32. Hálóban

Mex fejében úgy lökdösődtek a gondolatok, mint a dodzsem, amit gyerekkorában annyira szeretett. Egészen pici ütközések őrült nagynak tűntek. Jó móka volt, csak épp irányítani nem lehetett a járgányt.

Az éjszakát otthon töltötte és valahogy azzal, hogy a saját ágyában, a saját megszokott közegében ébredt, az élete hét napra szögre akasztott megválaszolatlan kérdései pont úgy várták és pont ott, ahol hagyta őket.

Mi lesz az alkuval? Már a házba lépve észrevette, hogy újra láthatatlan, hogy újra az a senki, aki még se el nem ment, se itt nem maradt, csak úgy lézeng a világban. A vörös iszony ideje alatt valami nagyon nagyot változott benne, de az élete legfontosabb megmérettetésétől nem mentette meg pusztán az, hogy túlélt, tapasztalt, tanult, helytállt ebben a vérvörös hétben.

Amit biztosan tudott, hogy Aisa mellette van, hogy mellette nem kell megjátszania magát, hogy a legrosszabbon már túl vannak, hogy mostmár a lányért is felelős, őt is érinti a sorsa. Régen azt hitte, ő csak ő. Nem tartozik senkiért felelősséggel, nem vár senkitől segítséget, és hogy minden embernek így kéne tekintenie saját magára. Jogunk van a saját életünkhöz, hogy azt csináljunk vele, amit csak akarunk. Valamiért ezt már nem így gondolta.

Mintha mégis csak része lenne egy nagyobb közösségnek, amihez, tetszik, nem tetszik hozzá tartozik. A kislány, akit az első nap kimentettek, Szilvia, aki szemével nyugtázta, látja, értékeli őt, Nagyi, aki ki tudja, mit érzékelt az elmúlt hétből, Aisa, aki szerelemmel néz rá, mintha egy hálót szőttek volna köré, ami lazán, de határozottan fogta Mexet. Furcsa módon még a halott szülei is részei voltak ennek a biztonsági hálónak, és ami még bizarabb volt, mintha a még meg nem született gyerekeit is belegabalyodtak volna ebbe az egészbe.

Ösztönösen tudta, vissza kell kanyarodnia valakihez, akivel ez az egész kezdődött, aki az első perctől jóval többet tudott, mint amennyit mutatott. Alfonz döntött az életéről, Alfonz jelölte ki Aisát mentorának, Alfonz, Alfonz, Alfonz... aki még a Tábornokot is a keresztnevén szólította. Alfonz, aki a szüleit öleli azon a bizonyos fotón. Nála, csakis nála lehet a megoldás kulcsa.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Nem volt mire várni. Mex ugyanolyan elszántsággal akart Alfonzzal találkozni, mint az első alkalommal. A végére akart járni, milyen titok lengi körül az öreget.

Már majdnem kilépett a lakásból, mikor épp csöngettek. Meglepődött. Senki sem járt hozzájuk. Mivel maga is az ajtó előtt állt, indulásra készen, a vártnál gyorsabban nyitotta ki. A látogatónál csak a fiú lepődött meg jobban. Az öreg Szívdobbantó az ajtóban állt. Alfonz megelőzte őt.

Mex nem jött zavarba, magabiztosan a szobája felé indult. Alfonz követte. Mex becsukta az ajtót.

-       Mi köze van apám halálához? – kérdezte a fiú határozottan.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese, Töttös Márk

Alfonz nem mozdult.

Mex várt, majd visszafojtott dühvel, halkan, de a lehető leghatározottabban megismételte a kérdést.

-       Mi köze van a szüleimhez? Tudom, hogy van valami. Tudnom kell, mi az!

Alfonz háttal ült a fiúnak.

-       Apád és én legjobb barátok voltunk. Együtt jártunk középiskolába. Anyáddal már ott ismerték egymást. Pontosabban mi hárman már ott ismertük egymást.

-       Tudnom kell, mit keres az életemben. Miért mentett meg? Nem hagyja a lelkiismerete? – szegezte neki a kérdést Mex. – Köze van a halálukhoz? Mondja meg!

