem tudjuk temetni a halottainkat ezeknek a barbár börtöntöltelékeknek a bűne. Az vagy, amiben élsz. Civilizált ember a városban, a disznó az disznóólban, a bűnöző a börtönben él. Illegális, ahogy léteznek, illegális, hogy egyáltalán léteznek, és egyre több jel utal arra, hogy egy ilyen robbanás nem a véletlen műve.

Pár másodpercre elnémult, majd így folyatta:

-       A vörös iszony terrorcselekmény. Ennek megfelelően fogunk intézkedni. Nincs több mondanivalóm.

Az újságírók kérdései hangos zsivajjá álltak össze, de a Tábornok nem méltatta őket válaszra, elmondta, amit el akart mondani, hátat fordított és testőrei gyűrűjében, határozott léptekkel eltűnt.

Mex fejében kavarogtam a Tábornok mondatai. Vajon miért tette ezt a hegyi ember? Kínok kínja végzett azzal, aki a vörös iszonyba fulladt. Ilyet halált nem kíván senki senkinek. Ezek nem is emberek. Aisa határozottan megfogta a kezét és a bejárat felé vették az irányt.

Az ajtókat katonák őrizték. Aisának semmiféle karszalagja nem volt, Mexnek is csak egy két nappal ezelőtti. Két napja elfelejtette felvenni a reggeli eligazításon a karszalagot, amivel igazolhatta volna, milyen jogon tartózkodik a katasztrófa sújtotta zóna kellős közepén. Mivel ezt az egészet eddig csak puszta formalitásnak tekintette, nem is foglalkozott vele. Valamiért most először jutott el a tudatáig, hogy a karszalagoknak bármi jelentősége is lehet. Szerencsére a katonákat jobban érdekelte, hogy a nyilatkozatok gond nélkül pörögjenek, így Mex és Aisa különösebb erőfeszítés nélkül jutottak be a csarnok egyik oldalbejáratán.

A lelátok üresek voltak, viszont az épület tátongó közepén egy kis táborváros körvonalazódott. Precízen bevetett katonai ágyak százai álltak némán és érintetlenül.

Az épület kongott az ürességtől.

Mex nem értette az egészet.

-       Mi folyik itt?

A csendet emberi beszéd foszlányai törték meg. Valahonnan a lelátók mögül mintha minden hang egyszerre jött volna: nevetés, sírás, dúdolás, beszélgetés.

Mex magától indult el a hang irányába. A lelátó mögötti irodákból jött a zaj. Az ajtók nyitva voltak. Odabent úgy húsz ember, főleg nők és gyerekek. Egy tálcán tea gőzölgött, egy idősebb asszony folyamatosan pityergett, egy másik szelíden simogatta a hátát. A gyerekek kergetőztek,  játszottak, mintha egyszerűen nem vennék észre, mi folyik odakint. Egy nő háttal ült és a rá figyelő nagyobb gyerekeknek mesét olvasott.

Mex és Aisa közelebb mentek hozzá. Mex azonnal felismerte. Szilvia volt az.

xxx

Ó, ha baj van, azért csak összefog a világ! Az Yzefron elvette az eszed, kisöcsém! Bajban is ugyanaz számít a nyomorult fajtádnak: önmaga. Milyen szerencsétlen képet tudsz vágni! Tényleg azt hitted, hogy itt majd egy mindenkiért, mindenki egyért? Tudod mit, állj be te is valamelyik kamera elé és mondj valami szívhez szólót! Hülyegyerek. A Hüllő rosszallóan csettintve kicsapta villás nyelvét. A nyála Mex arcára fröccsent. A fiú kezével letörölte a Hüllő testnedvét. Tenyeréről a ragacsot dühös tekintettel, lassan a farmerjára maszatolta.