-       Hadd folytassam, fiam. Minden kérdésedre választ kapsz.

Mex vett egy nagy levegőt és nyugalmat parancsolt magának.

-       Éva és én egy pár voltunk évekig. Nagyon szerettük egymást, igazi első nagy szerelem voltunk egymás számára. Persze megvoltak a magunk problémái, de ezek nem voltak komolyak, legalábbis én nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. Anyád különleges volt. A legkülönlegesebb, akit valaha ismertem. Apád csak az utolsó évben került az iskolánkba. Csendes, komoly fiú volt. Azonnal megkedveltem. Barátok lettünk. Nem sok barátom volt az életem során.

Alfonz leült egy székre, a fiút is hellyel kínálta. A tenyerében lévő rajz most tökéletesen látszott. Nem próbálta meg elrejteni, nem jött zavarba. Mex leült.

-       Anyád egyre furcsábban viselkedett. Sosem tudott hazudni. Túl tiszta volt a tekintete, alig két nap alatt meghozta a döntését. Láttam, éreztem, tudtam, hogy valami készül, valami, ami felborítja az életem.

Alfonz hangja lágyabb lett. Mex nem szólt semmit.

-       Olyan gyorsan történt minden. Olyan volt, mint egy karambol, ami a kívülállók számára egy pillanatnak tűnik, de azok, akik a kocsiban ülnek, minden tizedmásodpercet fájó lassúsággal élnek át. Anyád és apád a szemem előtt szerettek egymásba. A düh, a csalódottság érzése és a kettejük iránt érzett ragaszkodásom hullámvasútként tombolt bennem. Egyszerre veszítettem el a szerelmemet és a legjobb barátomat. Mond neked ez az érzés valamit, fiam?

Mex nem válaszolt. Pedig pontosan ismerte az érzést. Senkinek nem kívánta.

-       A tetoválást nem tudtam eltüntetni. Anyád és én annyira egyformák voltunk, annyira hasonlóan láttuk a világot. Együtt álmodtuk meg a sárkányszárnyat, és mint látod, ezen a ponton számomra kimerevedett a világ.

-       Apád nagyszerű ember volt. Tiszta és erős. Majd belehaltam a fájdalomba, de sosem tettem volna a boldogságuk ellen. Mindenki más harcolt volna a szerelméért a helyemben, én félreálltam és mind a hárman tudtuk, hogy soha többé nem lehet dolgunk egymással.

Mex csak hallgatta a férfit, aki a szeme láttára változott a Szívdobbantók karizmatikus vezetőjéből egy megtört öregemberré.

-       A mai napig érzem a hiányát mindkettőjüknek. És mégis, Mex, nagyon sokkal tartozom nekik, a szüleidnek. Különösen anyádnak. Ő volt életem legmeghatározóbb tüneménye. A kapcsolatunk alatt más ember lettem és talán jobb is. Sok tekintetben kiteljesedtem. Az elvesztése során értem igazi férfivá, így még ez is hozzá kapcsolódik.

Eltűnt a kettejük közötti csendből a feszültség. Némán és érezve a másik kínját, hallva a másik ki nem mondott kérdéseit ültek még hosszú percekig.

-       Nem hagyhattalak elveszni, fiam.

Az öreg mélyen Mex szemébe nézett.

-       Nem menthettelek meg attól, amin keresztülmentél az elvesztésük után, de azzal, hogy éltem a jogommal és kiválasztottalak, kaptál egy esélyt. Hidd el, nálam jobban senki nem akarja, hogy sikerrel járj.

Alfonz felállt.

-       A kérdésedre azt hiszem, válaszoltam. Az életükhöz volt közöm, Mex, nem a halálukhoz.

31. Vörös iszony 7. nap

Hogy lehet az, hogy az emberrel évekig nem történik semmi, aztán meg valaki vagy valami berobban az életébe, elönti, betölti és néhány nap alatt egy új világ születik. Vannak az életnek azok a szakaszai, amik csoszognak és vánszorognak, amik kínlódva telnek és vannak azok, ahol a turbósebesség a normális. Ilyenkor beszippant valami emberátalakító sci-fi kütyü, más leszel egy rövid hét vagy egy hónap alatt. Ezek az élet mérföldkövei, az új időszámítás kezdete, egy régi vége. Mex az elmúlt héten szinte érezte a szembeszél erejét az arcán, ahogy fénysebességgel átgázoltak rajta a napok. A vörös iszony, az élmények, Aisa, a Tábornok, az emberek, akik folyamatosan meglepték így is, meg úgy is.

A vörös zónáknak annyi, egy hét alatt eltűnt a mocsok, csak az égi mester által húzott vastag, vörös csíkok maradtak az épületek, fák, kerítések oldalán. Az biztos, hogy évek, de minimum hónapok, mire megkopnak, eltűnnek. Valahogy úgy, mint az emberek lelkében. Jön majd minden más, ami felülírja a történteket, amiktől a vörös iszony már csak megkövült történelem lesz, de a pici résekben, a mély rácokban marad valami vörös. Lesz akinél mindörökre. A feje tetejére állított élet utolsó napja volt ez. A kordonokat bontani kezdték, a sportcsarnok tábori ágyait felszámolták, az újságírók elvonultak. Valami tavaszi friss fuvallat csapott meg mindent.

Elég volt.

Mex és Aisa tanácstalanok voltak, hogy most mihez kezdjenek. Egy katasztrófa mindent kisajátít, időt, figyelmet, energiát akar, amennyit csak lehet, amennyi csak van. Cserébe viszont mindent ki is tölt feladattal és értelemmel, kézzelfogható célt ad. Ez egy másfajta időszámítás. A vágyott hétköznapokba való visszatérés pont olyan csodásnak tűnik, mint amilyen lehetetlennek. Összevissza gondolatok, Nagyi, az alku a lelkéért, a próbatétel, hogy képes-e hallatni, láttatni magát a világgal most újra Mex agyába torlódtak és mint valami forgalmi dugó, blokkolták is a fejét. Hirtelen könnyebbnek tűnt a napi tizenkét órás fizikai munka a lapáttal, mint ezt mind megoldani. A Hüllőt már ismerte annyira, hogy tudja, nem eltűnt a napokban, csak leskelődik, napozik épp. Vár. Ráér. Minek siessen? A hétköznap monoton ideje gyakran neki dolgozik.

Néhány sátor még állt a főtér mellett, ott ahol korábban a katonák munkaelosztó pontjai voltak. Már csak a fel nem használt zsákok, maszkok és védőruhák dobozai voltak bennük, amúgy üresek voltak. Ahogy a tér is. A tönkrement monitorokat újakra, nagyobbakra cseréltek, és ahogy a hírek a képernyőkre, úgy az élet is egy varázsütésre visszatért Realidadba.

Mikor Mex és Aisa elhaladtak az egyik sátor mellett, hangokat hallottak kiszűrődni. Mindkét hangot ismerték. Mindkét hang meghatározó volt az elmúlt hetekben. Hogy kerül ez a két hang egyidejüleg egy üres sátorba? Mi a fenéről diskurálhat Alfonz a Tábornokkal?

-       Ugye nem véletlen, ami történt, Henrik? Mi a francra volt jó ez az egész?

Alfonz alig volt felismerhető most. A bölcs, nyugodt szívdobbantó, mintha épp hogy csak tudna uralkodni magán. A legfurcsább mégis az volt, hogy a keresztnevén szólította a tábornokot. Vannak emberek, akikről úgy hisszük öregnek és tekintélyt parancsolónak születtek, és soha nem hívták őket másként, mint életük hatalommal teli napjaiban. A tábornok pont ilyen volt. Henrik? Te jó ég... Bár, végül is nem anyakönyvezhették Tábornok úrként. Mex szentül hitte, módosítaná az öreg a nevét, ha tehetné.

-       Miről beszélsz? Elment az eszed?

-       Mindig is jól vágott az eszem.