Hát ha valami nem hiányzott Mexnek, az ez az átkozott dög volt. A hangjával együtt. Már akkor elkezdte gúnyos kuncogását hallatni, amikor a sok karitatív vezető a legelőnyösebb arcát mutatva mondta üres frázisait. Némelyik még laza sminket is kapott, hogy ne csillogjon a homloka, némelyik bakancsát egy kicsit összekente a technikus, mielőtt a stáb forgatni kezdett volna, hogy élethű legyen az anyag. Volt olyan riporter, aki combig érő csizmát húzott és beleállt a még el nem takarított vörös masszába. Egy jó vágóképért bármire képes lett volna. Mex csak nézte ezt a furcsa kavalkádot, és minden apróság csak később állt össze a fejében, amikor odabent meglátta az üres stadiont és Szilviát, akin semmiféle egyenruha nem volt, és aki pusztán azért volt ott, hogy segítsen. Talán senkinek nem tűnt fel, hogy egyik szervezethez sem tartozott. Egyszerű szívdobbantó volt. Odabent aztán a Hüllő már nem csak kuncogott, hangosan és undorítóan röhögött. Mex kétségbeesetten kereste Aisa tekintetét. A lány mintha látta volna, mi zajlik a fiúban, határozottan kézen fogta és a kis csoporthoz vitte.

-       Ételt készítesz vagy játszol a gyerekekkel?

-       Ételt.. – válaszolt Mex kábán. Nem volt éppen játékos kedvében.

-       Idefigyelj! – folytatta a lány – az a hang úgy megy, ahogy jött. Azonnal el tudod tüntetni. Keress valamit, amit megtehetsz vagy keress valakit, akinek tudsz segíteni!

Mex egy pillanatra behunyta a szemét és kiegyenesítette a hátát. Csak úgy ropogtak a csigolyái. Aisa szelídebb hangon folytatta:

-       A Hüllő mindenkihez beszél, de ha van dolgod, olyan mintha egy bekapcsolva felejtett rádió menne a háttérben. Ha szembefordulsz vele és figyeled, megbűvöl, hipnotizál, sokkol, megfagyaszt.

-       Azt hittem, te nem hallod.

-       Mindenki hallja.

-       Kétféle ember van. Az egyik ember hallgat rá, a másik lehalkítja az adást, amit sugároz és teszi, amit tennie kell. Meg kell válogatnod, kit és kinek a hangját engeded be a fejedbe! Mert ha már egyszer bent van, akkor visszhangzik, ha akarod, ha nem. Védd magad! A hangjától csak te védheted meg magad. A Hüllő mindent és mindenkit akar, de a te döntésed, hogy van-e védvonal a fejed körül, vagy nyitott kapukkal várod, hogy betelepedjen a gondolataid közé.

Mex még soha senkivel nem beszélt a Hüllőről, a hangjáról. Valahogy azt hitte, a dög csak azokkal áll le, akiknek a lelkét úgy összeverte a sort, mint az övét. Hogy Aisa, ez a lány aki annyira, de annyira rendben van és annyira oké és normális, ennyi mindent tud a Hüllőről, az teljesen új megvilágításba helyezte a dögöt. Pontosabban az egész világot. Mi a francért nem mondta ezt eddig senki?

Aisa mintha hallotta volna a fiú belső monológját, magához ölelte és a fülébe súgta:

-       Néha ki kell nyújtani a kezed a sötétben. Ha csak összefűzöd magad előtt, senki nem tudja megfogni.

Mex hálásan magához ölelte. Aisa játékosan kibújt az öleléséből és gyengéden a hasába bokszolt.

-       Tudod, a szupererős dzsungelharcosok csak a filmekben élnek túl egyedül.

-       Au – mosolyodott el Mex játékosan fájdalmat színlelve. – Vettem.

-       Akkor gyerünk, keress magadnak valami feladatot!

Mex és Aisa a sportcsarnokban töltötték az éjszakát. A fiú sosem gondolta volna, hogy egy tábori ágy elég lehet két embernek. Elég volt.