-       Soha, de soha nem hagytad, hogy ez ki is derüljön! – vágott vissza dühösen a Tábornok. – Amióta csak ezt a nyomorult lelkizést elkezdted, semmi, de semmi közöd a valósághoz.

-       Az a nyomorult lelkizés hoz színt ebbe a szürke városba, Henrik, és ezt te is jól tudod!

-       Miféle színt? Miféle színnek van ereje, hatalma? Mit tudnak a te vacak színeid tenni, ha vezetni kell az embereket? Ha rendet kell tenni? Ha baj van?

-       Nem is számít. Már rég nem értük egyet semmiben. De ezzel az úgymond balesettel most túlmentél a határon – halkult le Alfonz hangja, mintha csak magának beszélne.

-       Úgymond baleset? – tört ki a Tábornokból, aki azért még képes volt kontrolálni magát és magához képest visszafogottan tombolt. – Mi a fene volt a városban, mielőtt én rendet tettem a Hírközpnál?! Senki nem tisztelt semmit. Az emberek azt a maszlagot tartják a fejükben, amit mi rájuk szabadítunk. Számukra az a világ, amit tudnak róla. Most tényeket kapnak, konkrétumokat, információkat, tudják, mi mit ér.

-       Eddig is tudták.

-       Ugyan már! Ne legyél ennyire idealista! Az emberek nem tisztelték az tények, a valóság erejét! Pedig az információ a hatalom, nem a kitalált történetek.

-       Mondd meg, hogy van-e közöd ahhoz, ami odafent történt?

A Tábornok eleresztette a füle mellett a kérdést és folytatta az eszmefuttatását ott, ahol abbahagyta.

-       Mi volt itt, mielőtt én átvettem a Hírközpont vezetését?

Alfonz nem válaszolt.

-       Ezek a szerencsétlen emberek semmi mással nem foglalkoztak, mint hogy kivel, melyik senkiházival mi történt, hogy ki kit csalt meg, hogy ki mit vásárolt és hogy közben, mellesleg, hol és hányan haltak meg? A halál és az élet egy volt a sok szemétre való semmilyen hír között. Az, hogy életeket követelt egy baleset? Emberek, Alfonz, emberek! Az egy aprócska részlet volt az aznapi hírfolyamban, a mit vett fel a díjátadóra és a mekkora a dekoltázsa között valahol. Az élet és a halál szenzációhajhászat volt, semmi, de semmi más! Én, barátom, én adtam vissza a hír becsületét! Én vezettem be a személyes algoritmusokat, én dolgoztam meg azért, hogy az embereket normális dolgok érdekeljék, én harcoltam ki, hogy a város tisztelje  tényeket és kikerüljön a semmitmondó pletykák ingoványából.

-       A személyes algoritmusokat manipuláljátok.

-       Ugyan, már!

-       Régóta tudom.

-       Semmit nem tudsz, barátom! Az ég világon, semmit!

-       A véresőről beszéljünk!. – szakította félbe Alfonz.

-       Mindegy miről beszéltünk. Ellentétben veled, én tudom, mi a lényeg.

-       Van közöd a fenti balesethez? – Alfonz nem tágított.

A Tábornok valószínűtlenül hosszú ideig nem válaszolt. Mex és Aisa összenéztek, és nem értették, mi történik odabent. Mindaz, amit akaratuk ellenére kihallgattak, nehezen volt érthető és még nehezebben emészthető. Levegőt visszafojtva mozdulatlanul álltak és vártak. A Tábornok szólalt meg halkan, lesajnálóan:

-       Vén hülye, hát még mindig nem értesz semmit. Nem vesztegetem rád az időmet.

A Tábornok zajai erősek és hirtelenek voltak. Egyértelműen kirohant. Alfonz mintha még csak úgy ücsörgött volna magában szótlanul. Csak a gondolatai zsibongtak minden felé, olyan lármát csapva, hogy Mex feje belefájdult.

Alfonz mintha mindenkit ismerne a világon, de legalábbis a város régi nagyjai mintha ugyanabból a fészekből repültek volna ki.

Aisa kézen fogta a fiút és lassan elindultak. Nem volt miről beszélni. Mindketten bezárkóztak a saját fejükbe, a saját félelmeikbe és kétségeikbe. Túl nagy vihart helyezett kilátásba ez a kihallgatott párbeszéd és túl jelentéktelen volt a szerepük ebben az egészben. Talán ez volt a némaságuk legfőbb oka. A tény, a tudat, hogy mindegy, mit tudtak meg.

A felismerés, hogy a nagyfiúk játsszák a történelem döntő meccseit és mindenki más csak asszisztál ehhez, elnémította mindkettőjüket.

Hát csoda, hogy a Hüllőnek be nem állt a szája? Hát csoda, hogy az Yzefron jobban fogy, mint az ivóvíz? Az ellenkezője lenne a csoda. Pontosan az ellenkezője.

31. Vörös iszony 6. nap

Amikor Mex és Aisa a sportcsarnokban töltött éjszaka után a város egyetlen vörös zónája felé vette az irányt, még nem gondolta, hogy teljesen felesleges elindulniuk.

Már az első katonai ellenőrzésen elbuktak. Az eddig formaságnak vélt karszalag az identitás és a létezés új értelme lett. Legalábbis is az ellenőrző pontokon semmi más nem számított. Egyszerűen nem mehettek be a lezárt területre. A rendberakás oroszlánrészén már túl volt a város. Az előző napi tömegesen elvégzett munka szinte varázsütésre pár utcányira zsugorította az alvadt iszappal borított területeket. Szinte vicces volt, hogy az utolsó nap ez a fene nagy szigor ütötte fel a fejét.

Jobb ötlet híján Aisa elővette a hegedűjét, és játszani kezdett. Mex leült mellé egy virágágyásra és csak úgy nézett ki a fejéből. Nem volt B tervük a napra. Alig fél perce szólt a zene, amikor két rendőt jelent meg.

-       Mától tilos az utcazene. Szedjétek össze magatokat és nyomás!

Aisa nem értette, mióta tilos az utcazene a városban.

-       Gyerünk srácok, ne mondjam kétszer!

Mex feltápászkodott, a lány lesajnálóan a katonákra nézett és gúnyosan mosolyra húzta a száját.

-       Hú, de mekkora veszélyt jelentünk itt mi ketten.

A rendőr elengedte a füle mellett Aisa válaszát és csak ennyit mondott:

-       Meg ne lássalak titeket itt ma még egyszer.

Aisa, aki épp eltette a hangszerét pimaszul ennyit morgott:

-       Mert mi lesz?

A katona megfogta a karját, nem erőszakosan, de erővel. Aisa kirántotta magát a hirtelen jött szorításból.

-       Mert akkor a ma éjszakát a börtönben töltöd, kislány. A frizurádnak mindegy, hogy fésülködsz-e reggel, de lehet, hogy a többi szolgáltatástól nem leszel elájulva.

Mex szelíden megfogta a lány kezét és elindultak. Aisa szeme villámokat szórt, a fiú látott már ennél csúnyább bánásmódot is a törvény megsértőivel. Nem szerette volna, ha a barátnője is elszenved valami hasonlót.

Ahogy befordultak a sarkon, a főtér felé vették az irányt, ahol szokatlanul nagy volt a civil ruhás emberek tömege. Egyértelműen nem a már-már városképhez tartozó lapátolós, maszkos munkások gyülekeztek. Ahogy közelebb értek, látták, hogy a többség kamerával a vállán várakozik.

A tér közepét kordon választotta el, ahol semmi sem volt.

Ezek meg mire várnak? – morogta Mex, csak úgy magának. A válaszra nem kellett sokat várni.

Helikopterek rotorjainak fülsiketítő berregése töltötte be a levegőt. Négy vagy öt gépmadár vijjogott a tömeg feje felett, majd ugrott le egyszerre olyan profin egymás mellé, mint annak a vízi parádénak az idomított delfinjei, amiket Mex egyszer a tévében látott.

Jobb elfoglaltság híján megvárták, mi történik.

A járművek kieresztették a beléjük préselt embereket, hogy újabb kisebb tömeget szippantsanak magukba és már indultak is.

A leszálló kamerások közül néhány épp Mex és Aisa mellett haladt el.

-       Mi történik itt? – kérdezte Mex.

A pasi megállt és komótosan rágyújtott.

-       Megy a show, fiam. Itt a világ cirkusza. Muszáj jól megmutatni.

Mélyet szippantott a cigarettájába és lassan fújta ki a füstöt. A kollégái előrementek, de ő valamiért nem sietett.

-       Hova viszik a helikopterek a stábokat?

-       A hegyre.

-       Minek?

-       Hogy minden stábnak saját felvétele legyen a bánya felrobbantott tározójáról. Bumm! – emelte fel a kezét a férfi teátrálisan. – Csak látnia kell a világnak, micsoda banda az ott fenn, ugye? Na, hát ezért.

Mex hasában, mint egy szú, alig hallhatóan, de egyértelműen zizegni kezdett valami. Valami, amitől felfordult a gyomra.

-       És tegnap miért nem voltak itt, maguk meg az egész propagandagyár felvenni, ahogy a hegyi emberek, mint az állatok, egy perc pihenés nélkül lapátolják a szutykot? Az miért nem érdekel senkit? És mi van, ha tényleg baleset volt?

Kedve lett volna falhoz kenni ezt a pöfékelő nagyokost. A férfi többet látott már a világból, mint ahogy az Mex képzelte.

-       Lassan, fiú! Válogasd meg a csatáidat! Majd rájössz.

Megropogtatta a hátát, kényelmesen megtekergette a nyakát, mintha most ébredt volna.

-       Bűnbakok nélkül nem megy. Felelősök mindig kellenek.

Majd szelídebben hozzáfűzte:

-       Meg ilyen forrófejű kölykök is, akik nem kajálják be a moslékot, amivel etetik őket.

Mint egy régi haver, ökölbe szorított kezével finoman meglökte Mex vállát és továbbállt.

Mex és Aisa aznap még annyira sem figyeltek a Tábornok esti összefoglalójára, mint eddig. Érdekes módon a Hüllő pofázása is olyan volt kicsit, mintha a tv mellett egy rádió is szólna. Az előbbiben a Tábornok, az utóbbiban a Hüllő osztotta az észt.

A fiúnak végre volt valami, volt valaki más, akire figyelhetett, aki úgy vonzotta a testét, mint molylepkét az esti fény, aki úgy szorította és úgy csókolta a sportcsarnok szedett-vedett tábori ágyán, a vérrel borított világ közepén, hogy az agya apró zugaiból kiszorított minden más, ami addig csak zavart. Csak ő volt mindenütt. Mint egy hercegnő, úgy sugárzott. A legmenőbb hercegnő, aki csak létezett.

Fotó forrása: Sarkadi-Szabó Emese

30. Vörös iszony 5. nap

Aisa reggel úgy pattant ki az ágyból, mintha óra lenne a fejében pontban hatra húzva. Mex is a gyorsan ébredőt közé tartozott, de Tei igazi macskalány volt, aki az ébredés utáni fél órában lassan szürcsölte a kávéját és még egy óra elteltével is alig volt róla elmondható, hogy a szó igazi értelmében ébren lenne. Mex megszokta, hogy a lányok macskák. Legalábbis, akiket ő ismert. Aisa ebben is újat hozott.

A város kezdett veszíteni a lendületéből. A mentesítés lomha lett, mint egy halni készülő elefánt. A végtelen sártenger teteje megrepedezett már a külső kerületekben és messze túl a földeken. Embertelen sok munka várt még Realidad lakóira. Elfáradtak. Sokkal, de sokkal több kézre lenne szükség. Ez nyilvánvaló volt.

A Tábornok veszített híres meggyőzőerejéből, a kezdeti ijedelem, düh és tenni akarás a legtöbb városlakónál megfeneklett. Két dolog nőtt az emberek lelkében: a tanácstalanság és a hegyi ember gyűlölete. A Hírközpont fotói, amin a bánya víztározójának a sarka hiányzik, százszor körbejárták a világot. Aki látta, nem felejtette. Olyan volt, mint egy tűzokádó sárkány, akit egy szeszélyes varázsló épp az üvöltés közepén dermesztett meg. Csak úgy. A vörös lángok a sárkány szájában is mozdulatlanok voltak, és a kilométerekre elnyúló legkisebb lángcsóvák is napok óta maradtak, ahol voltak. Csak a láng színe maradt élő, pont olyan vérvörös, mint a katasztrófa reggelén. Realidad szakértő mérnökei, bár a helyszín megközelíthetetlensége miatt csak feltételezték, egybehangzóan a robbantást valószínűsítették. Egyre több és több szakértő tűnt fel és nyilatkozott arról, hogy a hegyi kolóniát már rég fel kellett volna számolni, hogy ez van, ha illegálisan hagyunk élni embereket egy civilizált világban és hogy lám-lám, ide vezetett a tolerancia, meg a fene nagy elfogadás a máshogyan élők iránt. Arról már nem beszélt senki, hogy a bánya szépen eltartotta a hegyi embert, akivel a város évek óta kereskedett. A városnak kellett a bánya, viszont sok pénzért sem talált senkit, aki ezt a veszélyes, kegyetlen munkát elvégezte volna. Ez volt az egyetlen ok, amiért a hegyieket élni hagyták. Tulajdonképpen ez így volt jó mindenkinek. Egészen mostanáig.

Amikor Aisa és Mex elindultak, még szürke volt minden. Így a kegyesen hazug hajnali fénnyel a város olyan volt, mintha semmi nem történt volna. A sportcsarnok körüli zóna már zöld besorolást kapott. A vörös csík meg csak a napfénnyel bukkant elő a házak falain. A legközelebbi piros zónák felé vették az irányt.

Hiányoztak a reggelből az iskolába siető diákok, a kávézókban reggeliző emberek, a dudáló, türelmetlen sofőrök. Az élet lapátokkal a vállukon munkába induló fásult maszkosokból és elcsigázott gumicsizmásokból  állt.

A sarkon, ahol a zöld zóna véget ért, a piros területekről kihajtó katonai terepjárókat erős vízsugárral mosták az egyenruhások. Olyan rutinosan tette mindenki a dolgát, mintha mindig is ez a furcsa, feje tetejére állt világ lett volna a normális.

A katonák jobban figyeltek arra, hogy ki és mi jön ki a vörös zónákból, mint hogy ki és mikor megy be, így Mex és Aisa különösebb gond nélkül bejutott a sportcsarnokhoz legközelebbi szennyezett területre.

Amióta Mex újra megtalálta a lányt, nyitott szemmel járt. A szívdobbantók, valóban nem végeztek klasszikus értelemben vett munkát. Viszont mindenütt ott voltak.

Ételt főztek, zenéltek, összegyűjtötték a dolgozni nem tudó, iskola híján viszont csellengő gyerekeket, tanították őket, foglalkoztak velük. Kikutatták az áldozatok családjait, halotti rituálékat tartottak és átvirrasztották a gyászolókkal az éjszakákat. Sírtak, nevettek, sírattak és nevettettek. Karszalagjuk ritkán volt, de valamiért maguk a katonák sem látták hasznát ennek a szigorú szabályozásnak és hát az ő szívüknek is kellett a dobbanás. Ami nem árt, abból mi baj lehet?

Aisa és Mex különváltak, a fiú beállt dolgozni, Aisa pedig elővette a hegedűjét és zenélni kezdett. Az emberek már nem tartották olyan furcsának ebben a felfordult világban az utcazenét. Legalább valami emlékeztetett a régi normális életre. Aisa vidám kedvében volt, igyekezett a hangulatából valamit a közönségének is átadni. Többen dudorásztak körülötte. Egy idős férfi túlzó, színpadias mozdulatokkal felkért egy telt, nála magasabb nőt táncolni. A nő némi kéretés után beadta a derekát és a bizarr páros mókázása, suta tánca még a legszigorúbb arcokat is felderítette néhány másodpercre.

Aisa egyszerre csak leengedte a hangszert. A dallam kellős közepén. Mintha elvágták volna a hullámzó hangokat.

Egyre többen néztek abba az irányba, ahová Aisa bámult. Az arca csodálkozó volt. Egyre több ember nézett az utca vége felé. A véreső óta volt ugyan pár téves riasztás, ezt már egészen megszokták az emberek, de ami most történt, arra nem számított senki.

Felnyírt hajú, marcona arcú szikár férfiak jöttek lassan, de határozottan. Egyre több irányból érkeztek és egyre többen és többen lettek. Mint valami invázió, a hegyi emberek egyszerűen ellepték az utcákat.

xxx

A városlakók megkövültek. Nem volt mit, és nem volt kinek mondani. A kilélegzett levegőben meglepetés terjengett, amire ráfolyt egy csipetnyi félelem. Picike kis félelem volt mindösszesen, de mint az olajfolt, hatalmas területet terített be pillanatok alatt. Minden jelenlévő belélegezte.

A katonák díszként hordott fegyverei mintha maguktól életre keltek volna. Nem mozdultak egyelőre, de kis vibráló élőlényekké váltak, és hirtelen mindenki tudta, ott vannak.

A hegyi emberek közül az egyik határozott léptekkel a katonák felé tartott. Kezét maga mellett tartotta, arca nyugodt volt, már-már kifejezéstelen. Mire a munkálatokat irányító tiszt elé ért, a fegyverek viháncolni kezdtek és boldog remegéssel emelkedtek a férfi felé, egyenesen a szeme közé célozva.

Fotó forrása: Pixabay

A férfi, mintha észre sem vette volna a tátongó csöveket, mintha valami átkozott szuperhős lenne még csak nem is lassított. Az ügyeletes tiszt felé fordult, hirtelen megállt és így szólt:

-       Segíteni jöttünk. Hol kezdjünk?

Farkasszemet nézett a férfival és várt.

-       Maga az ügyeletes tiszt, ugye?

A katona levette a maszkját, arcán semmi nem árulkodott sem félelemről, sem meglepettségről, sem haragról. A jelenlévők inkább számítottak tűzpárbajra, mint arra, ami ezután következett. A tiszt néhány másodpercig várt, és közben egy pillanatra sem vette le a szemét a hegyi emberek vezetőjéről.

-       Vannak szerszámaik és védőfelszerelésük?

-       Mindenünk van, uram.

-       Akkor az embereim megmutatják, mik a mai kerületek.

A két férfi, mintha valami western film cowboyai lennének, tovább bűvölték egymást. A katona a mellette álló tisztre nézett.

-       Százados, vezesse az embereket a 26-os zónába.

A tiszt mellett álló katona nem tudta meglepetését türtőztetni, és megfeledkezett a katonai rendről.

-       Uram, nem lenne jobb, ha egyeztetnénk a Hírközponttal?

Az ezredes rá sem nézve válaszolt:

-       Bizonyára azt akarta mondani százados, hogy parancs értettem.

Az egyenruhás lassan és halkan válaszolt:

-       Parancs, értettem.

-       Nem hallottam rendesen. Az isten verje meg, mióta sugdolózunk a seregben? Nem egy nyavalyás csöpögős szart nézünk maga meg én egy tetves moziban.

Mex úgy érezte, erre a napra örökké és pontosan emlékezni fog. Ahogy a  félelem izzadságszaga csípte az emberek szemét, majd kámforrá vált és felszállt, mint a köd. A hegyi ember pont olyan szívós volt és kitartó, mint amilyen csöndes és kiismerhetetlen. A több száz rosszarcú férfi jobban hasonlítottak egy hadseregnyi bűnöző kalózra, mint a város megmentőire. Ma viszont, a Vörös iszony ötödik napján megmentettek valamit Mex lelkében. 

Erre még a Hüllő sem tudott mit mondani. Csak figyelt. Sosem szűnt meg sunyin figyelni a világot.